Retro City RampageTeszt

Igen könnyedén el lehet dönteni, hogy be fog-e neked jönni a Retro City Rampage. Ha a nyolcvanas években már éltél (A “‘89 decemberben születtem” nem játszik!), akkor van rá esély. Ha ezen kívül már akkor, esetleg a kilencvenes évek elején elért titeket is a műhold-forradalom, és a parabola antennákat tekergetve próbáltátok az Astrát befogni és nézni a prozíbent, meg a szuperertéelt akkor még nagyobb az esély. Végül, ha még emlékszel - és örömmel emlékszel - azokra a pillanatokra, mikor két “rízigen-und-nebervirkungen-fragen-zí-írer-arct-oder-apoteker” között az amerikai ifjúsági film és rajzfilmgyártás remekeit bámulhattad, akkor van egy jó hírem: a Retro City Rampage neked készült. Nem más ez ugyanis, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek gyakorlatilag minden szórakoztatóipari termése előtti tisztelgés - egy sandbox játékba keverve.

Már maga a játék kinézete visszarepít a régmúltba, hiszen az RCR hamisítatlan 8bites grafikát varázsol a monitor / TV / Vita képernyőjére. Nem is akármilyent, a játékban külön beállíthatjuk, hogy milyen keretet kapjunk a képernyő szélére (kezdve az arcade cabinettől a Gameboyra hajazó handheldig), illetve hogy milyen kinézetet próbáljon imitálni. Na itt van a bőség zavara, kezdve az Ataritól a C64-n, különböző DOS módokon keresztül a Windows - helyi nevén Blinds - 3.1-ig, tucatnyi kinézetet választhatunk. Retro varázslat, pedig még csak el se kezdtünk játszani...

Mikor pedig elkezdünk, akkor jön a nagyszabású támadás gyermekkori emlékeink ellen. Gyakorlatilag felsorolni sem lehet, mennyi filmből, játékból, idéz fel egy-egy szereplőt, jelenetet, poént a Retro City Rampage, de a számuk egész bizonyosan valahol a nagyon sok és a végtelen között van. Az egész egyszerűen Játékos nevű szereplő már az első pillanatokban találkozik a helyi Jokerrel, aztán felbukkan Brown Doki is a híres DeLoreannel, és még órákig sorolhatnám az ilyen találkozásokat. Persze ne a saját nevükön keressétek őket - a játékot fejlesztő Brian Provinciano nem vásárolta meg mindennek a jogait - de azért az elnevezések minimum rávezetőek lehetnek. Nincs A-Team, de van T-Squad - éééérted? Ez a szuperszónikus túra az emlékek útján egyébként az egész játékot végigkíséri, néha olyan töménységben, hogy egyszerűen esélyünk sincs felfogni a felénk záporozó popkulturális utalások mindegyikét.

Sajnos azonban jól érezni, hogy Provinciano mindent ezeknek a mókás kikacsintásoknak rendelt alá, például a játék történetét is: eléggé egysíkú, fordulatoktól szinte teljesen mentes lett és hajlamos a küldetések és rombolások között eltűnni. Kicsit olyan, mintha egy sitcom részei lennének összefűzve, sorra jönnek a gegek, de csak ennyiből áll az egész. Ahogy az ilyen stílusú játékoknál lenni szokott, a Retro City Rampage történetét is apróbb küldetések viszik előre, ezek között megtaláljuk a szokásos “menj ide és üsd meg őt” feladatokat és az olyan poénokat, mint az Impossible Mission mintájára történő liftezést és robotkerülgetést, vagy a Paperboyból jól ismert biciklis újságkihordást - amiben én például még mindig totálisan béna vagyok, néhány dolog úgy látszik soha nem változik meg. Ha pedig nem egy küldetésben vagyunk, akkor szabad a gazda, kedvünkre garázdálkodhatunk, nyomathatjuk a helyi gourangát, csak ne lepődjünk meg, ha a rend pixeles szervei pillanatok alatt elkezdenek levadászni.

Ahogy írtam, a Retro City Rampage nem mindenki számára ajánlott. Mint játék, nem igazán nyújt semmi kiemelkedőt, egy sztenderd sandbox játék, melyben sokak számára akár taszító is lehet a látványosan pixeles kinézet és a látszólag értelmetlen poénok. Azonban ha korban és érdeklődési körben benne vagy a Provinciano által megcélzott zónában, akkor hirtelen az egész értelmet nyer, elkap a hangulat, a poénok ütni kezdenek és apró falatokban bár, de javallottá válik a Retro City Rampage, mint egy 15 dolláros trip, vissza a rég elmúlt fiatalságodba.

(A Retro City Rampage PC-re, PS3-ra és Vitara jelent meg, mi a PC verziót teszteltük)

[7 / 10]