Sir Arthur Conan Doyle romantikus hőse a mai napig vállalható figura. Sherlock Holmes intelligenciája és stílusa 2012-ben is érdekes, nem csoda, hogy mainstream mozifilmek és egy évek óta futó játéksorozat is főszerepbe emelte őt. Fragware-éknek a The Testament of Sherlock Holmes immár a hatodik olyan kalandjátékuk, amely az angol detektív legendáriumát dolgozza fel. Chtulhu, Arsene Lupin és a Hasfelmetsző után azonban nehéz olyan történettel előrukkolni, amely a nyugis zsáner ellenére is kellő izgalmakat ígér. A készítők tehát bevállaltak a korábbiaknál is talán még keményebb, még drámaibb alapfelállást, ahol a játékos főhősbe vetett bizalmát alapvetően rengetik meg néhány nem várt fordulattal.
Persze a trailerek és a csepegtetett információk elébe mentek annak, hogy a játékos idejekorán rádöbbenjen - a kérdőjelek itt az ügyeletes jófiú körül kavarognak, aki talán nem is annyira jó, mint azt az évek során gondoltuk róla. A beszélgetések során gyakran előkerül a szennyes: felmerül a detektív droghasználati habitusa, egy újságíró lejárató kampánya logikus módon kérdőjelezi meg Holmes tetteinek helyességét, és maga a nyomozó sem éppen úgy viselkedik bizonyos helyzetekben, ahogyan azt a karaktere alapján várhatnánk.
Nem árulunk el nagy titkot - a Testamentben azért közel sem arról van szó, hogy Sherlockot üldözzük a jó Watsonnal, de a bizonyosságot és a Holmes-ba vetett hitünket ügyesen farigcsálják a fejlesztők, hogy aztán a játék utolsó harmadában még jobban összekuszálják a szálakat.
Főgonosz nélkül persze most sem maradunk; aki ismeri a nyomozó történeteit, az hamar rájöhet arra, hogy a detektív egyik (ha nem a) legrégebbi Nemezise áll a dolgok hátterében. Aki viszont még csak most ismerkedik a sorozattal, annak nem szolgálunk további csattanókkal.
Hat rész alatt elég sokat fejlődött a Frogware-forma, ám olyan epizód egyszer sem volt még, amin ne érződött volna a büdzsé szűkös mivolta. A Testament első blikkre meghazudtolja a korábbi tapasztalatokat. Még PC-s szemmel is csinos helyszíneken, szépen berendezett díszletek között folytatódik a nyomozósdi, amely többféle kameranézetből is irányítható. A klasszikus FPS nézőpont mellett point and click módot és egy LA Noire-szerű TPS nézetet is kapunk, ahol a manipulálandó objektumokat közeledtünkre (vagy Holmes hatodik-érzékét kihasználva) ikonok jelzik. Az LA Noire párhuzam nem véletlenül hangzott el több előzetesben és külföldi cikkben - a játék tényleg próbál itt-ott hasonlítani Bondiék gigaprodukciójára. Előbb vagy utóbb azért csak kiderül, hogy a fejlesztők továbbra sem tudtak akkora malacperselyt feltörni, amely tartalmának segítségével (a kicsi és zárt helyszínek gyönyörű kidolgozásán túl) a Noire-al egy szintre emelhetnék a játékukat.
A következő oldalon folytatjuk!
Hiába például a sokféle irányítási módszer, Holmes navigálása továbbra sem nevezhető túlságosan áramvonalasnak. Ez a probléma mind a pécés, mind pedig a konzolos verzióknál előjön, és bár nem csúfít bele túlságosan az összképbe, a teljes körű profizmus hiányára azért bőven rávilágít. Az illúzió legnagyobb rombolásáért azonban továbbra is az animátorok hanyag munkája a fő felelős, és az is nyilvánvalóan érződik, hogy a filmes beállítások, cinematikus jelenetek megrendezése sem megy mesteri szinten a Frogware csapatának.
Nagy probléma a játék központi elemével, a kalandjáték szabályrendszerrel viszont egyáltalán nincs. A tett-helyszínek és a nyomozás szempontjából érdekes lokációk átvizsgálásai továbbra is remek kikapcsolódást nyújtanak, hogy aztán egy-egy kulcspillanatban az arcunkba kapjunk egy puzzle feladványt, ami pedig az agyműködésünket tornásztatja meg. Vér és verejték nélkül teljesíthetőek ezek a feladatok általában és leküzdésük esetében garantált a sikerélmény. De mint mindig, egy-két görény megoldási minta most is benn maradt a pakliban. (A következetes puzzle-nehézséggel még a legnagyobb kalandjáték-gyárosok is be szoktak fürdeni...)
Kutatás, szaglászás és agytornáztatás közben aztán újabb játékelemekkel is összefutunk. Egyik pillanatban Holmes kutyáját kell majd terelgetnünk, egy HL1-et idéző, környezeti fejtörő (environmental puzzle) labirintusában, máskor pedig időzítéses tárgyhasználattal teszünk el láb alól egy smasszert. Nem eget rengető újdonságokról van szó, de látszik, hogy a készítők igyekeztek a hatszor elsütött formát itt-ott újdonságokkal feldobni.
Sok-sok dialógus és többé-kevésbé emlékezetes karakterek jellemezték mindig is a Holmes-játékokat; szerencsére ezeknél a tényezőknél itt sem történt kompromisszum. A sorozatból jól ismert szinkronszínészek tisztességesen hozzák a karaktereket, játékukat hallva további fájdalom, hogy a korrekt 3D modellek/jóféle szinkronhangok és a figurák animációja/mimikája között jó nagy minőségi rés tátong.
A hangulat viszont továbbra is elragadja az embert. A korábbi Hasfelmetszős sztori nyomasztó légkörét ezúttal jóval több napsütéses helyszín teszi változatosabbá, de most is lesznek olyan fordulatok, amelyek nem garantálják a maradéktalan vidámságot. (Sőt...) Ha azok közé tartozol, akik az immerzív díszletek és erőteljes hangulati tényezők miatt szoktál kalandjátékokban elmélyülni, akkor a Testament garantáltan nem fog csalódást okozni.
Sőt, más részével sem okozhat nagy fájdalmakat, ha elfogadjuk, hogy Frogware-ék nem a legnagyobb stúdiók büdzséjével gazdálkodnak. A The Testament of Sherlock Holmes továbbra sem tud a blockbuster videojátékok szintjére felkapaszkodni, de a stílusában még mindig vastagon megállja a helyét. Külön boldogság, hogy PS3-on és X360-on is összefuthatunk a Baker Street leghíresebb figurájával - ezeken a platformokon minden jól sikerült kalandjátéknak örülni kell! Mi pedig nem csak ennek örülünk, hanem annak is, hogy a Testament of Sherlock Holmes-al egy izgalmas, szórakoztató folytatást (lezárást?) kapott a sorozat. Ilyen egyszerű ez, drága Watson!