Meghatározó játékélményeim I.

Ahogyan az oldal mindig emlékeztet rá, nincs bemutatkozó szövegem. Ahelyett, hogy írnék egyet, úgy gondoltam, hogy inkább azon játékos élményeimen keresztül mutatkozok be, melyek máig tartó mély nyomot hagytak bennem. Ráadásul pozitívat. Remélem, aki követ, az élvezni fogja ezt a terveim szerint több állomásos időutazást.

Az első megállóig olyan messzire nem is megyünk, a PS1 korszaka a cél (ennél messzebb nem is fogunk :P). Időrendben nem ez lenne az első, de számomra ez volt az egyik legerősebb olyan találkozás, ami azért jelentősen átformálta azt, ahogyan a videojátékokra, mint médiumra tekintek. Ez a játék pedig a Metal Gear Solid. A játék hivatalos európai megjelenése 1999. volt, viszont én már nem emlékszem, hogy melyik évben találkoztunk. Az első végigjátszás előtt összesen annyi információm volt a Shadow Mosesben történt incidensről, amit a játékok világában akkoriban nálam jártasabb haverjaimtól hallottam. Csak dicsérő szavak hangzottak el, de még ez sem tudott felkészíteni igazából arra, amilyen élményeket tartogatott számomra Kojima. Játék megszerezve, lemez a gépbe, SCE logó a szokásos hangeffekttel (ami gyakorlatilag beleégett az agyamba :P), indul az intro. És hát az intronál már éreztem, hogy ez itt más lesz, mint amit addigi, igen rövid konzolos történelmem során tapasztaltam (a PS1 nem sokkal korábban landolt a TV alatt, úgyhogy az a bizonyos történelem tényleg nem volt túl hosszú). Szokásom, hogy egy új játék első indításánál egyből inkább az opciók menüpont felé veszem az irányt a 'New Game' helyett (akkor is, ha tudom, hogy a zene és a hangeffektek hangerejének állításán kívül sok minden nincs arrafelé). Itt viszont egy másik érdekes menüpont is helyet kapott, mely alatt a főhős eligazítását láthatjuk felvételről. Azt hiszem, hogy aki játszott a játékkal, annak nem kell magyaráznom, hogy ez mennyit ad a hangulathoz, aki meg nem annak elárulom, hogy ÓRIÁSIT.

Új játék, intro újra és indult az az utazás, aminél az állam sokszor a padlón maradt. Igaz azt is hozzá kell tennem, hogy azelőtt igazán komoly játékélményem nem volt. Nekem az első konzolom az a jó öreg szürke volt a Sonytól tehát a NES, SNES időszakhoz nem tudtam visszanyúlni tapasztalat terén, de még a PSX szép könyvtárából is máig akad bőven fehér folt. Így talán érthető, hogy az amúgy is újdonságnak számító lopakodós játékmenet, mennyire erősen hatott. Az, hogy nem csak megyünk és lövünk, hanem, hogy az ellenfelek elől el is lehet bújni, és nem feltétlenül kell konfrontálódni izgalmas koncepciónak tűnt. És akkor ne is beszéljünk a figyelemelterelő kopogásról, vagy arról, hogy a hóban maradt lábnyomunkat követik a katonák! Ezek után az, hogy az inventoryban a gránát, a pisztoly vagy az aknadetektor mellett ott a doboz cigi, már fel sem tűnik. Számomra addig teljesen ismeretlen és vadonatúj ötletek tömkelege a játékmenetben, hangulat magas fokon, a továbbjutás élménye mind-mind csak a kezdetét jelentette annak, amit a játék tartogatott.

Ami a sorozat egyik védjegyévé vált az azt hiszem (az előző részek technikai korlátjaiból gyaníthatóan) itt indult útjára: az átvezető videókra gondolok. A codec beszélgetések mellett hollywoodi akciófilmekre hajazó jelenetek mesélik az izgalmas történetet, mégpedig az elsőtől az utolsó másodpercig fantasztikus tempóban és hangulatban. Az valószínűleg egy elég óvatosan megfogalmazott állítás, hogy a történetben felvonultatott karakterek mezőnye igen erősre sikeredett. Ellenfeleink mind-mind olyan egyedi alakok, akiket szerintem elég nehéz elfelejteni, ha az ember valóban elejétől végig belemerül ebbe a kalandba. Ocelot, Mantis, Wolf, Raven, Liquid, Fox egytől egyig megmaradnak az ember fejében, az enyémben mindenképp ott ragadtak. Igazából nem követtem később a sorozat alakulását, de azt hiszem Ocelot az, aki valamilyen formában mindig visszatér, viszont nálam nem ő volt a meghatározó. Lehetséges, hogy nem vagyok egyedül, de a leg-leg Mantis marad mindig. A misztikus háttértörténet mellett, a jellegzetes, gázálarc által eltorzított hang is hozzájárult a dologhoz. Viszont ez is eltörpült amellett, ami miatt a kreativitásról ez a játék az elsők között jut eszembe.

