Assassin's Creed IIITeszt

Egy konzolgeneráció végéhez közelítve elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb ne érkezzen meg a játék, amely elhozza sokévnyi szórakozás katarzisát. A játék, amely nem csak mer, hanem tud is nyújtózkodni még egy utolsót, megmutatva, hogy az elképzeléseink által szabott határok cseppet sem ledönthetetlenek. Ilyen volt anno a God of War II, amely méreteivel és monumentalitásával idő előtt gyökeret vert az őt követő generáció olykor határozottan megalomán hajlamainak. És pontosan ilyen játék az Assassin's Creed III is, amely stílszerűen a múltból táplálkozva nyújt számunkra ízelítőt a jövőből.

Az open-world játékoknál divat lett kötelezően elsütni az "élő-lélegző világ" kifejezést - olyannyira, hogy a jelző mára sok más hívószóhoz hasonlóan elvesztette minden súlyát. Erre pedig csak akkor fogsz rájönni, amikor tényleg szükség lenne rá. Például az Assassin's Creed III-nál. Annál a játéknál, ami akkor is ámulatba ejtő élmény lenne, ha egy bármire képes asszaszin helyett egy dombtetőn árválkodó fatönk lenne a főhőse.

Az atmoszféra mindig is kulcseleme volt az Assassin's Creed játékoknak, amit a sorozat első sorban a képi világ, az architektúra és a történelem bájának hármasával tudott csúcsra járatni a múltban. A harmadik rész ezzel szemben a puszta részletekkel kápráztat. Egy valóban élő-lélegző világgal. Egy olyan miliővel, melynek szegletei és domborulatai olyan gondossággal lettek kifaragva, hogy előbb-utóbb te is eljutsz majd a konklúzióhoz: az Assassin's Creed III a generáció korlátait feszegeti.

A fatönk-hasonlat nem véletlen: a szembesüléshez elég, ha lecsüccsensz a nyüzsgő kikötő egyik sarkában megbúvó padra egy fertályórára. Csak figyelj. Nézd, ahogy a tolvaj almát csen a szemközti gyümölcsárustól, pillanatok alatt eltűnve a szálló falevelek között. Hallgasd, ahogy egyre hangosabbá válik a közelben menetelő vöröskabátosok tekintélyt parancsoló dobszója. Érezd, ahogy a szél megélénkül, barátságtalan felhők mögé bújtatva a füstöt átszelő napfényt, amely addig nyugodt precizitással táncoltatta az árnyékokat a szemközti templom falán. És ez még mindig semmi. Csupán egy apró szelete az utcán heverő rengeteg részletnek: a bóklászó állatoknak, a hihetetlenül sok apró tereptárgynak, a mindenhol jelenlévő növényzetnek, a száradó ruhák alatt kanyargó sikátoroknak és a kidolgozott homlokzatoknak.

Az Assassin's Creed III mégsem ezért kiemelkedő. Nem azért, mert részletes. Nem azért, mert a napszakok mellett most már az időjárás is dinamikusan változik benne, és így nem is azért, mert a sandbox műfaj leghangulatosabb viharait élheted át benne. Hanem azért, mert aprólékossága olyan méretekkel párosul, amilyen magasságokban ez a két tulajdonság nem igen találkozott még.

Annyit beszéltem a városokról, Bostonról és New Yorkról. Pedig nem is ők a fő attrakció! Hogy is lennének azok: lehetnek bármilyen kidolgozottak, egy Konstantinápoly vagy Forli keresztbe lenyeli bármelyiküket, Rómáról és Velencéről nem is beszélve. És ez talán így is van rendjén. Az amerikai függetlenségi háború fiatal városai ugyanis hiába hoznak újszerű hangulatot a sorozatba modernitásukkal, változatosságukkal és üdítően realisztikus, szabálytalan utcáikkal, nekünk, európaiaknak bizonyára sokkal többet jelentenek a Szent Márk tér kockakövei és a Hagia Sophia magasba nyúló tornyai. Unatkozni persze így sem fogsz bennük: épp olyan kíváncsisággal fogod felfedezni őket, mint a reneszánsz ékköveit. A szemet gyönyörködtető látványosságokat és a hátborzongató magasságokat azonban hiába keresed a tengerentúl ekkor még gyerekcipőben járó építészetében. Más világ, más hangulat.

