2004-ben néhány lelkes félprofi felesküdött, hogy minden idők egyik legjobb videojátékát kurrens szintre pofozzák. Az indíték teljesen nyilvánvaló volt: a Half-Life első epizódjának Source újrakiadása gyakorlatilag semmit nem változtatott az eredeti érzésen, a HL2 alatt dohogó kód lehetőségei viszont az egyszerű nagyfelbontású átiratnál jóval messzebbre mutattak. Ezután nyolc év önálló és önkéntes munka következett. Ezernyi modell, térképrészlet, textúra, hanghatás és animációs fázis került a helyére a lelkes srácok otthoni munkaállomásain, a rajongók pedig éveken keresztül figyelhették, hogy a Black Mesa Source kiadása minden jajveszékelés ellenére sem tűnt el az éterben.
2012 - a Black Mesa rajongói “mod” megjelenik, a világ pedig döbbenten figyel. A feljavítás minősége ugyanis iszonyatos odafigyelésről és aprólékosságról tesz tanúbizonyságot, a Half-Life központi élménye pedig még most is leiskolázza az ipar javát.
Aki még nem játszott volna a HL1-el, azoknak beleszuszakoljuk egy dióhéjba a sztorit. Gordon Freeman a magányos tudóspalánta egy balul sült kísérlet után portált nyit egy idegen világba, a kutatóbázist pedig ellenséges lények özönlik el. Idővel persze a hadsereg is megérkezik (tisztogatás céljából), mi pedig két tűz között, a maradék túlélők segítségével próbálunk meg kimászni a trutyiból, csak azért, hogy újra visszaessünk, és egyre mélyebbről próbáljunk újra kimászni. A Half-Life a túlélés játéka, egy reménytelen vesszőfutás, amely minden sikerélményt a sokszorosára erősít a helyzetek fokozásával. A nap végére Gordonból mégiscsak hős lesz, mi pedig tizennégy évvel az eredeti megjelenése után is csak pislogunk magunk elé.
A nem túl eredeti fordulatok ellenére a Half-Life első része úgy adja elő a saját meséjét, hogy napjaink sikerjátékai is csak próbálják utánozni a receptjét. A helyszín bemutatása (a játszható introval), az idegenek és a katonák megérkezése mind-mind játéktörténelmi pillanatoknak számítanak és a mai napig húsunkig hatolnak. A felhúzott minőségi szint pedig korszerűsíti az érzést: nagyobb terek, szebb textúrák, apró tárgyakkal, poénos díszletekkel teleszórt helységek várnak minket a megújult állomáson.
Technológiailag a játék valahol a jelenlegi Counter Strike: GO szintjén tanyázik, azaz a fejlesztők belepakoltak mindenféle okosságot, amit a Source motorból ki tudtak préselni. Dinamikus árnyékok, blur effektusok és vakító fények parádéja járja át a folyosókat, ám ezek és a nagyfelbontású textúrák sem feledtetik, hogy HL2-höz készült motor felett bizony már elhúztak a vetélytársak. Ennek ellenére a látvány megkapó, a különbség pedig ég és föld az eredetihez képest. A hangok terén is nagyot alkottak a modderek - minden dialógust kibővítettek, újravettek - a zenék és hanghatások 5.1-es centrumából pedig már csak az ízek és a fémes-bűzös szagok hiányoznak. A katonák riasztó rádióhangon kommunikálnak egymással, a szörnyek dünnyögését már folyosókkal korábbról előre hallhatjuk, Gordon pedig továbbra is csendes hősként veszi tudomásul a történteket.
Az évek során bizony a virtuális építészeink sem tétlenkedtek, hanem tisztességesen átdolgozták a Black Mesa tervrajzait. A helyszínek tágasabbak, életszerűbbek és finomhangolásoknak köszönhetően az “ugyanaz, de mégis más” érzetét keltik az emberben. Úgy vettük észre, hogy az ugrálós részek kicsit kibővültek (magyarul az “FPS-platforming” hangsúlyosabb a Black Mesa verziójában), a terek megnyúltak, a kulcs-tereptárgyak itt-ott átrendeződtek, de a felderítés - csúnya angolsággal az “exploration” - még így is nosztalgiával locsolgatja a friss élményt. A fegyverharc változatos és irgalmatlan húzással visz rá minket az effektív hentesmunkára, az ellenfelek (főleg a katonák) pedig kíméletlenebbek és gyorsabbak, mint az 1998-as speciális alakulatok. Zárjuk rövidre: a Black Mesa készítői korunk színvonalához igazították a harcok tempóját és vadságát.
Mivel a fejlesztők nem munkahely-jelleggel, egységes csapatba szerveződve készítették el a remake-t, ezért azt várhatnánk, hogy a minőségi konzisztencia időről-időre megtörik. Bármilyen meglepő, a Black Mesa képes volt ezt a részben logisztikai, részben fejlesztői kérdést megoldani, sőt az elhivatott készítők még azt is megpróbálták, hogy az eredeti játék egyenetlenségein felülkerekedjenek.
Most már bizonyára a kedves olvasó számára is kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a BM olyan szívvel, olyan odaadással készült, ami hivatalos projektként talán soha nem valósulhatott volna meg. Bízunk benne, hogy Valvéknál felfigyelnek a srácokra - az ilyen jellegű tehetséget nem érdemes hagyni a parlagon heverni. Persze bugok és apróságok nélkül már hihetetlen lenne a történet. Egy-két script hajlamos lehet a kiakadásra (sokféle para előjött a fórumokon, mi csak egy-két apró, kellemetlen, de áthidalható buggal futottunk össze), az optimalizáltsággal, többmagos rendszerek kezelésével is érkeztek panaszok. Ezzel együtt kell élni, a fejlesztések azonban nem állnak le - patchek formájában érkeznek majd a javítások, az utolsó három fejezettel együtt, ami egyelőre még nem képezi szerves részét a csomagnak.
Nyolc év kellett neki, de megérte a várakozás. A Black Mesa zavarbaejtően precíz, professzionális és hű leképezése a videojátékok egyik alapvetésének. Ingyenessége miatt muszáj mindenkinek egy pillantást vetnie rá, hiszen jelen generációnk prezentációs színvonalán élhetjük át újra azt a játékot, melynek szelleme mai napig ott lebeg az FPS és a túlélő zsánerek felett. Le a kalappal!