2015 játékai - #10

Bár az Amnesia nevet a malacos felvonással már sikerült megcsúfolni, kitörő lelkesedéssel vártam a csapat új játékát, a SOMA-t. Szó, mi szó, a SOMA jól megcsavarta az agyam, mire sikerült eldöntenem, mit is gondolok róla. Én egy Dark Descent-et vártam a tenger alatt, sci-fi köntösben, és bár hasonlót, mégsem ugyanazt kaptam. Persze itt is kimondhatatlanul ronda rémségek elől kell elrejtőzni, nem tudunk visszaütni, csak meglapulni és a megfelelő pillanatra várni, hogy becsusszanhassunk a liftajtón. Valahogy mégsem volt képes a játék azt a jeges borzalmat belém plántálni, mint spirituális elődje. A szörnyekkel való találkozás csak az első pár alkalommal rettenetes, de miután ráébredtem, hogy egy esetleges haláleset szinte azonnali újjáéledésemmel jár, a sztori folyásával egyenes arányban redukálódott a kuporogva töltött percek száma.

A SOMA másra helyezi a hangsúlyt, ez pedig a mondanivalója. Ilyenkor akad ki a gameplay hívő játékos, de a SOMA úgy képes egy maradandó és elgondolkodtató, néhol pedig egészen megrendítő történetet elmesélni, hogy közben nem felejt el játék lenni, még ha ezen mivolta csorbát is szenved, ezt szerintem kár tagadni. A búj-búj mellett különböző nehézségű fejtörők vártak rám, igaz, ezek a kanyarban sem voltak más, e területen jeleskedő alkotásokhoz képest.

Mégis mit keres itt akkor a SOMA? A lélek és a test, a tudat mibenlétének egy olyan, a komfortzónából fénysebességgel kiragadó taglalásával ajándékoz meg, ami a médium legkomolyabb felütései közé sorolható, és a játék egyes pontjain sebészi pontossággal elhelyezett kulcsjelenetek úgy marnak az emberbe, hogy aztán csak dörzsölgeti nem létező sebét és közben meredten bámulja a képernyőt. Nem mindennapi téma ez nem mindennapi tálalásban. A SOMA tisztán játékmechanikai szempontból nem tartozik az év legjobbjai közé, élményként viszont igen.