Of Orcs and MenTeszt

Ha valaki hitelesen akar antihőst játszani egy videojátékban, általában ugyanolyan tulajdonságokkal kell rendelkeznie, mint a hősöknek. Vagy nagyon szépnek, erősnek és vonzónak kell lennie, olyannak, akivel könnyű azonosulni, vagy a coolságig húzott rondaságnak kell párosulnia a férfias rosszfiúsággal - akivel ismét csak könnyű azonosulni. Az

orkok és emberek két főszereplője nehezen sorolható a fentiek bármelyikébe: Arkail ronda, agresszív, nehéz természetű hústorony, a goblin Styx pedig gondolkodás nélkül szúr hátba akárkit, vagy árulja el akár társát is, ha céljai eléréséhez ez viszi közelebb. A címválasztás egyébként nem véletlen, a páros bizonyos szempontból az “Egerek és emberek” (Of Mice And Men) két figurájára, az alacsony, rafinált George-ra és a nagydarab, lassú felfogású Lennie-re emlékeztet.

Adott tehát egy kétes múlttal rendelkező páros, egy érdekes dark fantasy környezet és egy egész jól felépített világ, amelyben az orkok és az emberek egymás mellett élnek, az uralkodó azonban egyik faj képviselői között sem túl népszerű. Milyen jó lenne tőle két balek segítségével megszabadulni, ha nem járnak sikerrel, akkor sem történik katasztrófa, majd megpróbálkoznak mások is a merénylettel. A sok szempontból formabontó felütésről üvölt, hogy európai fejlesztő és kiadó együttműködésével készült, a háromás piacot mérföldekről elkerülni vágyó rétegjátékról van itt szó, és tényleg, az Of Orcs And Men ott köp a trendekre, ahol szabad felületet talál.

A két antihős gyakorlatilag végigverekszi magát a fél világon, sajátos keverékeként a szerep- (fejlődési rendszer) és lopakodós játékoknak, rengeteg küzdelemmel fűszerezve, tulajdonképpen semmi másról nem szól, csak a sztoriról és magáról a sajátos harcrendszerről. A különböző karakterisztikával bíró szereplők természetesen egészen másban jeleskednek, Arkail megy és üt, Styx hátbaszúr és távolról dobálgatja a tőreit. Az egymást teljes mértékben kiegészítő szerepköreik üvöltenek egy jó kooperatív élményért, legnagyobb megdöbbenésünkre azonban ennek nyoma sincs, egyedül játszva kell váltogatni kettejük között néhány másodpercenként. Az AI-t egyedül hagyva ugyanis az éppen inaktív társ nem áll a helyzet magaslatán, pillanatokon belül levágják. A világ legelső egyjátékos koop-élménye tehát valójában nem arról szól, hogy kit szeretünk jobban irányítani, sokkal inkább arról, hogyan tudjuk megoldani kettejük minél hatékonyabb együttműködését.

A bice-bóca harcrendszer elsőre egyébként kimondottan élvezetesnek és összetettnek tűnik, előre kiválaszthatunk négy képességet, amely ezután magától végrehajtódik. Nem nagyon találunk két egyformát ezek között, van, amelyik az ellentámadásokra épít, más az ellenfelek kivéreztetésére, ugyanúgy megtalálható közöttük a rövid idő alatt sok kis sebzést okozó ütés, mint a nagy hibaszázalékkal dolgozó óriási odacsapás is. Szintlépésnél olvasgatja őket az ember, csemegézik, egyik jobb, mint a másik, fejben már elkezdi gyártani azokat a kombinációkat, amelyek a legjobban működnek, aztán néhány óra után rájön, hogy a jó pozicionálás és célpont-választás egy-két jó képességgel kombinálva sokkal inkább célravezető, mint a trükközés és túltervezés. És onnantól kezdve nehézségi szinttől függetlenül mindig ugyanazt a néhány képességet nyomja be négyszer egymás után szegény játékos, a rendszerben rejlő potenciál pedig túlfújt lufiként durran ki. Ugyan teljesen más szellemiséggel, de egy hasonló rendszer már jutott ugyanilyen sorsra, ez pedig nem más volt, mint a Final Fantasy XIII, ott is több képességet lehetett betenni a sorba, ott is nagyfokú kombinációra nyílt lehetőség, és ott is ellaposodott az egész attól a ponttól kezdve, hogy kiderült, a lehetőségek kihasználását nem díjazza a játék. Az OOAM-nél ez azért is fájó, mert a harcon kívül itt tényleg alig van másra lehetőség, a pályák olyan szinten zártak és csőszerűek, hogy sok esetben még kisebb elágazásokkal sem lehet találkozni.

