Half Life 2 Episode Two - A nagy elemzés

Half-Life 2: Episode Two

A Valve a szememben mindig is a legkreatívabb fejlesztő brigádok közé tartozott, és tartozik természetesen. Ha alaposabban szemügyre vesszük a Videojátékok Nagykönyvét, felmerülhet bennünk, hogy csak nagyon kevés játék van, ami úgy igazán nyomot hagyott, olyat, amelyet sem eső, sem hó, de még lávatenger sem tűntet el. Be kell vallani, a Half-Life szériának igen fasza bakancsa van.

Végy egy jövőbeli sci-fi világot, ami történetesen a Föld, ahol az új, ma még ismeretlen eszközökkel és objektumokkal keverednek az öregecskének számító elemek. Ehhez tegyél hozzá egy hatalmas kutatóbázist, egy földön kívüli hordát, amely éppen kicsiny bolygónkat készül lerohanni, és végül egy kezdő segédfizikust, Gordon Freeman-t. A Half-Life első része hatalmas sikert aratott, a játékosok valósággal olvadoztak, beleértve magamat is. Hatalmas kreativitás, lenyűgöző történet, élvezetes játékmenet, tengernyi akció, adrenalin emelkedés, míg a szervezet bírja. Persze számítani lehetett a folytatásra/folytatásokra, melyek kiegészítők formájában jöttek világra. Ezek az expanziók elrugaszkodtak Freeman barátunk történeti szálától, de ennek ellenére szép sikert arattak. Majd eljött 2004, és a Half-Life 2. A játék, ami nem egyszerű játék, hanem A JÁTÉK. Next-gen ide, next-gen oda, Gordon kalandja a legjobbak között van, és teljesen megérdemelten. A második epizód kivégzése után tátongó ürességet éreztem a lelkem helyén, és alig vártam, hogy jöjjön a folytatás. Két évre rá jött is, de a méz egy picit keserű lett. A második rész első expanziója, az Episode One bizony igen rövid lett, ráadásul semmilyen újítás nem melengette meg a szívünket. A történet továbbgördülése azonban megtartotta a rajongók népes táborát, és így érkeztünk el ez év októberéhez, amikor is megérkezett ölünkbe minden idők legjobb gamepackja, az Orange Box.

Mit is mondhatnék… a narancs doboz egyszerűen mesébe illő, úgy kínálja magát, mint egy gyönyörű szűz, mi pedig nem bírunk ellenállni a kísértésnek. Én sem tudtam. Az Orange Box minden pénzt megér, de azt a kis zsetont, amit kérne érte, végképp. Aktuális tesztalanyom a pack donja, az Episode Two, mely oly sok halasztás, és várakozás után jött… látott… és győzött.

A történet ott folytatódik, ahol abbamaradt. Miután a szemrevaló Alyx társaságában szerencsésen elhagytuk City 17-et, a Citadella látványos fényshow kíséretében átadta magát az enyészetnek, vonatunk pedig szörnyű robaj közepette kisiklott. Mikor magunkhoz térünk, az egyik vagon farában fekszünk egy szebb napokat is megélt törött ülésen. Alyx sehol, mi félig a szennyes vízben lubickolunk… hm, elég gázos helyzet. Szerencsére kis barátnőnket kemény fából faragták, így hamar kijutunk a szerelvényből. Az események a játékhoz megszokott módon szép adagokban kerülnek terítékre, a lényeg, hogy eljussunk a Fehér Erdőbe, ahol a lázadók támaszpontja található (Star Wars feeling :D), és tájékoztassuk barátainkat a feléjük haladó társulati csapatokról.

