[40] Rewmac (offline)

Sötétség, gonosz és a game over képernyő esete másodszorra. A Dark Souls pár évvel ezelőtt soha nem látott sikert aratatott. Igazi kis közösséget sikerült kreálnia annak a játéknak, melynek nem sok jövőt jósoltak nehézsége miatt. Aztán mégis itt vagyunk 2014-ben és megjelent a második rész. A Dark Souls első epizódja rengeteg technikai problémája ellenére is hihetetlenül jól teljesített, a fejlesztők tanultak a hibákból és úgy gondolták futnak még egy kört a játékkal. Vajon készen állunk arra, hogy többször újrakezdjünk mindent?

A második részt összehasonlítani sem lehet az előddel, már ami a látványt illeti. A kettő között akkora vizuális szakadék van, hogy azt még átrepülni is nehéz lenne. Letisztult helyszínek, szép egyenletes textúrák fogadnak minket. Éles kép, többi már nem egy recés világban kell kalandoznunk. A helyszínek részletesen ki vannak dolgozva, nagyon ritka az elmaradt elmosódott textúra. A látvány egész egyszerűen Pazar. Azonban a grafikai fejlődés nem csak környezetre volt hatással, hanem a karakterekre is. Minden szereplő még a tucat zombi is nagyon részletesen lett dolgozva. A mozgás és az egyéb animációk fényéveket utaztak előre ahhoz képest, amit 3 éve láttunk. Nem azt érzi az ember, hogy szimplán a tartalom miatt kell elfogadnia a játékot. Jóval több lett a nyitott tér is, persze vannak sötét barlangok és katakombák, de rengeteg olyat terület van, ahol megállhatunk, és csak gyönyörködnünk kell a kilátásban (egészen addig, amíg arra nem jár éppen valami helyi undormány és át nem küld minket az örök vadászmezőkre). Ezek a területek akármilyen fényesek nem kevésbé veszélyesek, mint a sötétségbe burkolózó tömlöcök. Éppen azt akarja elhitetni a játék, hogy milyen szép, tágas meghittséget árasztó területen is vagyunk amikor a falakból kirontanak a trollok és kettő másodperc alatt végeznek velünk. Eme kettő másodpercből pedig a másodikban már a „You Have Died” feliratot böngésszük értetlenül. Ez a Dark Souls. Itt sehol sem vagy biztonságban.



A játék hasonló kaotikus történeti szálat követ, mint az előd. Itt is beszélgetésekből tudhatjuk meg a történetet. A Dark Souls 2 továbbra sem ad semmit kezünkbe. Nekünk kell megtalálni azt az útvonalat, ami a legszimpatikusabb, ugyanis sorrend sincs. Vannak persze olyan területek amelyhez van valamilyen teljesítendő előfeltétel, de ezekkel jóval később fogunk csak találkozni. A gond az, hogy egy idő után, amikor már barangoltunk úgy 50-60 órát ez megszűnik és szinte már-már majdnem egyenes vonalon indít el minket a játék. Ez nem gond, hiszen ez belefér. A világban továbbra sincsenek a küldetés irányát jelző nyilak vagy hatalmas nagy két dimenziós térképek melyeken éppen villog egy piros pont azzal a felirattal, hogy „GYERE IDE!”. Akár betévedhetünk rögtön az elején olyan területre, amihez közünk nincsen. Csak és kizárólag tőlünk függ, hogy merre indulunk el és hogyan fogunk játszani. Rengeteg stílust lehet alkalmazni. Mágus, katona, pap, vadász és így tovább, sőt később ezeket leverni is lehet majd, hogy létrehozzunk egy mágikus nyilakkal operáló íjászt. A nehézség új értelmet nyert, hiszen minden döntésünknek következménye van. Most ne olyan döntésekre gondoljunk, hogy „Hagyd életben Jack-et” vagy „Ne hagyd életben Jack-et”. Ha nem mentünk meg egy NPC vagy nem foglalkozunk, a környezetünkkel könnyen lehet, hogy soha nem jutunk el egy olyan kovácshoz, aki az életünket menti meg a fejlesztéseivel vagy éppen ellenséget csinálunk barátságos NPC-kből. A következményeket nem látjuk előre és nem lehet mentést visszatölteni, hogy újra kezdhessük, éppen ezért érdemes körültekintően közlekedni a Dark Souls világában.

