Az elmúlt év margójára

Nem is tudom hol kezdjem. Talán valahol egy bő évtizeddel ezelőtt amikor a RDR első részének trailerét bámultam leesett állal. Mindig is szerettem a western filmeket, John Marston története pedig igazi hiánypótlóként szolgált videojáték fronton.

Voltak előtte is ugyan próbálkozások, a szépemlékű Gun, vagy éppen a Red Dead Revolver amikkel ugyan jól elszórakoztunk de nem váltak mérföldkővé a témában. (legfőképpen a hardveres korlátok miatt)

A Rockstar aztán olyan vadnyugati világot tett le elénk amilyenre mindannyian titokban vágytunk. Magányos pisztolyhős, végtelennek ható préri, banditák, vadak, poros kisvárosok. Mindez megfejelve olyan külalakkal amire addig nem volt példa a témában. Több végigjátszás, száz órát meghaladó barangolás lett belőle. Aztán nem maradt más csak az emlékek és egy nagy űr. Nálam az előző generáció messze legjobb játéka a Red Dead Redemption volt. Nem nehéz kitalálni, hogy a jelen generációban melyik is lehet az.

Három éve (ha jól emlékszem) jött az első kedvcsináló a folytatásról. Sok mindent nem lehetett megtudni belőle de az olyan kiéhezett rajongóknak mint én, éppen elég volt a játék készülésének ténye.

Nyolc évet vártunk rá. Nyolc hosszú évet.

De megérte...

A Red Dead Redemption 2 nem folytatás, hanem előzmény. John egykori bandájának mindennapjait, viszontagságos történetét meséli el egy új szereplő szemszögéből. Kezdetben sokan -magam is- fanyalogtak az előzetesekben feltűnő főszereplő miatt, mert John vártuk ismét de néhány perc játék után ez tovatűnt. A Rockstaros srácok nem lőttek mellé Arthur karakterével mi több, telitalálat volt a néha kissé együgyűnek ható, kellőképpen erőszakos - de ha jól gombolyítjuk élete fonalát - csupa szív bandita szerepeltetése. Olyannyira, hogy nálam minden idők legjobb videojátékos karaktere lett.

Na de magáról a játékról is essen szó.

1899-ben járunk, a klasszikus vadnyugat végnapjait éli. Egy maroknyi bandita menekül legutóbbi balul sikerült akciója után kegyetlen hóviharon keresztül. Nyomukban a Pinkerton ügynökség és a múltjuk. A csapat - jobban mondva itt akár még családként is jellemezhetőek - vezetője az a Dutch Van der Linde akit az első részben már megismerhettünk. Dutch érdekes egyéniség mert jó apaként vigyázza övéit, gyerekeinek tekinti a keze alatt felnőtt vagy később csatlakozott tagokat de nem egyszer halálos veszélybe is hajtja őket elborult tervei miatt. Mindenesetre az első fejezetekben még igen is kedvelhető karakter. A megfáradt csapat túléli a hóvihart, egy elhagyott bányászfaluban - Colter - menedékre lelnek. Itt kapjuk meg hősünk irányítását és néhány feladaton keresztül a játék végigvezet bennünket az alapokon, megtanuljuk az irányítást, a vadászat fortélyait nem utolsó sorban pedig túlélésünk kulcsának , a fegyveres harcnak szabályait. A menü elsőre - oké másodikra is - kaotikusnak tűnhet, emlékszem mit szenvedtem mire megint kalapot varázsoltam karakterem fejére miután egy tűzharcban azt elveszítettem. Néhány óra játék után aztán átláthatóvá válik a rendszer és teljesen természetes módon fogunk tarisznyánkban kotorászni akár harc közben is.

A játék grafikája valami fantasztikus. Nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni róla de még a legnagyobb kritikusai is fejet hajtottak a külalak előtt. Ahogy lovunk patája töri a havat, vagy a hópelyhek a kabátunkon, kalapunkon, a táj már-már mesébe illő részletessége, a felkelő vagy lenyugvó nap látványa. Egyszerűen képtelenség fogást találni rajta. Mindez a kinézet pedig meg van töltve ÉLETTEL. Igen csupa nagybetűvel. Akármerre is járunk mindenhol vadak nyüzsögnek, fejünk felett madárrajok cikáznak az állatok pedig egymásra is vadásznak mint a való életben. Soha eddig ilyen életszerű megjelenítését nem láthattuk vadvilágnak és gyanítom jó darabig csak töredékeiben fog visszatérni ez az illúzió más játékokban.

