Amíg a halál el nem választ

Mint Fincher filmjeinek kedvelője, tökéletes "homerun" lett volna a mestertől, ha erre a filmjére azt tudom mondani, hogy tökéletes.

Azt persze, hogy nem rossz, nem fogom bizonygatni, talán el lehet hinni, hogy egy rossz fimről nem kezdek el blogot írni. A Holtodiglannál inkább az a feltűnő, hogy mennyi potenciál lett volna benne, ha sikerül megfelelően kivitelezni.

A Holtodiglanról már azt is nehéz megállapítani, hogy miről szól. Elsősorban házastársi dráma, médiakritika vagy egy pszichopata naplója; mindegyik szál jelen van és dominál egy rövid időre a filmben, és ha a nézőnek megtetszik egy, már úton is van afelé, hogy tetsszen neki az egész film, talán ez lehet a film viszonylagos népszerűségének a titka.

Fincher korábbi filmjeivel az volt ugyanis a baj, hogy a kutyát nem érdekelték. A Facebook akkor is ciki, ha másfél milliárdan használják, a Tetovált lány északi sorozatgyilkosságos esete sem az a téma, ami a közönséget lázba hozza, a Zodiákust meg már én se néztem végig, annyira nem érdekelt a téma.

A Holtodiglan ehhez képest úgy tűnik, szállítja a várakozásokat, amit egy Fincher film elé leülve érez az ember. Ihletetten kezdődik, Fincher szokásos vizualitása érvényesül, sokáig minden a helyén van. A film feléhez közeledve már nem teljesen értem amit látok, de ekkor jön egy csavar, ami mindent a helyére tesz: éljen, újra a vágányon, mondanám, csakhogy aztán újra elkezdjen kacsázni, és a végére teljesen szétessen a kép.

A legfőbb problémám a Holtodiglannal az, hogy nekem nem elég, ha egy film belemardos az ösztöneimbe vagy a tudatalattim olyan szegletébe, amit nem tudok feltárni. A Holtodiglan jelen állapotában arra jó, hogy kisebb-nagyobb borzongást vagy félelmet váltson ki az emberben, esetleg témaként szolgáljon olyan formában, hogy "ilyen a média, tudod", de körülbelül ezen a szinten. Mert a történet nekem sehogy se áll össze.

ÉS innentől csak az olvasson, aki kíváncsi a spoilerekre.

A Holtodiglannak van egy nagyon "bájos" vonása, hogy a főszereplőnőjének egy pszichopatát tesz meg, és ez frissítő változás a kizsákmányoló férfi/elnyomott nő felállásához képest (vagy ellenkezőleg, a nő szexuális ragadozóként van jelen, aki csak azt akarja), de pontosan ez az a része a filmnek, ami nem világos: Amy mindig is pszichopata volt és a történtek csak rámutattak a valós énjére, vagy a házasság hatására változott azzá? Ez azért sem lenne mindegy, mert utóbbi esetben egy komoly házasságkritikával is találkozhat(nánk), amit nem nagyon kíséreltek meg az utóbbi időben, pedig ez az egyik leginkább kritizálható pontja a társadalmunknak.

A film felkínálhatná a szabad értelmezés lehetőségét, de a végén nagyon ráerősít arra a tézisre, hogy Amy mindig is pszichopata volt, tehát semmi meglepő nem történt. Márpedig ha valaki ennyire pszichopata, akkor nem lehet általánosságban beszélni róla.

A másik pontja a filmnek ami rendkívül felszínes, de a forgatókönyv aránylag nagy hangsúlyt fektet rá, annyira hogy akár ezt is gondolhatnánk központi elemének, a média folytonos szereplése és a média sztárcsináló ereje. Nevezetesen, akit a média jófiúnak mutat be, az jófiú is, akit rossznak, az menthetetlenül meglakol.

Ezzel csak az a baj, hogy egy rendőrségi ügyről beszélünk. A média tehet valakit szimpatikussá vagy sem, de egy nyomozás eredménye nem függhet ettől, hogy valaki milyen fejet vág a kamerába. Hány olyan elítélt volt, aki a nézők viszonylagos szimpátiáját élvezte és hány ember úszta meg a közönség hangos fújolása közepette? A film itt olyan mértéket téveszt, amit később se tud feloldani, mert túl sok időt pazarol erre az elemre, mint később megtudjuk, feleslegesen.

Mert Amy végül egészségesen hazaér, és minden, a film által kínált alternatíva feledésbe merül, csak Amy marad és az ő pszichopátiája.

Érdemes megfigyelni, ahogy Amy a végén ágyba bújtatja partnerét. Kísértetiesen hasonlít a szituáció a film eleji jelenetre, ahogy a férfiak szokták ágyba bújtatni (most szó szerint) feleségeiket. Feminista kiáltvány is lehetne tehát a film, a női elnyomás ellen harcoló (a film különösen erős pontja, amikor Amy sorolja, hogy a nők mi mindent meg nem tesznek a férfiak kedvéért, miközben az autók haladnak el mellette), de mindez talán hitelesebben hangozna egy kevésbé pszichopata szájából.

A film próbál belemardosni a rendőrség tehetetlenségébe is, amit a rendező a Hetedik című filmjében már pedzegetett (és erről szólt a Fogságban is), csakhogy ott egy egész filmet szánt ennek a kibontására, de ez a szál is csak felmerül, majd elsikkad: és a film itt is mértéket téveszt, amikor a nyomozók a végén szájtátva hallgatják Amy történetét...na ne már.

Fincher tehát meglobogtatja mindegyik ismérvét: a feszültségkeltést, a thriller szerű történetszövést, a médiakritikát, az elidegenedést, de az egészből semmi nem jön ki, aminek bármi értelme lenne az ösztönös idegenkedésen és undoron kívül, amit Amy/Ben Affleck tetteit látva érzünk.

Maradnék az első megérzésemnél. Ez egy kicsit furcsa házasságkritika, egy fricska az önmagukat tökéletesnek gondoló párokról, akik hercegnek és hercegnőnek képzelik magukat, amíg ki nem derül az egyikről, hogy házasságtörő, a másikról meg hogy egy pszichopata.

Na, amit ebbe a mondatba préseltem, körülbelül annyi értelme volt a filmnek.

Erősségek: Amy játéka, maga Amy karaktere

Gyengeségek: kusza, a semmibe tartó sztorivonalak, a rendező kezéből folyamatosan kihulló forgatókönyv

Az eddigi Finchográfia:

Alien 3 (1993)

Hetedik (1995)

Játsz/ma (1997)

Harcosok klubja (1999)

Pánikszoba (2002)

Zodiákus (2007)

Benjamin Button különös élete (2008)

Social Network - A közösségi háló (2010)

A tetovált lány (2011)

Holtodiglan (2014)