De mint mondtam: nem is ez a lényeg. Az Assassin's Creed III főszereplője ugyanis nem New York, és nem is Boston, hanem a tőlük nem is oly' messze elterülő természet, melyet a játék magyar verziója úgy nevez: határvidék. A hegyekkel és völgyekkel, folyókkal és sziklákkal, mezőkkel és fenyőerdőkkel benépesített terület első pillantásra totálisan idegennek tűnhet az Assassin's Creedtől, mint koncepciótól. A méret és a kidolgozottság kettőse azonban itt is diadalmaskodik az előítéletek felett: sokadszorra is elismerően fogsz bólintani azt tapasztalva, hogy mennyire jól lett berendezve ez a hatalmas terület. Agilis asszaszinoddal épp olyan ügyesen manőverezhetsz a faágak és a sziklák rengetegében, mintha csak a sorozat valamelyik városának utcáin száguldanál végig. Ritka a pályadizájn és a nyitott világ ilyen szokatlan találkozása - épp ezért remek, dícséretes munka.

A határvidék rengetegéből tehát nem könnyű kiszakadni: a pumavadászat, a tanya fejlesztése vagy épp a mesés látképek felkutatása csupány néhány dolog a sok közül, melyek önfeledt percek százaira be tudják szippantani a játékost. Mégis érdemes: leginkább a tenger felé, az Assassin's Creed III egyik legjobb és legegyedibb újítása ugyanis a tengeri küldetések bevezetése. Nyugodt szívvel nevezhetjük innovatívnak is az ötletet: a hajózás és a nyílt vizi csaták ilyen formájú megvalósítása egyedülálló napjaink felhozatalában - mint játékélmény, egyértelműen ezen speciális küldetések alatt nyújtja a legkülönlegesebbet a harmadik rész. A kalózlelkületüek is kielégíthetik tehát valamelyest lappangó igényeiket, kincsek és kalandok után kutatva.

Itt van tehát egy játék, amely olyasvalamit nyújt, amit semmi más a nyitott világú műfajban: három merőben különböző környezetben kápráztat el bennünket hihetetlen kidolgozottságával. Az óriási produkciós érték ráadásul nem csak az eddig tárgyalt részletekben, a méretekben és a változatosságban keresendő: talán egyetlen videojátékhősnek sem volt még olyan széles mozgásrepertoárja, mint Connornak. Mindezek mellé pedig olyan aprólékos és dinamikus animációk társulnak, melyek szintúgy a csúcsszínvonalat képviselik - beleértve az arcmimikát, amit nyugodtan odarakhatunk a második helyre az L.A. Noire mögé. Mi kell még?

Hogy mi kell? Mondjuk tartalom. Mármint nem játékóra: abból van bőségesen az Assassin's Creed III-ban - talán a cikk minden egyes mondatának a végére oda tudnánk illeszteni egy mellékes teendőt, olyan sokféle van belőlük. Én sokkal inkább az érdemi tartalomra gondolok: arra, amely hosszú távon is maradandó élménnyé teszi a játékot. Az ugyanis sajnos hiányzik belőle: az Assassin's Creed III a forradalmi erődemonstráción túl sok szempontból a korábbi epizódok árnyékában marad.

A legfájóbb pont az új főhős, Connor, illetve a cselekmény egésze: a Ubisoft sajnos sem a zseniálisan végigszőtt Ezio-trilógia mögött keletkező űrrel, sem pedig a jelenkorban kanyargó szálak végső lezárásával nem tudott mit kezdeni. Pedig Connor történetének felépítésére nem kevés időt szán a játék: a már-már kényelmetlenül hosszú felvezető egy rendkívül váratlan és okos csavarral tornássza a maximumra az érdeklődést, a fiatal indiánból lett asszaszin teljes felcseperedésére pedig szokatlanul sokat szánnak a virtuális történetmesélők. Mindez azonban hiába: nem csak azért, mert Connor a motivációk és az azonosulás szempontjából is egy jóval ügyetlenebbül kimunkált karakter, mint a rögtön sokak kedvencévé váló Ezio, hanem mert az amerikai függetlenségi háború idején játszódó események sem tartogatnak akkora izgalmakat, mint amekkorát a prológus sugall. Arról nem is beszélve, hogy a történelemből kiemelt alakok és események vélhetően alapból kevesebbet jelentenek az európai játékosok többségének, mint az eddigi epizódokban.

Az igazi csalódás azonban mégsem ez, hanem Desmond Miles: az Assassin's Creed igazi főszereplője, kinek történetének végére most, öt epizód után valóban pont kerül. Méghozzá egy igen szégyenletes pont - a részről részre bontogatott átívelő szál túlfújt lufiként pukkan ki a végkifejlet tetőfokán. Ami három éve még a generáció egyik legizgalmasabb sztorijának ígérkezett, abból mára nem maradt több egy ötlettelen, súlytalan, és a benne rejlő lehetőségeket totálisan kiaknázatlanul hagyó végkifejletnél. Nem túlzás azt mondani, hogy nagy sorozatot ilyen gyengén még nem zártak le ebben a generációban.