Miután végigvittük az első fejezetet ami a játék tutorialja is egyben, “hőseink” felkerekednek, hogy barátságosabb lakhelyre költözzenek és nem utolsó sorban pénzt szerezzenek a fennmaradáshoz. Nem kell megijedni, nagyon könnyen meggazdagodhatunk hiszen a világ tálcán kínálja a lehetőségeket. A vadászat és kincskeresés mellett mindig jön egy - egy kirabolható postakocsi vagy bank na meg aztán Dutchnak is állandóan van egy terve.

Második otthonunk - Horseshoe - nekem személyes kedvencem. Hosszú órákig el tudtam babrálni a táborban, lovakat etettem, fát vágtam, dominóztam és beszélgettem a többiekkel vagy csak egy bögre kávéval a kezemben megálltam a tábortűz mellett és hallgattam ahogy Javier gitározik és énekel. Rengeteg apróság van amit vétek kihagyni azzal, hogy gyorsan ledaráljuk a sztorit. Mindenkinek egyedi története van, elcsíphetünk kedves - vagy éppen haragos - beszélgetéseket és szinte mindegyik bandatagnak van valami egyedi kérése amit ha teljesítünk még jobban fognak kedvelni bennünket és apró ajándékokkal lepnek meg. Kedvencem amikor Dutch megkér, hogy szerezzünk neki egy pipát. Aki már megtalálta az tudja mire gondolok.

Horseshoeból szó szerint megnyílik előttünk a világ. Szabadon bejárhatjuk a térkép szinte minden zugát csak azok a helyek maradnak elzárva előlünk amelyek a sztori bizonyos részeihez kapcsolódnak. Mondjuk jobban örültem volna ha Arthurral az egész térképet felfedezhetem de a készítők máshogy akarták és végül jó néhány óra plusz játékidőt kapunk emiatt.

A grafikáról már ömlengtem egy sort azzal mondjuk kiegészíteném, hogy az emberlakta településeken is zajlik az élet nem csak a vadonban. Mindenki teszi a dolgát, a kocsmákban hangzavaros ivászatok vannak, beülhetünk pókerezni ha kedvünk tartja vagy kiveszünk a helyi hotelben egy szobát és lefürdünk, 50cent ellenében ehhez segítséget is kapunk valamelyik helyi hölgy személyében.

Az emberek reagálnak ránk, mindenkire ráköszönhetünk, sokakkal még néhány mondatot is beszélgethetünk ami sokat dob az illúzión, hogy nem megrajzolt hanem hús vér személy van előttünk.

Vadnyugati kalandjaink nem lennének ennyire élvezetesek ha a hangok és zenei betétek hiányoznának belőle. A játék másik olyan pontja ez amibe lehetetlen belekötni. Minden annyira a helyén van, a madárcsicsergéstől a grizzly ordításán át coltunk dörrenéséig, hogy sokszor nem tudjuk a tévéből jött e a hang vagy a való világból. Nem viccelek, a macskánk minden alkalommal felkapja a fejét amikor madarakat hallani játék közben de egyszer egy puma morgásától is harckészültségbe vágta magát. A szinkronhangok kiválóak, érdemes rákeresni olyan videókra ahol a szinkronszínészeket mutatják be játékbeli karakterükkel együtt.

Na és a zene. Ez magában megér egy misét. Fülbemászó dallamok kísérnek bennünket bárhová is vezet az utunk, változatosak és témához illőek. A két megjelent zenei album nálam első napos vétel volt akárcsak a játék és ugyan van némi hiányérzet egy-egy játékbeli dal kimaradása miatt de egy percig se gondoltam azt, hogy “valahonnan letöltsem” hiszen kijár a tisztelet az előadók és zeneszerzők felé.

