Medal of Honor WarfighterTeszt

Van egy pillanat a Medal of Honor Warfighter egyszemélyes kampányában, valahol a történet háromnegyed részénél, ahol egy rövid időre feltűnik, milyen játék is lehetne ez, ha gondosan, jól tervezetten a megfelelő irányba viszik a fejlesztést. A probléma az, hogy tényleg mindössze egy apró pillanatig sejlik fel ez, aztán gyorsan visszatérünk egy, ha nem is rossz, de minden tekintetében átlagos katonás-kommandós lövöldébe. És talán ez az, ami a Danger Close játékában a leginkább idegesítő: lehetett volna jobb, de sorra, látványosan kihagyták a srácok a felkínálkozó lehetőségeket.

Ugye az alapötletet mindenki ismeri, a 2010-s Nagy Újrakezdésnél már megemlítettük, hogy az EA / Danger Close páros a trendeknek megfelelően a mai korba helyezte a játékot, de a totálisan fiktív szituációk helyett próbáltak valamennyire a realitások talaján maradni. Nincs harmadik világháború, random amerikai város ostroma vagy arcunkba nyomott atomvillanás, helyette van egy csapat szakállas szuperkommandós, akik (valamennyire) valós helyszíneken (valamennyire) való világból inspirált titkos hadműveletekben vesznek részt. Ezzel az alapötlettel nincs gond, ügyesen megoldva tényleg egyszerre tudna élvezetes lenni és markánsan elkülönülni a kihívó (vagy kihívott?) Call of Duty sorozattól. A probléma az, hogy a titkos bevetések egyik igen fontos jellemzője, hogy nem túl sokan tudnak róla, szóval tök jó, hogy minden második pálya elejére oda van biggyesztve, hogy “valós események által inspirálva”, ettől függetlenül nekünk az még egy ugyanolyan n+1 pálya lesz a jól ismert arab, vagy kelet-európai környezetben.

Ez az egész nem fájna annyira, ha egy jól összerakott, feszes történetbe lennének a helyszínek fűzve. Újabb magas labda - és megint kihagyva. Értelemszerűen, mivel nincs harmadik világháború, így egy jóval valósabb és jóval testközelibb konfliktust kellett találni, a Danger Close pedig elővette a már ezerszer eljátszott kártyát: a rosszarcú arab terroristát, aki egy méretesebb bombakészleten ül. De még ezt is elviseltük volna, ha ez az ezerszer látott történet legalább normálisan ki van kerekítve, de nincs. Össze-vissza váltogatunk térben és időben, első pillantásra véletlenszerű eseményeket átélve, melyek aztán valamennyire összeállnak, de ettől még a forgatókönyv nem lesz komolyabb, mint egy csütörtök esti Steven Seagal filmé. És ami külön idegesítő: ennek nem kellett volna így lennie.

A fejlesztők ugyanis megpróbáltak egy olyan trükköt bevetni, amit ügyesen kihasználva lényegesen javíthatták volna a játék megítélését: megpróbálták személyessé tenni a történetet. Megvannak itt is a szokásos kódnevek (melyekhez kell egy kis idő, míg a képernyőn látható karakterekhez tudjuk kötni - ez az ára annak, ha mindenki szakállas, tagbaszakadt kommandós), azonban az akciók között fel-feltűnik a szereplők magánélete, megismerhetjük a családjukat, problémáikat - legalábbis a főhősét, az előző részből visszatérő Preacherét. Ez pedig egész más ízt ad az egésznek, innentől nem csak egy arc, egy név lesz, hanem egy olyan férfi, akinek míg egyik pillanatban a nyugati világot kell megmentenie, addig két bevetés közben pont a militáris életmód miatt szétesett családját kell megpróbálnia összeragasztgatni. Láttuk már, hogy tud jól is működni az ilyen, lelki traumákat is magába foglaló történetvezetés (gondoljunk csak a nyár elején megjelent Spec Opsra!), itt sajnos ez a lehetőség csak éppen meg lett lebegtetve, de egyáltalán nincs kidolgozva. Pedig meg lehetett volna oldani nagyon jól, erre kitűnő példa a fent már említett igencsak gyomron csapó jelenet (melyet szándékosan nem spoilerezek el, azon kevés fordulat a játékban, ami tényleg gyomorszájon tudja vágni az arra fogékonyakat), de valamiért csak egy-egy felvillanásban, rövid átvezetőben, a történetet lezáró két, egyébként igen komoly mondatban érezzük ennek a párhuzamos életnek a súlyát, ezen részeket átlépve a lehető legátlagosabb FPS-t kapjuk.

