Layton professzor négy epizódon keresztül szórakoztatott minket, DS tulajokat, ám a legutóbbi rész után kissé felemás szájízzel tettük le a két képernyős kézikonzolt. Semmi tragédia nem történt, csak kissé érződött, hogy számos folytatás után a készítők picikét megfáradtak, a Layton játékokra jellemző üde frissesség pedig kezdett megfakulni.
A 3DS megjelenésével kihagyhatatlan ziccernek tűnt, hogy Level 5-ék a sorozatba is új vért pumpáljanak, az ígéretek között pedig nem csak a grafika 3D formátumba történő átváltása szerepelt, hanem a Layton-élmény újrakeverése is. A japánoknál már régóta kapható játékkal természetesen sikerült a vérfrissítés kérdését megoldani, ugyanakkor a Professor Layton and the Miracle Mask az alapvető tradíciókkal továbbra sem szakít.
Azaz a játék magja továbbra maradt ugyanolyan, mint amilyennek szerettük. Ismét csodaszámba illő rejtélyek után nyomozunk, miközben szappanoperákra és japán rajzfilmsorozatokra jellemző fordulatok között csetlenek-botlanak imádnivaló hőseink. A nyomozás közben tonnányi dialógust hallgatunk végig - a környék összes lakója kiönti nekünk örömét-bánatát - de a puzzle feladványok sem hiányozhatnak. Laytonék világában mindenki fejtörőkben gondolkodik, ezúttal pedig valamelyest növeli az átélést, hogy az erőltetett “segítek, ha megfejted ezt a rébuszt” narráció mellett a történetbe szervesen integrált feladatok is felbukkannak.
De mit is tudtak a japán fejlesztők kezdeni a háromdimenzió lehetőségeivel? Az első screenshotokon még a szereplők papírmasé képregényfigurákként jelentek meg (akárcsak a korábbi epizódokban), mostanra viszont az univerzum összes figurája helyre kis 3D modellt kapott. A karaktereket cel-shading effektekkel tették még csinosabbá, az arcukra aggatott textúra-animációk pedig garantálják, hogy az egyik leglátványosabb 2D-3D átalakulást éljük át, amely rajzfilmes karakterekkel valaha történt.
Még ha csak a karakterek lennének látványosak... Első körben nem is hittünk a szemünknek, amikor megláttuk a sziporkázó háttereket. A Miracle Mask ablakot nyit egy színes mesevilágba, a háromdés motor pedig nem csak spriteok egymásra rétegelésével, hanem (sejtésünk szerint) valódi poligonos megoldásokkal is dolgozik. Azaz a helyszíneken található sík tárgyak (fák, üvegek, lámpaoszlopok), tényleges kézzel rajzolt textúrákkal megbolondított 3D térben vannak elhelyezve. A hatás valami egészen elképesztő, ráadásul a 3D-csúszka kikapcsolásával is megmarad a térérzet. Boszorkányság, vagy sem, a Laytont minden "3D-tagadó" fanyalgónak látni kell... és persze a többieknek is, akik hasonlóval (kézikonzolon) még nem találkozhattak.
A játékmenetet érintő legnagyobb változás talán az évek óta érintetlen interfész megújításában keresendő. A 3D képernyő kiaknázása miatt kissé a feje tetejére állt a nyomozósdi. A beszélgető figurák felköltöztek a felső képernyőre, a vizsgált helyszínt pedig nem az alsó tapipadon tapicskoljuk végig. Helyette az alsó képernyőn történő stylus vezérléssel a felső képernyőn található kurzort mozgatjuk, közben pedig a betekintés szöge is változik a térérzet erősítése miatt. Elsőre furcsa lesz ez a fajta megközelítés, de idővel megszokjuk majd a közvetett sémát.
A térképen így (a Rhythm Thief-hez hasonló módon) alul közlekedünk, a felső pixelvadászat viszont a megkavart rendszer ellenére sem nélkülözhető. Az új helyszín (Monte d'Or karneválvárosa) rengeteg titkos apróságot és segítő érmét rejt. Sajnos az időkerettel most sem tudtak teljesen mesterien bánni a dramaturgiáért felelős fejlesztők, hisz az időhúzó oda-vissza császkálást és a rágógumiszerű epizódnyújtást most sem ússzuk meg. Ha valamit, akkor ezt a jellegzetességet (és az egy-két oktondi, oda nem illő puzzle-t) elfelejthetnék már a játék direktorai...
Nincs új Layton kaland minijátékok és letölthető puzzle-k nélkül. Utóbbiból grátisz jár például 365 darab... Ezúttal egy robotterelgetős mini-móka kapott helyet a kártyán (hasonló rendszerre kell gondolni, mint a Chu-Chu Rocket esetében), emellett pedig egy polcrendezős, kereskedő-szellemet is igénylő szösszenet és egy nyúlnevelde is megtalálható a prof bőröndjében. Luke háziállata ezúttal egy tapsifüles, amit (vagy inkább "akit") egy cirkuszi fellépésre kell hősünknek treníroznia. A minijátékok közül talán az első képvisel tradicionális puzzle-stílust, a boltolósdi néha frusztráló próbálkozás-özönbe torkollik, a nyuszitréning pedig a fiatalabb játékosok kedvence lesz.
Apropó fiatalság - a Professor Layton továbbra is fogyasztható széles közönség számára. A dialógusok míves angol szókinccsel vannak levezényelve, a kellemes nyelvezet pedig szinte észrevétlenül segíti a meseszerű, ringató hangulat megalapozását. Angolul tanuló ifjak számára különösen ajánlott lehet a játék, de a felnőtteknek sem szükséges ódzkodni a gyerekes külcsínytől. A sztoriban rejlő fordulatok (ha nem unjuk a japános drámázást) ismét árulást, néhány feltépett régi sebet, és sajnos pár kilométerekről megválaszolható kérdőjelet is tartalmaznak, amelyek leginkább a felnőttek számára lesznek az összes rétegükben értelmezhetőek.
Még nem is mondtuk: a játék talán legizgalmasabb pillanatai visszakalauzolnak minket Herschel gimis korszakába. Régi Layton-fanként talán ezek az epizódok rejtik a legnagyobb érdekességet, ahol még arra is figyeltek, hogy a hősök jelleme tényleg igazodjék a korukra jellemző stílushoz. Apró nüánsz, de Layton ekkor még habókos tini, a puzzle megfejtések minianimációi pedig azt tanúsítják, hogy az ifjú tudóspalánta az utolsó pillanatig sem biztos a válaszában. Ezek az apróságok bizonyítják, hogy a Mask of Chaos-ba továbbra is annyi szívet-lelket tettek, amennyit akár egy szezonnyi videojátékban sem lelhetünk összesen.
A Professor Layton sorozat új mérföldköve nem forradalmi újító, sokkal inkább egy önmagát továbbgondoló, hihetetlen prezentációs értékekkel bíró kézikonzolos játék. Úgy tűnik, hogy a sorozat a saját gyökereit soha nem fogja alaposan a fejet tetejére állítani, az új epizód azonban ismét tartalmaz annyi újítást, hogy a régi és új rajongók meleg szívvel csomagolják ki a játékot a dobozából. Az utána következő húsz-huszonöt óráról már nem is beszélve.