DKC: Tropical Freeze

Kész van, sikerült! Donkey Kong Country: Tropical Freeze végre 100%! Hogy mit érzek? Hihetetlen örömöt! Pedig nem így indultam neki.

Az első végigjátszás kicsit darálósra sikerült. Jöttek sorban a pályák, ahogy megcsináltam az egyiket, már nyomtam is a következőt. A főboss után elégedetten dőltem hátra. De volt némi hiányérzetem. Fásultság keveredett a sikerélménybe, mert úgy éreztem, hogy nem jutott idő kiélvezni a szinteket, mivel az egyedüli célom csak az volt, hogy meglássam a pályák végét jelképező hordókat. Hagytam ülepedni egy kicsit a játékot, majd újra elővettem, célként tűzve ki immár a 100%-ot.

És most, hogy a célt teljesítettem, azt kell, hogy mondjam, mintha egy új játék nyílt volna ki előttem. Megmutatkoztak a TF olyan finomságai, amelyek az egyszeri végigjátszás során éppen csak felsejlenek. Kiderült, hogy a játékmenet egy tökéletesre csiszolt gyémánt! A pályákon minden ellenfél, akadály, szakadék, segítség pontosan ott van, ahol lennie kell. Gondoljunk a KONG felirat precízen elrejtett betűire, ahol minden ügyességünkre és találékonyságunkra szükség van. A játékot leginkább valamilyen ügyességi sporthoz tudnám hasonlítani. Elhalálozásoknál azt éreztem, hogy nem a készítők csesznek ki velem, hanem én vagyok a béna, és még van hova fejlődöm. A szintekre ugyanis rá kell hangolódni. Ehhez viszont gyakorlás kell! De ha ez megvan, akkor jönni fog az a bizonyos flow élmény, amikor szinte lendületből csináljuk meg az akadályokat, minden ugrásunk precíz, az ellenfeleket pedig már csukott szemmel is lenyomjuk. Hogy mit nyerünk ezzel? Látszólag semmit. Sőt, értelmetlen dolognak tűnik átkozottul nehéz pályákat teljesíteni, hogy azzal még átkozottabbul nehéz pályákat nyissunk meg. Mégis, valahogy működik ez a fajta mazochizmus, és amikor végeztem a nem kevés pályával, úgy éreztem magam, mint egy függő, akinek elfogyott a szere.

A 100%-hoz azonban türelem is kell. Nem is kevés! Talán háromszor éreztem azt, hogy feladom. Először a vizes szinteknél, talán mert az első Mario Bros. óta soha nem szerettem úszkálni a platformjátékokban. A másik a 7-2-es pályán, mert a platform-csille-rocket barrel-platform ötvözés kezdte kikezdeni a türelmemet. A titkos templomokat ellenben elképesztően élveztem, főleg a második világban, ahol egy idő után azzal szórakoztam, hogy tudok minél több érmet, illetve életet összegyűjteni pontos ugrásokkal. Mert ha jól csinálod, ez a legjobb életgyűjtő hely a játékban. Egy fontos szabályt tartottam be: ha nem tudtam belerázódni, és éreztem, hogy megy fel bennem a pumpa (30-40 elhalálozások után általában), akkor inkább félretettem egy-két napra a játékot. Tanulságos tapasztalat, hogy egy kis pihenéssel a legnehezebb szinteket is meg lehetett csinálni. Előfordult olyan, hogy egy pályára elment rengeteg élet, rápihentem, másnap elsőre meglett.

További ajándék, hogy a 100%-ra hajtás közben figyeltem fel olyan easter egg-ekre, mint a '80-as évekbeli Donkey Kong (aki ugye Cranky Kong) az egyik pálya háttérben, vagy, hogy a 6-os világ első pályáján, a Wii-s rész első pályájának elemeit láthatjuk a háttérben. De ott volt az a bizonyos a lemezjátszó is, ami a SNES-es DKC zenéjét játssza az egyik pályán.

Apropó zenék! A zene fontos eleme az élménynek, mert fenntartja, sőt csúcsra járatja a hangulatot. És David Wise egy isten! Olyan zenék komponált a TF-hez, ami önmagában motivál a tovább haladásra. Ez első világ boss harcát, vagy a 2-1-es és 6-1-es pályákat csak azért nyomtam végig többször, hogy a halljam a Big Top Bop, Windmill Hills és Homecoming Hijinx című számokat.

Itt persze még nincs vége a kalandnak. Azon gondolkodom neki álljak-e a 200%-nak? Ennyi kell a kimaxoláshoz. Valószínű, hogy amit 100% után el lehet mondani a játékról, a 200% esetén hatványozottan jelentkezik. Sőt egészen biztosan olyan dolgok is előjönnek, amik egyébként nem látszanak. De hiba nélkül végig menni az össze pályán? Inkább kímélném az idegrendszeremet. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő! :)