Megvolt a bevezető, következzen hát az érdemi rész. Az Episode One már-már szánalmas teljesítménye után joggal vártam, hogy a Valve valami nagyot alkosson, most mondom, megtette. A második kiegészítő eszméletlenül hangulatosra sikeredett, és a fiúk az újdonságokkal sem szűkölködtek. Az első, és legszembetűnőbb változás a környezet. Amint azt látni fogjátok, a koszos és sötét város után végre kiszabadultunk a természetbe, és az összhatás… Igazi vadregényes táj tárul elénk, hatalmas sziklákkal, hegyekkel, mohaborított fákkal, csörgedező patakokkal, és számtalan zombival természetesen. Már a szúk sikátorok és koszos épületek is megadták az alaphangulatot, azonban a hatalmas vadon minden képzeletet felülmúl. Kalandozásaink során megfordulunk elhagyott üzemekben, autótemetőkben, kísérteties erdőkben, mocsarakban, de még a derék hangyalesők barlangjában is vendégeskedni fogunk. Változatos, nem igaz? A fejlesztők odafigyeltek, hogy tényleg hatalmas terepet kapjunk. Bár a bejárható terület nem orbitális, mégis annak érezzük. Elég csak körülnézni: a messzeségben feltűnő City 17 maradványai, a hatalmas hegyek és hidak… ezeken az elemeken még a hatalmas strider-ek is apró hangyának tűnnek. Sosem felejtem el, amint éppen egy mezőn caplattam át, és tompa dübörgést hallottam. Kisvártatva megtaláltam a hang forrását, egy háromtagú nyakigláb csapatot, mely egy gigantikus vasúti sínen haladt át… hogy is mondjam: van amit nem lehet pénzért megvenni, minden másra ott a Master Card. A Half-Life univerzum tehát a természetnek köszönhetően kap egy új ízt, és ez mindenképpen jót tesz a játéknak. Új környezet, mégis megmarad a hamisítatlan hangulat.

Az ellenfelek tárháza is bővül. Bár a játékban ijesztően kevés zsoldossal futunk össze, immár sokkal nagyobb gondot okoznak, mint korábban. Ha meglátnak minket, gyorsan fedezékbe bújnak és segítségért kiáltanak. Néha azonban előfordult, hogy egyszerűen nekem futottak, vesztükre, természetesen. A zombik ugyanolyan bugyuták maradtak, mint az előző felvonásokban. Ha meglátnak, gondolkodás nélkül neked esnek. Bár nem félhalott barátaink alkotják ellenségeink elitjét, ha sokan összegyűlnek, bizony kemény perceket szerezhetnek. A hangyalesők már igencsak a zavaró tényező kategóriába sorolhatóak. A második részben megismert katonák mellé megkapjuk az járőröket is, akik a barlangjáratokban járőröznek és ízletes savval kínálják meg az alkalmatlankodókat. Az igazi csemegét azonban az őrzők tartogatják. Ismerős? A második felvonásban az őrző testéből kinyert gubóval állíthattuk magunk mellé a „kis” rovarokat, most erre sajnos nincs lehetőség, ráadásul szembe kell néznünk a sorozat eddigi legbrutálisabb ellenségével, a zöld őrzővel. Ez a brutális szörnyeteg gamerek millióinak fog nehéz perceket szerezni, én vért izzadtam, mire leszámoltam vele. A Társulatról se feledkezzünk meg, ugyanis az ő oldalukon kapcsolódnak be a harcba a hunterek. A hunter leginkább a strider miniatűr mása lehet, elképesztően gyors, pontosan céloz, szinte mindenhol elfér, és hatalmasat öklel. Ha éppen járműben vagyunk, elektromos sokkolókkal állít meg minket.

Apropó, járművek. Visszatérő lehetőség a kocsikázás. Az előző részben az autós kaland már-már unalomba fulladt, itt ez garantáltan elmarad. Számomra a játék ezen része volt a legélvezetesebb. Új járgányunk egy ócskának tűnő Mustang, mely elképesztő gyorsasággal száguld keresztül az akadályokon, ráadásul igencsak megkönnyíti a gyors menetelést. Kezdetben csak autónk gyorsaságát használhatjuk ki, azonban később több extrát is kapunk. A játék sajátja a logikai fejtörők és fizikai feladványok színes tárháza. Több esetben kell megmozgatni szürkeállományunkat, ha tovább akarunk haladni. Utunk során segítségünkre lesz egy radar, ami jelzi nekünk az elrejtett muníciót. Ezekhez jórészt csak logikai feladatok útján juthatunk hozzá, de mindenképpen érdemes velük megszenvedni, a jutalom nem marad el.

Mint minden részben, a karakterekre most is nagy hangsúlyt fektettek. Már az Episode One-ban sem bóklásztunk egyedül, mivel a bájos Alyx kisasszony mindenhová úgy követett minket, mint tulajdon árnyékunk. Ez pedig az új részben hatványozottan igaz. Alyx mellett azonban több ideiglenes útitársat kapunk. A Vortigaunt-ok hasznos segítőtársak lesznek, nem is értem, hogy az első epizódban hogyan tudtam legyűrni a derék villámujjúakat. Megismerkedhetünk Dr. Mossman-nal is, aki folyvást parancsokat osztogat és kritikával illeti a körülötte lévőket. Nem ad megdöbbenésre okot, hogy minden egyes szereplő részletesen kidolgozott jellemmel, szokásokkal rendelkezik, így sokkal jobban kötődünk hozzájuk, mint egy egyszerű FPS esetében. Ezt meg fogjátok tapasztalni az utolsó, katarzisszerű jelenetben is.

