Első az utolsók közt

Mindjárt egy vallomással kezdek: soha korábban egyik asztali PlayStation konzolhoz sem volt huzamosabb ideig szerencsém (csak néhány rövid ismerkedésre futotta egy-egy kiállított darabbal), a TLoU-val így én PS4-en találkoztam először nagyjából másfél éve, kölcsöngépen. Ez egyrészt kihatott az immár teljes pompájában tündöklő, ám az eredeti megjelenésétől távoli játékról általam alkotott képre (amihez eleve nem tudtam prekoncepciók nélkül közelíteni, tekintve az időközben kialakult státuszát), másrészt a masinához való viszonyulásomat is alapjaiban határozta meg arra nézve, hogy pontosan mit várhatok tőle. Végül mindkettőből vettem saját példányt, tehát annyira rossz azért nem lehetett az a szóban forgó első benyomás, ugye?

"Aki most fent jár a föld felett | Örül nagyon, hogy ott lehet"

Tényleg nem, hiszen a TLoU híresen az előző generáció egyik (ha nem 'A') legjobban kinéző játéka volt, ennélfogva szépen öregedett. Ezért aztán nem is nagyon kellett a grafikai oldalhoz nyúlni a megnövelt felbontású textúrákat, fejlettebb árnyékolókat és a másodpercenként (többnyire) stabil 60 kockára emelt képfrissítési rátát leszámítva, amik igencsak jót tettek az összhatásnak. Elmondható, hogy a látvány a mai napig megállja a helyét, viszont ilyen takaros díszletek között annál inkább szembetűnő a tereptárgyak statikussága: alig akad mozdítható objektum, ami van, az pedig rendszerint papírdobozként viselkedik (kivéve - ironikus módon - pont a papírdobozokat, amik szinte mindig a pályageometria részét képezik). Az élményt ugyan nem csorbítja jelentősen és a PS3 végletekig kisajtolt hardvere felől ez egy elfogadható kompromisszum volt annak idején, de azért majd' 10 évvel a Half-Life 2 után akkor is kissé kiábrándító ilyesmit tapasztalni. (Sajnos távolról sem egyedi eset, a legtöbb új címre szintén jellemző.) Az amúgy tetszetős, észrevételeim szerint azonban soha nem a valós környezetet mutató tükröződéseket csak mellékesen hozom fel, mint apró szépséghibát. Na, de mi a helyzet a tartalommal?

Metro 2033

A játékmenet gerincét adó, lopakodással fűszerezett külső nézetes fedezékharc sok újdonságot nem vonultat fel a műfajban addig látottakhoz képest, viszont kellően élvezetes tud maradni még tucatnyi játékóra után is. Ez leginkább két dolognak köszönhető: a fegyverek kielégítő visszacsatolásának (elsősorban rád gondolok, te csodálatos íj) és főleg a remekül felépített pályáknak. Utóbbiak annak ellenére tudnak néha meglepően szerteágazóak (és gyakran többszintesek) lenni, hogy tulajdonképpen lineáris kalandról beszélünk, ezzel kiválóan megágyazva egy másik hangsúlyos elemnek: a felfedezésnek. Akciójátékhoz mérten rengeteg ugyanis a kvázi-üresjárat, amiket a terep alapos feltérképezése hivatott kitölteni. A formula tökéletesen működik, mivel egyrészt a (kicsit sablonos, cserébe jól megírt) történet fonala ilyenkor is folyamatosan bontakozik ki a főszereplők egymás közti párbeszéde révén (ami ebben a formában és a pazar szinkronszínészi alakításoknak hála teljesen hihetőnek, természetesnek hat)...

A híd túl messze van

...másrészt így juthatunk lőszer mellett a fegyvereink több lépcsős-, az itt-ott elszórt munkapadoknál megejthető fejlesztéséhez szükséges alkatrészekhez és szerszámokhoz, különböző házilag összetákolt eszközök készítésére használható nyersanyagokhoz, azok hatásfokát passzívan javító kézikönyv lapokhoz, Joel képességeinek erősítésére szolgáló étrend-kiegészítőkhöz vagy néha egyszerűen csak a játék hátterét tovább mélyítő, de általában különösebb funkcióval nem bíró gyűjtögetni valókhoz. (Ez sem teljesen igaz, mert elvétve azokon keresztül tehetünk szert bizonyos lezárt széfek ajtaját nyitó kódsorokra.) Sőt, a "jutalom" néha csupán a felfedezés öröme, hisz reálisan szemlélve nem elvárható, hogy egy globális katasztrófa után 20 évvel minden kihúzott fiók mélye kincset rejtsen. Ilyenkor némi vigaszt nyújthatnak a korábban már méltatott prezentáció által elénk tárt, helyenként megdöbbentően látványos panorámák és a velük kéz a kézben járó, a felújított változathoz csapott Photo Mode, hogy legalább a pillanat ne vesszen kárba.

