Fejjel a tűzfalnak
Megmondom őszintén: nekem a Rez kimaradt anno PS2-őn, pedig remek kis játék. Pillanatnyilag erősen hezitálok, hogy elköltsek-e újabb 800 MS pontot egy hét éves játékra, és leginkább csak az tart vissza, hogy akkor megint jön majd a macera a pontkártya megvásárlásával.
A program maga egyszerű rail shooter, vagyis mi megyünk előre, a dolgok meg jönnek szembe, és lőni kell, mint a meszes. A Rez inerciarendszerébe helyezve a dolgot: a számítógépes rendszerek védelmi szintjein száguldó hackerünk avatárjának nincs más dolga, mint befogni és lelőni az egy és nyolc között alakuló számosságban megjelenő, sokszögletű ellenfeleket (illetve a hozzám hasonló csigakezűeknek még a rájuk kilőtt rakétákkal is meggyűlik majd a baja), majd az adott szint végén megsorozni a kis fénylő kockát ("scanning orb") és bumm: így lesz a következő szint. Első hallásra nem nagy durranás, de mindez HD-s vektorgrafikában, őrült színekkel és agysejteket felrázó ritmusban - ide nekem a rendszerbuszt is.
Az avatár fejlődni oda és vissza irányba is képes: ha a nagy rohanás közepette tudunk időt szakítani a fejlesztést jelző (valójában az sérüléstűrést jellemző) kis bizbaszokra (a hivatalos verzió szerint "feltöltjük a fejlődésmutatónkat"), akkor a lazán juxtapozícióban elrendezett, alapvetően emberi formát kiadó geometrikus ábrák egyszercsak (szintlépéskor) jóval összeszedettebb formát öntenek, azonban bizonyos számú bekapott skuló után a megkapó humanoidból pulzáló kis gömb lesz. A szintek nem csak az alakunkat határozzák meg: minél erősebbek vagyunk, annál nagyobbat sebzünk és annál kevésbé kell törődjünk a felénk tartó rakétákkal és egyébb ármányokkal.
Minden szint minden pályája egy adott sebességgel fut végig, mely sebesség növekedése egyenesen arányos azzal, hogy mennyire vagyunk közel az adott szint - amúgy közepesen potens - főellenfeléhez. Nem hiszem, hogy alapesetben bárkinek is problémát okozna a játék végigjátszása, de a készítők célja nem is a problémaokozás volt, inkább a felhőtlen lövöldözés.
Ami igazán addiktív lehet (már az eddig említett feszes tempó és nem mindennapi látvány mellett), az a zene és a grafika menet közbeni fejlődése (elsőre azt írtam: "fejlövése", és végső soron az is stimmel). Ötletes és módfelett hangulatos, hogy pályánként kapunk meg egy újabb hangsávot és minden váltás után szépül a grafikai is, vagyis az ötödik rétegben már öt "hangszer" szól közepes sűrűségű és színvilágú világban, a tizediken meg elvileg tíz sávon dől a muzsika, de abban a kavarásban, ami akkor van, számoljon hangsávot az öreg Ludwig van Beethoven, én örülök, ha a sok színben és formában nem szédülök el.
Ötletes, egyedi - a próbaverziót mindenképp megéri leszedni.