E havi dagonyázásunk első kiválasztottja a Hoshigami: Ruining Blue Earth Remix. Ha netalántán valakinek ismerősen csengene a cím, akkor az bizony nem a véletlen műve: a játék ugyanis nem más, mint a Playstation öregkorát megszépíteni akaró, megegyező elnevezésű taktikai RPG DS-re portolt változata. Már az eredeti produktum is erősen felejthetőre sikeredett, és mivel gyakorlatilag most ugyanazt kapjuk kézhez hordozható formában, ezért ezúttal sem fogunk örömtüzeket gyújtani izgalmunkban, sajnos.
Ha egy szóban kéne jellemeznem a Hoshigami-t, azt mondanám: középszerű. Ehhez még esetleg nyugodtan hozzátehetném a jellegtelen, szürke, unalmas jelzőket is - ezek a játék meghatározó tulajdonságai ugyanis. A vizuális megjelenítés és a zene szót sem érdemelnek: az előbbi megegyezik a PS-es eredetivel, ami már akkor is elég csúnyácskának számított; míg az utóbbit ugyan kicsit megvariálták és finomítottak rajta, azonban így is inkább a sablonosan idegesítő kategóriába sorolható. A történet annyi klisét vonultat fel, amennyit csak bír, és nem igazán fogja elültetni lelkünkben a továbbhaladást folytonosan követelő, égető motivációt. A sztori ebben a műfajban mindig is fontos tényezőt jelentett (gondoljunk csak az isteni FF Tactics furmányos cselekményére!), azonban jelen esetben olyan vérszegény mesét hoztak össze a készítők, amihez csak őszintén gratulálni tudok.
A legnagyobb problémát mégsem a kopottas grafika, a hosszútávon idegpályákat roncsoló dallamok vagy a lapos történet jelentik, hanem a játék esszenciája, azaz a harcrendszer. Első ránézésre teljesen átlagosnak tűnik a szisztéma, azonban hamar kiderül, hogy itt bizony nem fogunk jól szórakozni. A csaták fájdalmasan hosszúak, vontatottak, és cseppnyi izgalommal sem kecsegtetnek. Az ütközetek lebonyolításának mikéntje olyan bonyolult, és annyi dolgot kell figyelembe vennünk, hogy inkább érezzük tehernek a harcot, mintsem élvezetnek. A rendszerben ugyan lett volna egy-két érdekes újítás, - mint az ún. “RAP gauge”, amelynek segítségével a körök átadása új taktikai megfontolásokkal bővül, vagy a többszörös egymásnak lökdösődős kombó-támadások - de ezek a készítői szándék ellenére csak felesleges komplexitás-réteggel vonják be a játékmenetet. Nem baj az, ha egy program a hardcore gémereknek készül, de mutasson fel valamit, amiért érdemes nyakig elmerülni benne...nos, a Hoshigami nem sokat villant.
A Nintendo handheld-jére eleddig nem igazán érkeztek klasszikus japán taktikai szerepjátékok, ezért nem kevés játékosnak jókora hiányérzete is lehet, s talán emiatt valamelyest felértékelődhet a Hoshigami megjelenése is. A játék azonban összességében inkább kellemetlen, mintsem üdítő élmény, és legfeljebb a stílus megszállott szerelmeseinek tudnám javasolni, akik jobb híján nem lévén, ezzel csillapíthatják kínzó éhségüket a Final Fantasy Tactics A2 megjelenéséig.
A Sim City olyan sorozat, amelyről a videojátékokkal csak felszínesen ismerkedő egyének is biztosan hallottak már. A városépítő szimulátor folytatásban érkező részei főként a PC játékosok körében váltak népszerűvé, most azonban az Electronic Arts-nak köszönhetően nemcsak a monitor előtt izzadva játszhatunk mindenható polgármesteresdit, hanem eme remek mókát a DS-ünkön is kipróbálhatjuk. “Hoppá, milyen rendes is EA bácsitól, hogy végre felkarolta azokat a minden bizonnyal óriási számban fellelhető és eleddig pofátlanul elhanyagolt néprétegeket, akiknek legfőbb vágya mindig is az volt, hogy a metrón utazva, a vonaton döcögve, a szabadban pihenőzve vagy a szobalámpa fölött hunyorogva egy kis képernyőn állítsák be álmaik metropoliszának optimális adótarifáit!” - ezek voltak az első gondolatfoszlányok, melyek átsiklottak kevéssé barázdált agyam tekervényein, mikor bekapcsoltam az imádott fekete DS-emet, és elindítottam eme villámteszt tárgyául szolgáló produktumot. Pár óra játék után homályosan derengeni kezdett valami. Megint az a fránya déjá vu érzés...de nem is, inkább valami ismerős orrfacsaró, rakoncátlan aroma. Nem kell rakétamérnöknek lenni ahhoz, hogy hamar leessen a tantusz: a jól ismert franchise-ból az utolsó fityinget is kipumpálni akaró lusta óriás-kiadó újabb merényletével állunk szemben.
