[62] casper007 (offline)

Mi mással folytatódna szépreményű blogom életútja, mint egy újabb készülőfélben lévő, sikeres Kickstarter kampány várományos játékról. A spanyolhonban formálódó Narita Boy mintha a nyolcvanas évek idősebbek emlékében élő végtelenül frankó lenyomatába repítene vissza.

Teljes gőzerővel folytatódik az ígéretesebbnél ígéretesebb játékok megjelenése a közösségi finanszírozós palettán. Ezúttal a játékipar veteránjai állnak össze, hogy a metroidvania zsáner szerelmeseinek étvágyát csillapítsák. Ez az Anew: The Distant Light.

Amikor múlt év végén leültem egy pohár forró tea mellé, hogy a jövő videojátékos történéseiről elmélkedjek, azt gyanítottam, hogy jelentősen vissza fognak esni a közösségi finanszírozás felé forduló projektek. Ennek ellenére azt sem tudom, hova kapjam a fejem, és melyik fejlesztésbe szálljak be. Jelenleg bő fél tucat olyan játék kalapozik, amik érdekelnek, és legszívesebben mindegyikükről értekeznék egy bejegyzésben, erre azonban se időm, se energiám. Így olyan címeket halászok ki a sűrűből, akiknek még elkél a segítség. Ilyen a Beautiful Desolation is.

Régóta dúlt már a háború a Kronus bolygón állomásozó frakciók között a planéta birtoklásáért. A Felsőbb Jó érdekében ténykedő Tau Birodalom fejlett technológiájának, nagyszerű harckocsijainak, és lövészeinek köszönhetően szinte minden területet megszerzett, csupán a Káosz erői ásták be magukat a hatalmas kontinens déli, esőerdőkkel sűrűn borított szegletébe. Természetesen a tauk nem tűrhették a démonok kegyét kereső zabolátlan káoszszolgák ténykedését, így egy végső hadművelet keretei között megindították csapataikat, hogy pontot tegyenek a véres háború végére. Arra senki sem gondolt, hogy ez lesz a csatározások leghosszabb állomása.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyra értékelem a modderek munkáját. A tehetséges rajongók napról-napra leleményes és sokszor az alapanyagot megközelítő tartalmakkal látnak el minket, amik úgy tolhatják ki az adott játékkal töltött időt, hogy közben egy petákot se kell kihalásznunk a zsebünkből. A Spelos nicknevű modder nem mindennapi ötlettel állt elő: aknakeresőzhetünk az Amnesia-ban.

Mindannyian ismerjük azt a kis pálcikaembert, aki innen-onnan integet nekünk, miközben az utcákat járjuk. Ott virít a közlekedési lámpákon, a rakodást jelző táblákon, vagy a mosdók ajtaján. Skookum-Arts csapata érdekes ötlettel állt elő: mi lenne, ha mi terelgethetnénk a kis krapekot a táblák erdején keresztül?

Immersive sim, hmmm, mi ez? Nos, egy olyan design, ami a játékost egy részletesen megalkotott világba helyezi el, ahol a dolgok a megálmodott univerzum szabályai szerint, logikusan működnek, tehát nem klasszikus videojátékos körítésről beszélünk. Azonban nem egy ilyen játéknak sikerül olyan jól működő mechanikákat létrehozni a reális világukban, hogy a beleélést nem csak az olyan frázisok segítik, mint a hangulat, a szereplők, vagy a feledhetetlen jelenetek, hanem a videojátékok magjának számító játékmechanika is. Idén a Dishonored 2 számomra szinte tökéletesen tálalta ezt az élményt.

Borzasztó jó látni, hogy a videojáték műfajok igazából sosem halnak ki, maximum szüneteket tartanak vagy csak jóval alacsonyabb fordulatszámon pörögnek. Aki annak idején szerette a Commandos vagy Desperados sorozatokat, az most összeteheti a kezét, mert a Shadow Tactics személyében a stílus egy újabb jeles képviselője született meg.

Sok franchise életében eljön az a pillanat, amikor egy olyan epizód születik meg, ami szembemegy az addigi részek szellemiségével, ami már önmagában is megkérdőjelezhető, de még csak nem is sikerül jól. A rajongók elégedetlenek, a kiadó és a fejlesztő szabadkozik, majd bejelentik, hogy visszatérnek a gyökerekhez. Sok esetben sajnos a szándék nem elég, és onnantól lejtmenet van. Nagy örömömre a Hitman nem járt így az Absolution után.