A fejlesztők a hangulatot is fokozták, méghozzá nem is kicsit. Bár sokan fanyaloghatnak a scriptek miatt, ezek nélkül nem lehetne megteremteni azt a fantasztikus filmes hatást. Amikor egy elhagyatott fűrésztelepre érünk, a hunterek sejtelmes búgása borzolja idegeinket, a hatalmas strider-rel való találkozás, mely a vicces és szeretnivaló dog és az óriásrobot párbajába csap át, a rakétasiló megvédése, és a felejthetetlen utolsó jelenet. Elképesztő, mennyi egyedi vonás jelenik meg, melyek következtében ugyan csökken az újrajátszhatósági faktor, az az első végigjátszás mégis krónikákba illő. A pályákon immár sokkal nagyobb szabadságot kapunk. Végighaladhatunk a küldetéseken szép lassan, megfontolva, minden csomagot felkutatva vagy Rambo módjára is dühönghetünk. Hogy kinek melyik módszer jön be, személye válogatja. Kinek a pap, kinek a papné. A harcok is sokkal élvezetesebbek. Az idegesítően ügyes hunterek ellen minden ügyességünkre szükségünk lesz. Sokkal hatásosabb egy robbanó hordót nekivágnunk az ellennek, mint fél óráig sorozni egy gépfegyverrel. A leglátványosabb elem címe egyértelműen az elektromos viharokat illeti. A játék kiváló fizikával rendelkezik, és a viharok ezt ki is használják. Ahol végignyargal a kék sugarakból álló rettenet, ott hidak szakadnak le, épületek robbannak szét, méghozzá eszméletlen látványshow kíséretében. Bizony, immár az épületek is rombolhatóak, a strider-ek itt mutatják ki igazán a foguk fehérjét. Ha éppen egy kunyhóban keresünk menedéket a háromlábú óriások elől, akkor üldözőnk egyetlen hatalmas lövéssel darabokra szaggatja rejtekhelyünket. A strider eliminálásának legjobb módszere a Magnusson-gömb használata. Ez a kis „izé” a játék egyetlen új fegyvere, azonban hatékonysága miatt bőven elég lesz. A vasgömböt a Gravity Gun segítségével fellőhetjük a strider feji részére, és egyetlen pontos lövéssel a túlvilágra küldhetjük a monstrumokat.

A Source motor ugyan már három éves, még mindig letaglózó látványt nyújt, bár ez inkább köszönhető az új környezetnek, mint a pixelek számának. Sebaj, legalább alacsony a gépigény, habár az újgenerációs konzolon a látvány mindenképp megér egy misét. A robbanások sokkal realisztikusabbak, az esemény után még sokáig gomolyog a füst, járgányunk látványos farolások közepette tanítja meg a sarat repülni. A hangok és zenék ismét lenyűgözőre sikeredtek. A fegyverek ropogása, a dobhártya lüktetése egy gránát robbanása után, a kocsink robogása, mind-mind a valóságot juttatják eszünkbe. A zenék szépen igazodnak az eseményekhez. Ha éppen a sötét barlangban bóklászunk, akkor sejtelmes muzsika bizsergeti idegeinket, egy pergős akció közben adrenalin-növelő zene hangzik.

Az Episode Two minden tekintetben méltó folytatásnak tekinthető. A történet zseniális továbbgörgetése, a pályák páratlan felépítése, a mozifilmeket idéző történések kellemes egyveleget alkotnak. Egyedüli hibaként a gyengécske grafikát, a néhol buta MI-t, és a rövid játékidőt tudom felhozni. Az új felvonást 5-6 óra alatt kipörgethetjük, ami ugyan jóval több, mint legutóbb, a stáblista lepörgése után csak még jobban vágyunk a harmadik expanzió után. Az érkező folytatás, mely állítólag Gordon kalandjainak lezárása lesz, még kezdetleges állapotban van, így nem egy délutánt kell várnunk rá. Addig is próbáljátok ki az Orange Box legnagyobb meglepetését, a multi csatákra kihegyezett Team Fortress 2-t.

Ami tetszett:

• a történet zseniális menete

• páratlan hangulat

• sokszínű küzdelmek

Ami nem tetszett:

• nagyon rövid

• néhol bugyuta MI

• idejétmúlt grafika

8