Nincs vége, lapozz a folytatásért!

Nem igazán sikerült a játékegyensúly belövése sem, az elején még normal módban is vért izzadunk minden szakasz végén, azonban amint elsőként lehetőségünk nyílik a tárgyaink fejlesztésére, szinte túl könnyűvé válik minden. Hatványozottan igaz ez akkor, ha Styx lopakodását és orgyilkolásban gyűjtött tapasztalatát ki tudjuk használni. Ő közel láthatatlanná válva tud az ellenfelek mögé osonni, és száz százalékos hatékonysággal semlegesíteni őket (bármelyiket, bossok ugyanis nincsenek). Ha ezt képes úgy végrehajtani, hogy az akció nincs benne más látókörében, akkor láthatatlan marad, ha valaki észreveszi, akkor azonban egyszerre ront rá mindenki. Nagyon illúzióromboló, hogy a földön fekvő holttestekkel egyik őrjárat sem foglalkozik, ha tehát a hátuk mögött vágtuk el valakinek a torkát, és utána visszafordultak, akkor nem foglalkoznak velünk. Ennek az lesz a következménye, hogy nem a más címeknél megszokott lopakodós-orgyilkolós módszerrel végzünk az ellenfelünkkel, hanem felmérjük a terepet, és megnézzük, hogy ki merre fordítja a fejét, és ki áll akár húsz centivel a másik síkja mögött. Puzzle játéknak jópofa, komoly dark fantasy környezetben azonban elég fura hatást keltő minijáték ez. De a furcsa megoldások minden területen visszaköszönnek, ilyen például, hogy a tárgyak fejlesztése közel átláthatatlan, és az üzletelés sem pénzből, hanem trade pontból történik - ami egyébként nagyszerű ötlet, kicsit az árucseréhez hasonlít, amikor két már nem használt terméket becserélek egy jobbra.

Ennyi hiba mellett egy dolog működik mégis tökéletesen, ez pedig maga a világ, és a szereplők összhangja. Itt mindenki csúnya, a legtöbben halmozottan hátrányos helyzetűként még zöldek is, a városokban fényes nappal is tombol a bűnözés, bandák tartják rettegésben az ott lakókat, náluk is félelmetesebbek ugyanakkor a hatalom valódi birtokosai, az inkvizítorok, akik a háttérből irányítanak minden szálat. A különböző - sok fantasy világban az önmagukat kulturáltnak tartó közösségekből száműzött - fajok itt együtt élnek és formálják a világot, Arkail és Styx pedig hitelesen beleillik ebbe a képbe, elhisszük, hogy ebben a világban pont ilyen párbeszédek zajlanak éppen ilyen résztvevőkkel. És bár a fordulatok egy része kiszámítható (van egy pont, amikor mindenki tudja, hogy a két karaktert el fogják árulni, csak ők maguk nem), mégis egységes, jó színvonalú munkáról van szó, amit a nagyszerűen kidolgozott fegyverek és vértek, a valóban különböző érzelmekről árulkodó ork-arcok, és a minőségi aláfestő zene csak még hangsúlyosabbá tesz.

Olyan érzésünk van végig, mintha az OOAM tíz-tizenöt évvel ezelőtt készült volna, amikor egy fejlesztőnek még nem kellett félnie attól, hogy bezárják a stúdiót, ha "csak" 70%-os értékeléseket kap a játékuk, a kiadók pedig nem csak hárommilliós eladású címekben határozták meg a kötelezőt, és néha még váratlan, új brandek is készültek. Simán születhetett volna ebből is egy kultikus szerepjáték, mert sok jellegzetessége erre predesztinálta volna, de sajnos egyszerűen nem elég jó ahhoz, hogy a kommersz vonaltól ódzkodó vevők kegyeit maradéktalanul elnyerhesse. A kellemes csiszolatlanság megvan, a trendek ügyes kikerülése is, néhol a keményvonalas hozzáállás sem hiányzik - de a kidolgozottság és az összetettség igen. Ennek hiányában pedig akárhonnan is nézzük, ugyanolyan marad, mint a hősei: amolyan érdekes arcú.