Az egy dolog, hogy a lopakodás új elem, nem feltétlenül lövünk, hanem megpróbáljuk elkerülni azt, hogy észrevegyenek. Egy másik dolog, hogy pl. cigi füsttel keressük a lézereket vagy távirányítású rakétával iktatjuk ki az elektromos padló energiaellátását egy mérges gázzal teli helyiségben. No de kérem szépen az, hogy a játékban a kommunikációhoz használt codec egyik frekvenciáját a való világból, a játék borítójának hátáról (!!!) kell beírni, majdhogynem értelmezhetetlen volt, jó értelemben persze. Őszintén bevallom nem kis ideig tartott mire felfogtam, hogy a játék HOZZÁM beszél, nekem mondja, hogy fordítsam meg a tokot és ott lesz a frekvencia, amit keresek. Ott jött el az abszolút 'ilyen nincs' pillanat, amikor Mantis szépen megkér, hogy tedd le a kontrollert a földre és… MAGIC, vagyis inkább tudomány, mert a kontroller az ő telekinetikus képességeinek köszönhetően mozdul meg. Ahogy mondtam, konzolos előtörténetem minimális ebben az időpontban, komolyabb élmény egyáltalán nincs, és akkor kapok az arcomba egy ilyet. Egyszerűen nem tértem magamhoz attól, hogy valakinek eszébe jut ilyen módon összekapcsolni a játékost, illetve annak valóságát azzal, ami a képernyőn, a játék világában történik. Ezek után Mantis legyőzésének kontroller átdugdosós trükkje, vagy a kínzások (no ez se szokásos ötlet volt szerintem) utáni masszázs már teljesen magától értetődő.

És akkor talán még ezekkel is megmaradhatott volna a dolog ”csak” egy érdekes színfoltként a PS1 palettáján, de ahogy mondtam emellett még a történet is végig érdekes és izgalmas, a filmszerű tálalás odaszegez a képernyő elé, a befejezés szintén kielégítő szerintem, a stáblista alatt felhangzó zene pedig szépen keretbe foglalja mindazt, amit a játékos/hős átélt. Számomra a hibátlan élményt jelenti a mai napig.

Volt szerencsém később a Gamecube verzióhoz is, szerettem is a Twin Snakes-t. A második résznek is nekifutottam, a végére is értem, de ott valahogy egy kaotikus cucc érzete maradt meg bennem sajnos, nem tudott úgy magához kötni, mint elődje. Valószínűleg ez okozhatta, hogy bár a 3. felvonás koncepciója előzetesen tetszett, ezzel a résszel nem játszottam. A 4. részt viszont PS3 tulajként kötelezőnek éreztem abszolválni, de nagyon nagyot kellett csalódnom. Előtte netes forrásokból bepótoltam a 3. rész történéseit, de egyszerűen nem tudtam azonosulni a történettel. Grafikai prezentáció naggyon szép, átvezetők szintén okésak (milyenek is lennének), de valahogy annyira messzinek tűnik minden, ami történik, plusz annyira értelmetlenül túlerőltetettnek tűntek dolgok benne (az utolsó ökölharcnál már fogtam a fejem, annyira nagyon heroikus volt a hangulat…), hogy egyszerűen már jól esett a végére jutni. Tudom, hogy valószínűleg bennem van a hiba, és a rajongók megköveznek, de sajnos engem itt teljesen elvesztett a sorozat, pedig nagyon szeretnék osztozni a rajongásban. Valahogy sajnos már nem láttam azt a fajta kreativitást már sem a második, sem a negyedik részben, ami az elsőben szerintem megvolt. A PS1 MGS-e viszont az éjjellátó szemüveggel, a célzást segítő antidepresszánssal és a harci helikopter elleni harccal örök emlék, örök élmény marad konzolos pályafutásom legelejéről.

Aki a következő felvonásra is kíváncsi annak elárulom, hogy legközelebb is maradunk az egykor Nintendo kiegészítőnek szánt masina kínálatában, de jóval könnyedebb területre evezünk. Köszönöm a figyelmet! ;)