A kreatív szikrát a küldetések esetében is hiányolhatjuk valamelyest - főleg azok után, hogy a monotonitásba fulladó első rész után az Ezio-trilógia számos remek ötlettel dobta fel a szórakozást. Az Assassin's Creed III a már dícsért hajózást leszámítva ritkán mer csak elszakadni a korábbi epizódokban megismert küldetéstípusoktól, ami önmagában még nem is lenne akkora probléma, de a koreográfiát tekintve sem igen tud váratlant húzni. Mindenképpen pozitívan kell szólni azonban a végre érdemi formában is jelenlévő lopakodás kapcsán, amely olykor azért képes némi új ízt hozni a Creed-formulába - kár, hogy a sokak által szeretett Prince of Persia-jellegű szekvenciákból cserébe alig maradt egy-két morzsa.

Hiába azonban a lopakodás és a sorozat védjegyévé váló rejtett penge, a nyílt küzdelmet most sem fogod tudni minden esetben elkerülni - ennek megfelelően előbb-utóbb a megújult harcrendszerrel is szembesülni fogsz. Korábban sokszor felrótták a játéknak, hogy a counter-lehetőség túlságosan erős a harcok alatt: a Ubisoft erre most úgy reagált, hogy pont erre, vagyis az időzítésre építette rá az egész szisztémát. Nehezebbé ettől még nem nagyon váltak a harcok, ám a hihetetlenül sokfajta mozdulat, a rendkívül dögös animációk és a mindenképpen nagyobb odafigyelést igénylő összecsapások miatt összességében azt mondhatjuk, hogy a harc szempontjából az eddigi legjobb Assassin's Creed született meg.

A MULTIPLAYER

Harmadjára ugorhatunk immáron fejest az Assassin's Creed rendkívül egyedi multiplayerébe, amely radikális változtatások hiányában is a mai napig friss és üdítő élmény. Az egymás kicselezésére építő macska-egér harc minden eddiginél több gyűjtögetnivalóval, megnyitható extrával és képességgel várja a közös szórakozásra vágyókat, nem kevesebb mint egy tucat játékmóddal - köztük néhány újjal. Az újoncok rendkívül alapos betanítást kapnak az Abstergo Industriestól - a multiplayer háttérsztoriját ezúttal is ők biztosítják.

Ha viszont harcban a legjobb, akkor zeneileg sajnos épp hogy a leggyengébb: a sorozatnak hátat fordító Jesper Kyd varázslatos munkásságát most, a zeneszerző emlékezetes dallamainak hiányában érezni csak igazán. A hiányt pedig leginkább szó szerint kell érteni: a korábbi részekhez képest elenyészően kevés a zene a játékban - hát még olyan, amit napok múltán is dúdolsz majd.

És lám: ebből látszik, hogy egy forradalom nem mindig elég. Mert hogy az Assassin's Creed III egy kicsit az: egy mérföldkő a jelenlegi generációban. Egy olyan játék, aminél többet semmi sem sajtol ki ezekből az öregedő konzolokból. Érződik is rajta: az időnként tapasztalható bugok és pop-up problémák is azt mutatják, hogy a Ubisoft a határt feszegeti. Valóban csak lélektelen erődemonstráció lenne az egész? Ezt egyáltalán nem mondanám: körbenézni New York tetejéről az évszázad viharában, vagy lepillantani a határvidék legmélyebb szakadékába olyan élmény, amely akár percekre is elhitetheti veled, hogy az év legjobb játékával játszol. Hiába marad el ugyanis bizonyos szempontból az elődeitől az Assassin's Creed III, a harmadik rész többnyire így is egy csodálatos játék képében tekint rád vissza.

*Ez azonban nem minden. Az Assassin's Creed III ugyanis gyönyörűen megmutatja, hogy mi kell ahhoz, hogy egy nagyon jó játékból egy kiemelkedő játék váljon. Sajnos nem a szükséges elemekkel, hanem éppen azok hiányával: Connor első és Desmond utolsó kalandjában pont az nincs benne, ami örök emlékké teszi az igazi klasszikusokat.

Hogy mi marad akkor? Egy következő generációs játék jelenlegi generációs platformon. Élménynek azt hiszem ez sem utolsó.*

(A tesztpéldányt a Konzolok Szervize biztosította. Köszönjük!)