Parappa The Rapper (PS, 1996)

A történet egy kutya(?), Parappa körül bonyolódik. Parappa minden vágya, hogy meghódítsa élete szerelmét, Sunny-t, a napraforgó lányt(!), azonban különböző kihívásokat gördít elé az élet, amiket a mesterek segítségével és a rap-tudása latba vetésével oldhat meg. Ez eddig talán egy kissé zavarosnak tűnhet, de hogy világos legyen a dolog, nézzük meg az első szintet, kalandjaink kezdetét! Parappa és barátai egy gyorsétteremben múlatják idejüket, mikor is megjelenik két tahó, akik rögtön beléjük kötnek. Szerencsére idő közben beállít a bőbeszédű (inkább szóf*só) Joe Chin, Parappa riválisa, aki a szövegelésével megmenti hőseinket. Ezek után Parappa arra az elhatározásra jut, hogy elmegy egy karate-oktatásra, hogy ő is meg tudja védeni barátait, és persze imponálni tudjon szerelmének, Sunny-nak. A karate dojoban találkozunk Chop Chop mesterrel, a hagymafejű oktatóval, és itt kapjuk meg először az irányítást.

Alapvetően egy ritmusjátékról beszélünk, aminek lényege, hogy leutánozzuk mesterünk szövegét. Tehát az aktuális karakter elreppel egy sort, és ezután nekünk a lehető legpontosabban kell lenyomnunk a megfelelő gombokat, hogy jó értékelést kapjunk. Ha sokat bénázunk, akkor idő előtt leállítanak minket, és kezdhetjük előről a szintet. Chop Chop tehát reppelés közben tanítja meg nekünk a karate-mozdulatokat, miközben érdemes figyelni, hogy a képernyőn zajló események mennyire összhangban vannak a szöveggel. Jobb oldalon található egy kijelző, ami annak függvényében, hogy mennyire nyomjuk jól a szövegelést, „good”, „bad”, vagy „awful” szinten mozog. Később megjelenik a freestyle-nál használatos „cool” is. Ha elrontunk egy sort, akkor az alatta lévő kategória elkezd villogni, és ha a következőt is elcsesszük, akkor átvált arra. Ugyanez persze fordított előjellel is igaz. A szinteket csak „good” értékeléssel tudjuk teljesíteni. Összesen hat pálya található a játékban, ami nem nevezhető soknak, még azzal együtt sem, hogy első végigjátszás után minden pályán lehetőségünk van freestyle-ozni, amivel iszonyatos mennyiségű pontot gyűjthetünk össze. Ez úgy működik, hogy nem csupán leutánozzuk a mesterek szövegét, hanem még hozzá is teszünk, persze csak a megfelelő elemeket (szavakat) használhatjuk fel. Egy idő után a mester átadja a terepet nekünk, amikor megkötések nélkül szövegelhetünk. Az egyetlen feltétel, hogy ne nagyon ismételjük magunkat, mert akkor visszatér, és folytathatunk mindent a megszokott módon.

A cell shaded, papírmasé karakterekkel operáló grafika, a játékban előforduló számok szövegei, vagy az átvezetőkben tapasztalt ökörségek mind-mind azt támasztják alá, hogy ahhoz, hogy maradandót alkossanak a fejlesztők nem szükséges tízmillió polygonból álló főhős, vagy 7.1-es hangzás, egyetlen dolog is elég: a STÍLUS. Ez teszi ezt a játékot emlékezetessé számomra. A mai napig emlékszem bizonyos számok debil szövegére, vagy a képernyő előtt való ütemes bólogatásra, és persze az idegösszeomlás közeli állapotra, mikor egy tökéletesnek hitt sor után 0, azaz nulla ponttal jutalmazott a program.

Én tehát amondó vagyok, hogy ezt a játékot mindenkinek érdemes kipróbálnia, mert rendkívül szórakoztató, hangulatos és humoros anyaggal van dolgunk, ami -bár nem kifejezetten hosszú távon, de mindenképp kellemes kikapacsolódást biztosít. És ha a játék nehézsége az őrületbe kergetne, arra is van megoldás:

• You gotta belive!*