Azért annyira nem vészes a helyzet, mint amennyire a fentiekből érződhet, a Warfighter, mint szkriptelt FPS néhol egészen jó kis játék. A stílus által már-már megkövetelt, a lövöldözést felfrissítő elemek némelyike például határozottan szórakoztató tud lenni. A “daráljunk le mindenkit helikopterből” szekvencia valószínűleg nem fog senkit meglepni, mint ahogy a végtelen számú "betörjük az ajtót aztán lassítva fejbe lövünk mindenkit" jelenetek is gyorsan unalomba fulladnak. Azonban a játék folyamán többször is kocsiba pattanhatunk, ezek a részek pedig kifejezetten emlékezetesre sikerültek. Nem is véletlen ez, hiszen ezen részek fejlesztésébe bevonták a Need for Speeden tevékenykedő csapatot és ez meg is érződik rajtuk: a játék elején, Karacsi környékén zajló üldözéses rész például lazán feliratkozhat az év leglátványosabb pályáinak listájára (fun fact: a pálya neve Hot Pursuit, enyhe kikacsintás, ugye?), de a Dubaiban játszódó üldözéses / lopakodásos misszió is nagyon hangulatos lett. Vannak még kisebb felvillanások, de sajnos a többi pálya jellemzően csak keretet ad a csatáknak, nem kapcsolódik olyan szervesen hozzájuk, mint a fent említett két helyszín.

És akkor elérkeztünk oda, ahol minden áll vagy bukik, a csaták. Melyek, ahogy a játék egésze, néhány szempontból egész kellemesek, de alapvetően nem emelkednek ki az átlagból. Nagyon tetszett, hogy az általunk irányított katonának van súlya, lendülete - valahogy érezni, hogy nem csak egy fegyverre szerelt kamerát irányítunk, hanem tényleg egy embert (kivéve persze mikor TÉNYLEG egy fegyverre szerelt kamerát irányítunk). A futás után a lendület picit továbbvisz, az akadályokat nem robotként ugorjuk át - apróságok ezek, de sokat hozzátesznek ahhoz, hogy tényleg ott érezzük magunkat a harc hevében. Szintén nagyon örömteli a “kikukucskálás” lehetősége, végre nem rajzfilmfiguraként kellett oda-vissza ugrálnom egy-egy fedezék mögül, hanem normálisan ki lehet kémlelni. A mérleg másik oldala: sajnos tök felesleges a kampányban taktikázni, hiszen a legklasszikusabb “duck-hunt” helyzeteket kapjuk: odaérünk egy fedezékekkel elhalmozott pályarészre, ellenfelek tömkelege bukkan fel, odamennek a számukra kijelölt helyre, ahonnan céltáblaként ki-kiugranak. Lelőttük mindet? Akkor irány a következő ilyen helyszín. Nincs taktika, nem próbálnak bekeríteni, néha felénk vágnak egy-egy gránátot, csak hogy kicsit elmozduljunk a fedezékünkből, de ennyi a legtöbb, amit várhatunk. A helyzeten nem sokat javít, hogy a nemlétező ellenfél MI mellett társaink sem próbáltak sorban állni, mikor az észt osztották, viszont legalább totálisan sérthetetlenek. És kevés dolog tudja jobban romba dönteni az immerziót, mint mikor a felénk dobott gránát mellé odaáll a társunk és tétlenül nézi amint az felrobban, majd mintha mi se történt volna, elkezd lövöldözni - rendszerint teljesen más irányba, mint amerre az ellenfelek állnak. Tier1 szuperkatonák? Hiszi a piszi.

A Warfighter természetesen megkapta a Frostbite 2 motort így azt leszögezhetjük, hogy a látványra nem igazán lehet panaszunk - pécén, a motor minimál-beállításaival futó konzolos változat jóval kevésbé látványos.

A nyers erő azonban csak a képlet egyik része, sajnos a pályák java része az ezerszer látott sablonokból építkezik. Mondhatja a játék, hogy ez bizony Karacsi, nekünk az ezerszer látott Sárgásbarna Tónusú Arab Helyszín fog beugrani csak. Újra le kell írnom: van néhány felvillanás (a viharos fülöp-szigeteki helyszín például), de alapvetően nem áll fent annak a veszélye, hogy évek múltán is valamelyik helyszínt emlegessük fel. Viszont meglepő módon többször észrevettem, hogy van zene a játékban - mármint nem a zene megléte a meglepő, hanem az, hogy olyan dallamok csendülnek fel, melyre felkapja az ember a fejét. A marketing szövegekből már tudhatjuk, hogy az EA a Linkin Parktól is beszerzett egy nótát a játékba, hogy negatívum vagy pozitívum-e, hogy ezt a dalt csak a stáblistában hallhatjuk az igazából csak a tisztelt játékos zenei preferenciájától függ.