A csöppet csípősre sikeredett felvezetés után lássuk, hogy miért is nem jó nekünk a Sim City DS. Kezdjük rögtön a grafikával. A konverzió forrásául szolgáló eredeti játékban a szépen lassan gyarapodó, apró részletekkel gazdagodó városkánk képe nagyban hozzájárult az egyszeri gémer érdeklődésének fenntartásához. A hordozható verzióban a külcsín azonban éppen az ellenkező hatást váltja ki: az elmosódott, szürke, a változatosságot a legnagyobb mértékig nélkülöző és kifejezetten randa látványvilág soha nem fogja átlépni az ingerküszöbünket, és élményfaktor helyett motiváció-romboló tényezővé változik. Habár a zenével kapcsolatban a tengerentúli szaksajtó kifejezett elégedettségét fejezte ki, azért mi itt Közép-Európa (igenis optimisták vagyunk!) kevésbé szirupittas légkörében fogjuk csak rá inkább azt, hogy nem bántóan fülsértő. Számomra teljesen világos egyébként, hogy a játék készítői maguk sem vették komolyan az egész projektet, ellenkező esetben ugyanis nem merték volna megtenni, hogy mindösszesen EGY, azaz EGY darab mentésre szolgáló slot-ot alakítanak ki a kártyán. 2007-ben egy ilyen lépés bármely stuff esetében minimum megbocsáthatatlannak számítana, de egy városépítő szimulátornál, ahol az embernek természetes igényeként jelentkezik, hogy a rengeteg játékórát beleölve felhúzott épületegyütteseit szeretné bármikor újra megtekinteni...nos, ezért talán már egy kéthetes luxusüdülést is bármikor megszavaznék a fejlesztőknek az LV-426-on. Igen ám, de a feketelevest sikerült egyéb adalékokkal is megfűszerezni: a félelmetesen idegesítő, szemüveges asszisztensünk, a gyakorlatilag nulla WiFi-támogatás, és az épületek lerombolásának hihetetlenül elbaltázott megvalósítása mind-mind olyan összetevők, melyek még kellemetlenebbé teszik polgármesteri pályánk mindennapjait.
Összegzésként elmondható, hogy a játék rossz. Rossz, mert nem jó. Viszont egy apró reménysugarat azért zárásként elültetek a sorozat rajongóinak szívébe: a Sim City DS bármennyire is kevés mértékben, de mégis megőriz valamennyit a nagy elődök varázsából, így a várostervező fanatikusok nyugodtan tehetnek vele egy próbát. De csakis ők!
Sikerfilmek játékadaptációi a legritkább esetben kerülnek piacra úgy, hogy azok minőségi produktumok is volnának. A népszerűség hullámait meglovagolva szeretnének minél szélesebb rétegben szétterjedni, amíg a film “meleg” és jótékony profitsugarait a játékiparra is sugározza. Az óra mindig ketyeg, a fejlesztők feje felett pedig ott lebeg a képzeletbeli homokóra és guillotin- ha, esetleg mégis kicsúsznának a határidőből:). Érzékelhető, hogy szegény párák egy ilyen stresszdömping alatt képtelenek minőségi stuffot közkézre adni, e helyett megint egy silány IZÉ-vel borzolják szegény gémerek idegeit.
Az Activision által jegyzett két játék sajnos tökéletesen megfelel az előbb leírtaknak, sőt még fokozzák is azt egy lapáttal, hiszen tartalmukban szinte 100%-ig megegyeznek egymással. Egyetlen különbség, hogy mi dönthetjük el vásárlásnál, hogy a jó netalántán a rossz oldalon szeretnénk e állni. Ennek bizony lehúzás szaga van! A jó illetve rossz oldal közti szelekciót egész nyugodtan megoldhatták volna egy program keretei között is. Nagyon nagy fekete pont.
A játék- ezek után értelmetlen a többes szám használata- műfaji besorolása a következő: egy a Transformers univerzumban játszódó, külsőnézetes Grand Theft Auto klón. Adott robotunkat irányítva kell küldetéseket végrehajtanunk egy teljesen szabadon bebarangolható 3D-s környezetben. A koncepció dicséretes, csak félő, hogy szegény ds-ünk sajna gyomorrontást kapott egy ekkora zsíros falattól. A hardver képességei ehhez túl szerények és ez sajnos meg is bosszulja magát. Van itt minden. Puritán textúrák, köd és ismétlődő objektumok. Kihalt utcák, ahol szinte alig van forgalom. Korlátozottan rombolható terep (lámpák, autók, fák). Unalmas, ismétlődő küldetések, ahol az időlimit hozza a frászt az emberre maximum, merthogy az ellenféllel vállalt harcaink nem, az biztos. Kényelmetlen az irányítás mind transzformersz formában, mind járművé átváltozva. A kamerát és célzást is nehéz pozícióba rendezni, sok-sok önhibádon kívül történő, idő előtti elhalálozást, illetve Game Over feliratot eredményezve ezzel. Mindezeket betetézi, hogy a játék ráadásul rövid is, 4-5 óra alatt ki lehet pörgetni.
A szinkronnal viszont valamelyest enyhítik a kínt, hiszen nagyon jól sikerült, minőségi dialógokat hallhatunk. Dicséret illeti a multiplayer módot is, hiszen a megszokott battle módon kívül egy egyedi, score-attack mód is beültetésre került, melynek értelmében a szerverre csatlakozva minden nap időre menő mini-küldetéseket végrehajtva tehetjük fel elért eredményeinket egy high-score listára. Az érdekessége a dolognak, hogy az Autobots és Deception tulajok eredményei összeadódva külön szekciót alkotnak, és a számok tükrében kerül ki a napi győztes. Közreműködésed mértékétől függően lehetőséged van új transzformációk megszerzésére melyek az eredeti játékból kimaradtak.
Egyébként a két verzió közül a Deception a könnyebb, hiszen abban a pusztítás hangsúlyosabb és gyorsabban lehet szinteket lépni adott robotunkkal. Az Autobots viszont több lopakodást és kísérő küldetést tartalmaz. Ezen pár pozitív tényező miatt azonban nem éri meg a gépet koptatni a játékkal. Transzformersz fanoknak bejövős lehet, a többiek ignorálják.