21 éves fejjel

Első bejegyzésemet talán egyik kedvenc dalszövegem egy részletévell kezdeném, mert talán ez fejezi ki leginkább, amit ma, életem 21. évének végén és 22, évének kezdetén érzek.

" Ez van.

Ma senki se keresett, ki számítana egy keveset.

Az ablaktörlö jár. Az ember mindíg jobbat vár.

Vár, de minek vár? Siet a nyár....."

/Jazz+Az - Egynek jó/

Pontosan egy éve, a születésnapomon realizálódott bennem, hogy kirúgnak az egyetemről, mert a saját lustaságom miatt lekéstem egy műszaki rajz leadási határidejét. A vég elkerülhetetlen volt, és az ünnepet kicsit befeketítette ez a hír.

Nem volt mit tenni, munka után kellett néznem... Tekintve hogy csupán egy érettségivel, és két (angol/német), középfokú nyelvvizsgával rendelkezem, nem sok esély volt arra, hogy valami jól fizető, és legfőképp biztos állásra találjak. Ezért a nyár elején a munkaügyi hivatalban ajánlottak egy ingyenes álláskereső tréninget, amely megtanított mindarra, amire szükségem lehet egy állásinterjún: viselkedés, modor, és a pánik tökéletes leküzdése. Sajnos a nyáron ennek ellenére nem találtam megfelelő állást, pedig 4 meghallgatáson is voltam, és ezek közül 2-re vettek volna fel, de olyan feltételekkel, ami nekem nem felelt meg.

Így augusztus végére munka és távoli tervek nélkül voltam, mikor jött a "fantasztikus" ötlet, hogy keressek egy OKJ-s papírt adó intézményt, ahol továbbképezhetem magam... Önértékelésem és lelkesedésem a padlón volt, de belevágtam a kutatásba... Rátaláltam a Számalk Zrt. által működtetett iskolára, ahová szép igéretekkel és fényes jövővel kecsegtetve be is iratkoztam. Most mint "Médiatechnológus asszisztens" hallgató koptatom az iskolapadot, de igazából ebben sem sikerült önmagamat megtalálnom. Októberre ezzel párhuzamosan egy webáruházban kaptam állást, ahol egy nagyon jó csapat kicsiny tagjává válhattam, szerintem nagyon jó fizetésért. Végre úgy éreztem, hogy elértem valamit az életben.

Itt ismertem meg pár emberrel, akikkel jó haverságba kerültem, és igyekeztem mindig a tőlem tellhető maximumot beletenni a kapcsolat fenntartásába, de cserébe gyakran nem sokmindent kaptam... Nem panasz, csak tényközlés... Sajnos ilyen ember vagyok, akinek a jó szívét könnyedén kihasználják, ha arra lehetőséget találnak. Ez a szív lassan egyre kevesebb dolgot visel el, és már jó ideje, egyre kevésbé érzi jól magát.

Második igazán nagy szerelmemet is itt, a Számalkban ismertem meg, aki szintén csatlakozott az imént említett társasághoz... A szerelem egyoldalú volt a részemről, és bár ő is hajtogatta, hogy igenis szeret engem, valahogy nem tudtam elhinni... Szerettem volna... Tényleg... Mindent megpróbáltam itt is:

Első gondja az volt, hogy nem tudott köztem és egy másik srác között dönteni... Aztán hitegetett, hogy már régen lerázta a másik felet, de máshonnan mindig másképp hallottam vissza... Én fafejű meg vakon képes voltam mindig megbocsájtani neki... Március végére lett elegem a dologból, amikor miután egy társastáncra beiratkozva próbáltam magamat közelebb hozni hozzá.

Tudni kell rólam, hogy nem vagyok a táncparkett ördöge, sőt valójában nem is tudok táncolni (kivéve a bécsi és az angol keringőt, de abban is van még mit csiszolni). Ezt vele is közöltem, hogy nagyon szeretnék megtanulni érte táncolni, mert tudtam, hogy ő rajongója a chachacha, rumba, és gilde (fonetikusan tudom: dzsájld) táncnak. Tényleg még erre is hajlandó lettem volna, hogy megtartsam, de az következett amit nem vártam. Egyik órán kinevette a bénázásomat, ami nem volt probléma, mert tudom hogy béna vagyok, így próbáltam én is viccesen felfogni a dolgot, de utána teljesen komoly fejjel mondta: "Te nem is igyekszel egyáltalán...". Ekkor úgy éreztem, hogy minden összetört bennem.... Érte képes voltam leküzdeni azt, amit nem szeretek, és ezt kapom vissza... Ez volt az a pillanat amikor elegem lett a folyamatos késmártogatásból és szemétkedésekből.

Hosszas kínlódásom a mai napig tart. Olyan ember vagyok, aki nem heccből, vagy csak hetyegésből áll neki egy szerelmi kapcsolatnak. Akinek én kitárom a szívemet, azt befogadom, és nagyon ragaszkodom hozzá... Ilyen ő is... Túlságosan magamba zártam, és nagyon nehéz elengednem. Remélem túl leszek rajta, mert nem akarom ilyen idegroncsként végezni.

A mai nap talán a legszebb is lehetett volna. Pár jó szó, az hogy nem felejtenek el azok, akiket a barátaimnak tartok, ahogyan én sem felejtettem el őket régen. A kollégáim a munkahelyemen megemlékeztek rólam egy tortával, amit azért nem mindenki mondhat el magáról, aki dolgozik, hogy megemlékeznek róla a munkahelyén. Nagyon jólesett, ez a baráti hangulat amit tőlük kaptam... Úgy érzem végre valahol elismerték azt a fáradozást amit teszek, és fontosnak tartanak.

Természetesen nem a megköszöntés elfelejtésével van a baj, hanem azzal, hogy akikkel napi kapcsolatban vagyok sem törődnek ezzel... Áhh... nem sajnáltatom magamat... Lesz ez még így sem.

Végezetül egyik kollégámtól kapott idézettel zárnám soraimat:

Weöres Sándor: A teljesség felé...

Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.

Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.

Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.

Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.

Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.

Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.

Űzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.

Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.

Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.

Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.

Maradok tisztelettel: RedBoyforCE