Rust In Pieces

Ami nagyon nem tetszett viszont, az a mesterségesen előidézett lőszerhiány, pontosabban ahogy a fejlesztők megoldották: mindaddig nem fogy ki a lövedék egy fegyverből, amíg valaki más tartja a kezében, de amint levadászod a gazdáját, varázslatos módon egyszeriben köddé válik (akkor is, ha egy állásvisszatöltés után ezt úgy abszolválod, hogy észre sem vesznek, szóval nem fogadom el a "pont addigra fogyott ki" magyarázatot). Méltányolom a készítők azon törekvését, hogy minden lövésnek súlyt-, minden golyónak értéket adjanak, de ezt finomabb módszerekkel is el lehetett volna érni. Például hogy az ellenfeleket ténylegesen korlátozott munícióval látják el, emiatt azok néha - hozzánk hasonlóan - haboznak a ravasz meghúzásával, amikor úgy érzik, hogy nem vagyunk tiszta célpont (ezzel szemben ontják magukból az ólmot, mintha nem lenne holnap) és hátrahagynák a maradékot, ha közben sikerül likvidálnunk őket.

"Most tél van és csend és hó és halál"

A fenti problémát súlyosbítják az egyes fegyvertípusokhoz tartozó, ránk vonatkozó megkötések arról, mihez hány lövedéket tarthatunk egyszerre magunknál ahelyett, hogy ezt egy inventory-rendszeren keresztül a játékosra bízták volna. Jelen formájában elég frusztrálóak tudnak lenni az olyan momentumok, amikor - és ez előre megjósolhatatlan - pont ahhoz a mordályhoz találunk lőszert, amiből épp tele vagyunk (érdemes leszögezni, hogy itt a tele jellemzően egy már-már nevetségesen alacsony számot takar), miközben a többi üresen kong, Joel mégsem képes plusz három töltényt magához venni. Mondjuk az állandóan magával cipelt (szó se róla, egyébként igen hasznos) féltégla helyett, ami dedikált zsebbel rendelkezik a hátizsákjában, dacára annak, hogy szó szerint minden sarkon fellelhető. Ha már a negatívumoknál járunk, feltétlenül meg kell említenem a minket kísérő társak gyakran helyzetidegen és teljes mértékben illúzióromboló viselkedését, amit az ellenfelek ráadásul ignorálnak (bár tagadhatatlanul jobb, mintha emiatt kezdhetnénk elölről egy összecsapást), ezzel sokszor totálisan lenullázva az amúgy erős atmoszférát.

Utószezon

Utoljára hagytam azokat a dolgokat, amikről nem szeretnék hosszasan értekezni, de legalább felsorolás szintjén muszáj megemlékeznem róluk, mert a teljes képhez hozzátartoznak. Külön kiemelném a csomag ékkövének számító Left Behind kiegészítőt, amit a múltkori alkalommal elmulasztottam kipróbálni. Hiába dolgozik jórészt a főjáték eszköztárával, a hangulata és tempója egészen más, mégis szépen illeszkedik a történetbe (ugyanakkor előtte sem volt hiányérzetem), továbbá a hossza is megfelelő. Ilyen egy tisztességes DLC: tényleg valami pluszt ad anélkül, hogy azt éreznénk, ennek alapból benne kellett volna lennie.

(Neon)fényes jövőkép

Ezenkívül ott van a korábban már említett Photo Mode, az egyes átvezetőkhöz bekapcsolható rendezői kommentár és egy másfél órás "Így készült" filmecske (utóbbi kettő szintén az újramelegítés hozadéka, viszont idő hiányában eddig nem volt alkalmam foglalkozni velük), megnyitható képgalériák, kosztümök és grafikai szűrők, a szokványosnak nevezhető New Game Plus, a szupernehéz - mellesleg baromira igazságtalan - Grounded fokozat, valamint a többjátékos mód, természetesen az összes megjelent bővítéssel. Amiről fogalmam sincs, milyen (illetve hogy játsszák-e még egyáltalán), mert sosem próbáltam ki, de nem is érzem esszenciálisnak ehhez a kalandhoz.

"...váltsátok meg helyettem a világot"

A vége felé közeledve tartozom egy újabb vallomással: eredetileg sokkal negatívabb hangvételt ütött volna meg a fenti írás, mivel főként az első végigjátszás során szerzett élményeimre, tapasztalataimra és az azóta eltelt idő alatt némileg megkopott emlékeimre támaszkodva kezdtem neki, de másodjára (Normal nehézség után ezúttal Hard-on) megtört a jég és teljesen beszippantott. Még mindig látom a - számomra néhol ordító - hibáit, de megtanultam ellavírozni közöttük, annyira magával ragadó tud lenni a többi része, ha az ember hagyja magát elveszni benne. Egy teljes generáció távlatából is nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a The Last of Us remek játék, de azért utólag kissé megmosolyogtatónak tartom azokat a felháborodott kommenteket az itteni teszt alatt, amik nehezményezték, hogy csak 9 pontot kapott a cikkírótól.

(A képek a játék fotómódjával készültek és kattintásra teljes méretűek lesznek)