A jóval letisztultabb harcrendszer is sokat segít. Az animációk finomabbak, precízebbek és jobban reagálnak a parancsainkra. Sokkal inkább érezzük magunkat sorsunk kovácsának, mint eddig valaha. Néha lehet, hogy meg makacsolja magát a karakterünk például nem hajlandó futni kulcshelyzetekben, mert nem észleli, hogy nyomjuk a gombot. Ez nyilván a halálunkba kerülhet. Továbbra se érvényesek mindenkire a fizika törvényei szűk helyeken. Gyakori, hogy ahol a mi kardunk beleragad a kőfalba, ott az ellenfél lazán átsuhint rajta. Ilyen kicsi apróságokhoz nem árt előre hozzászokni, mivel ellenfeleink saját világukban olyan előnyökhöz vannak juttatva, amikkel nem igazán jó találkozni. Nem egyszer történt meg, hogy az ellenfél közelében nem voltam, az mégis elért a kardjával, de úgy mintha azon valami emberi mágnes lenne. A Dark Souls 2-ben bármit szeretnénk, lélek kell hozzá, ez a helyi váltópénz és ez tükrözi erőnk mértékét is. Minél keményebb és rondább annál egy szörny annál többet ér. Ebből tudunk fejleszteni, fegyvereket és páncélokat vásárolni. A szintlépéseket ne úgy képzeljük el, hogy akkor most ugrik minden statisztika egy pontnyit és még mi is eloszthatunk 3-at. Ebben a játékban 1 pontot oszthatunk el szintlépésenként mely csak és kizárólag az a tulajdonságunk fejlődik amellyel a szintet lépjük. Ahogyan erősebbé válunk, úgy kerül minden többe is. Minden felszerelésnek van egy minimális követelménye, ezért ha például nehézpáncélzatban kívánunk varázsolgatni olyan irányba, kell indítanunk a karakterünket, hogy legyen elég ereje fölvenni a kívánt biztonsági öltözéket és még varázslatai se legyenek gyengék. A farmolás egy kicsit kötött lett. Egy területen 15 alkalommal élednek újra az ellenségek, tehát ennyiszer próbálhatunk meg belőlük ritka tárgyakat vagy lelkeket kiszedni. Ezután csak egy különleges tárgy felhasználásával tudjuk őket visszahozni még 15 körre, de akkor egy szinttel nehezebben jönnek vissza, ami velünk marad az adott mentésben. Egy ilyen Bonefire Astetic elégetésénél New Game Plus nehézségi szinten jönnek vissza az ellenségek. Amikor teljesítjük az alap végigjátszást akkor viszont New Game Plus Plus lesz belőlük, tehát érdemes okosan használni eme csecse-becsét.