A nem túl acélos bétaverzió alapján sokan előre temették a MoH:W multiplayer szekcióját - nekik csak részben volt igazuk, mert a Warfighter multija nagyon kétarcú. Kezdjük a feketelevessel: a játék megjelenésével párhuzamosan érkező méretes patch ellenére a multi továbbra is számos problémával küszködik. A legfájóbb talán a spawn-rendszer következetlensége, a játék gyakran látszólag ötletszerűen dob le a pálya különféle pontjaira, előfordul, hogy közvetlenül az ellenfél hátában találod magad (a fordított helyzet még kellemetlenebb), de megesik, hogy a játék a pálya alá (!), vagy amúgy elérhetetlen helyekre rak le - ilyenkor beragadsz, és nyírhatod ki magad gránáttal, hogy ismét a játékba kerülj. A Warfighter a (maximum 10 fős) csapatokat rosszul balanszolja, és hiába az amúgy élvezetes (lásd később) buddy-rendszer, ha a játék nem oszt le melléd társat, pedig a létszám szerint megtehetné. Savanyú hab a tortán: a kezelőfelületet a Pokolban tervezték, a menürendszer még sokadik pillantásra is átláthatatlan, a betűk és ikonok kicsik, sok időnek kell eltelnie, amíg kiismered, hogy mit merre találsz. A felsoroltaknak köszönhetően a multival való első találkozás egy cseppet sem mondható kellemes élménynek, sokan fognak elfordulni tőle húsz perc játék után.

Kár, hogy a multi felszíne ennyire zavaros, és kár, hogy ennyi (technológiai jellegű) problémája van, mert mélyebbre ásva a Warfighter határozottan egyedi, jó ötleteket felvonultató multiplayer élményt kínál. A páros csapatmunka szükségességét hangsúlyozó buddy-rendszer jó ötlet, a közös nyomuláskor bedobott bónuszok (mindig látod a társad körvonalát, ha mellette vagy, és lelövik, a játék „kivilágítja” neked az ellenfelet…) szinte kötelezővé teszik az együttműködést. A Warfighter választható nemzeteket és kasztokat kínál, a karakterosztályok nem csak kinézetükben és fegyverzetükben különböznek jelentősen, hanem saját képességeket, és egyedi killstreak-jutalmakat is kapnak. Az új Medal of Honor preferált ritmusa nem csak a CoD-nál lassabb (annál mondjuk nem nehéz lassabbnak lenni), hanem a BF3-nál is, a Warfighter keményen épít a fedezékekre és az óvatos megközelítésre, a pályákon mérgezett egérként rohangálók hamar elhasalnak. Mindehhez korrekt pályaválaszték, az előző részből átemelt játékmódokon kívül több újdonság (köztük egy „egyéletes” játékmód is) társul. Vagyis: ha az EA kitartóan pecseli a játékot, és betömik a játékélményt néha közvetlenül gyilkoló réseket, a Warfighter mindenképpen megérdemli a műfajt (katonás lövölde) amúgy kedvelők figyelmét, mert érezhető benne az újító szándék, a játékmenet pedig kellemesen másmilyen, mint amit a másik két neves sorozatban megszoktunk.

Szeretünk mostanában végletekben gondolkodni, ha egy játék nem korszakalkotóan zseniális, akkor szokás azonnal a másik zsebbe, az ócska játékok közé sorolni. A Medal of Honor Warfighter viszont nem az, távolról sem. Benne van minden, amit egy mai, szkriptelt FPS játékban elvárunk, azonban nem nyújt semmi többet, semmi olyat, ami a stílust kicsit megpróbálná ha nem is megreformálni, de picit felfrissíteni. Csak néha mutatja meg, hogy igen, lehetne ez sokkal jobb, sokkal mélyebb, sokkal inkább másmilyen, de nem tud (nem mer?) komolyabb felfedezőutat tenni a viszonylag ismeretlen terület felé. Csak remélni merem, hogy a (második) fejmosás már elég lesz ahhoz, hogy legközelebb - mert lesz legközelebb, erre mérget veszek - már egy olyan játékot kapjunk, mely újra méltó lesz a Medal of Honor címhez és nem egy újabb Battlefield bétát kapunk - ajándék játékkal.