Nem akarom a sztorit kielemezni ezen írás célja amúgy sem a játékmechanika és a teljes történet bemutatása sokkal inkább annak a rengeteg érzelemnek a felszínre törése amit a vele eltöltött több mint négyszázötven óra alatt megéltem. Nem tudok és nem is akarok elfogulatlan lenni a RDR2-vel kapcsolatban mert hosszú -immár bő harminc éves - játékos pályafutásom legnagyobb élménye volt. Persze sokszor megérintett más történet is, más főhősök diadala vagy bukása de soha olyan lelki mélypontra játék még nem juttatott mint amikor Arthurtól kellett búcsút vennem. Nem hirtelen jön mert tudjuk, a történet szépen lépésről-lépésre vezet bennünket az elkerülhetetlen felé mégis amikor megéljük az valódi tragédia, igazi, húsba és lélekbe maró fájdalom.

Mert a RDR2-nek nem a záró képsorokkal van vége, nem a stáblista lesz a befejezés hanem az a pillanat amikor elbúcsúzunk Johntól. Ami azután jön az már az első rész lesz, jobban mondva annak a felvezetése, így lesz a két történetből egy kerek egész.

Hogy mi nekem a Red Dead Redemption? Maga a megtestesült westernálom, a kézzel fogható vadnyugat annak minden szépségével, mocskával, örömével és bánatával. Egy letűnt, soha vissza nem térő korszak amire gyermeki nosztalgiával és áhítozással tekint mindenki akinek meghatározó filmes élményeit cowboyok és indiánok színesítették.

Órákig, sőt napokig lehetne ecsetelni a többi szereplőt, a történet fordulatait, az úton-útfélen felbukkanó jeleneteket amik miatt tényleg valódinak hat a bitek tengere. Mert végre elértünk oda ahova nyolc évvel ezelőtt indultunk. A játék - már ha az és nem egy virtuális élet szimulátor - mostanra érte el azt a szintet amire titkon mindig is vágytunk. Kerek lett a történet, a külalak azt a szintet hozza ami elképzelhetetlen volt évekkel ezelőtt, a szereplők indíttatása és céljai pedig magyarázatot adnak néhány régi kérdésre is. Hogyan vált Dutch azzá a megalomán őrültté aki végül öngyilkos lett bukása után, honnan indult John, miken ment keresztül addig míg a múltja utána nem nyúlt és magával ragadta és ki volt az a személy aki egyáltalán lehetővé tette neki az új életet.

A RDR2 egy új mérföldkő lett a videojáték iparban. Egy olyan mérce amit megközelíteni is nehéz, meghaladni pedig szerintem csak saját készítői képesek. Bízom benne, hogy lesz még alkalmunk a Rockstar jóvoltából a vadnyugatra látogatni, más fejlesztők szerintem ezek után nem próbálkoznak vele mert ennél kevesebbel már nem érnénk be.

A RDR2 nem csupán egy játék. Egy epikus történet, mese jóról és rosszról, barátságról és árulásról. Egy megható történet amit ha kellő alázattal követünk minden percében akkor életünk egyik legmeghatározóbb élményévé válik.

Mert Arthur Morgan valós személy. Azzá válik amikor majdnem halálra fagyunk a hegyekben, amikor vérünket adjuk a családért amiben -akikért - élünk, amikor a biztos halál tudatában igyekszünk minél többekkel jót cselekedni és szinte sírva a félelemtől bánjuk meg minden addigi bűnünket. Arthur útja olyan mint egy odüsszeia. Hosszú, fájdalmas, fanyar humorral fűszerezett vadnyugati kaland. Onnan míg a hóviharban vándorlástól eljutunk addig a pillanatig, hogy kalapunkat legjobb barátunk - testvérünk - fejére tesszük hosszú utat kell megtenni. Hosszú, fájdalommal de nem kevés nevetéssel teli, barátokkal és árulókkal fűszerezett feledhetetlen utat.

Nem tudom, hogyan alakul a videojáték ipar jövője, más fejlesztőket inspirál vagy netán elijeszt az amit a RDR2-ben láttunk de annyi biztos, hogy a vadnyugat ezután már soha nem lesz ugyanolyan bárki más tárja elénk.

Köszönjük Rockstar Games...