A felszereléseink fejlesztése jóval könnyebbé vált. Immáron nem kell napokat eltöltenünk a különböző kövek ellenfélből történő kierőszakolásával, ugyanis a sarki árusnál folyamatosan bővülő készlet vár ránk. Ahogyan haladunk előre a történetben, úgy növekszik az árusok portékája is. Ez mondhatni kötelező, hiszen az ellenfelek egy idő után megunják, hogy levágjuk őket és elmennek szabadságra. Azt tudni kell, hogy ha emberi formában meghalunk, élőhalottá válunk. Ez a karakterünk átka Dragelic világában. Ilyenkor elkezdünk hasonlítani egy zombira, minél több ideig vagyunk ebben a formában annál rosszabbá válnak külső esztétikai jegyeink. Élőhalottként a maximális életerőnk is jóval kevesebb. Ha folyamatosan újrahalunk ebben az alakban, akkor az életünk az eredeti 50%-ra is csökkenhet, mely úgy marad egészen addig, amíg vissza nem állítjuk emberi mivoltunkat. Emberségünket egy igazi kis ritkasággal Human Effigynek nevezett ritkasággal állíthatjuk vissza. Egy ilyen egyszer adja vissza emberségünket, tehát érdemes okosan használni. Újdonság, hogy „zombiként” is betörhetnek világunkban amennyibe „Online” játszunk, viszont segítséget csak emberként kérhetünk a világban rejtőző társainktól, ezért minden eddiginél fontosabb, hogy felkészüljünk minden eshetőségre. A helyszínekből rengeteg van tartalmilag hibátlan a játék. Ha egy picit hozzászokunk, kisebbnek tűnik majd, mint az előd, pedig valójában jóval nagyobb a világ, csak területek kisebbek, viszont sokkal változatosabbak. Az ellenfelek száma szerintem kevesebb, viszont nagyobbat ütnek, mint valaha.

Az online rész nagyon hasonló ahhoz képest, amivel már találkozhattuk. Emberi alakban lehetőségünk van a velünk megközelítőleg egy szinten játszó társainkat megidézni, amennyiben tettek le egy erre szolgáló jelet. Maximum 2 társat vihetünk magunkkal egy adott helyszínre. Általában az adott terület bossának legyőzésével a fantomként megidézettek teljesítik feladatukat és visszatérnek a saját világukba. Az ellenfelek legyőzéséből származó lelkekből ők is kapnak, de csak körülbelül annak felét amint amennyit rendesen emberként kapnának. A kompetitív multiplayerre pedig rengeteg lehetőséget ad a játék. A legősibb, hogy megszállhatjuk vörös fantomként mások világát és megküzdhetünk annak a világnak az urával, azaz a másik játékossal. Viszont vannak különböző szövetségek melyek a kölcsönös PVP-re építenek. Ilyen a Sárkányoké vagy a Harang Védelmezőké is. Ezen szövetségek tagjaként magunkat idéztethetjük meg mások világába, hogy párbajozzunk. A harmadik lehetőség, hogy beállunk Őrzőnek és segítünk olyan online társainkon akiket éppen megszálltak. Ezek mellett persze ott vannak még a klasszikusok a Vér és a Patkány szövetségei melyek leginkább a „szemétkedek, ha tudok” mentalitásra építenek. A Patkány szövetségébe belépve ugyanis szinte észrevétlenül szállunk meg bizonyos területeken óvatlan játékosokat, akik jóval később tudnak reagálni arra, hogy mi jelen vagyunk. Célunk a világ mesterének eliminálása. A gond, hogy a lagg továbbra is jelen van, amennyiben nyitva hagyjuk a régiókorlátozást. Viszont ha csak a saját régiónkból engedélyezzük a matchmakinget akkor jóval stabilabb, kiegyenlítettebb játékélményre van kilátásunk.



A Dark Souls 2 azon kevés játékok közé tartozik, melyeknek kevés hibája van. Tartalmilag a szériára eddig sem volt panasz, de most már a látványba sem lehet belekötni. Annyi időre tudja lekötni az embert amennyire szeretnénk. Minden egyes végigjátszás tartogat valami újat, valami mást, amit érdemes felkutatni. Egy olyan játékról beszélünk mely a Game Overnek és a "You Are Dead" kifejezéseknek új értelmet ad. Azokat pedig akik sikerrel beszik az akadályokat, méltó jutalomban részesíti. A nehézség pedig része a játéknak, ezen elem nélkül könnyen lehet, hogy beállhatna a sorba, de így lesz a Dark Souls 2 egyedi és utánozhatatlan. Ezt a hangulatot és érzést nem tudja reprodukálni egyetlen másik cím sem.

9/10