Kellemes meglepetések

Sleeping Dogs

A kínai GTA már régóta a listámon várakozott, és talán még mindig ott időzne, ha a Games with Gold programban hozzá nem jutok januárban. Megjelenése környékén szinte haragudtam rá, amiért egy lapon emlegették kedvenc sandbox sorozatommal, de utólag nem botorság kijelenteni, hogy kompromisszumok nélkül megfér a nagy autólopás mellett. Ami először feltűnhet egy nyitott világban játszódó, rivalizáló bandákat és beépített zsarukat felölelő történetben, az a lőfegyverek szerényebb jelenléte. Az első öt-hat órában egyszer sem sütöttem el pisztolyt, nem azért, mert visszafogtam magam, egyszerűen nem került a kezembe. A távol-keletről alkotott képhez hűen sokkal nagyobb szerepet kap az ökölharc, a harcművészet, mint más hasonszőrű játékokban. Bár a készítők nem estek túlzásokba, a rendelkezésre álló és fejleszthető mozdulatok, illetve a környezeti elemek kihasználása elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ne unjak rá a végigjátszás alatt. Nem rossz mutatvány kicsavarni egy ellenlábas kezéből a húsvágó bárdot vagy beleverni a másik fejét a biztosítékszekrénybe.

A fő történetszál kellően feszes és jól adagolja az akciódús és a pihentetőbb küldetéseket, utóbbiak közé tartozik felettesünk jövendőbelijének furikázása a városban, ami alatt az esküvői tortát elcsenő hölgyet vettük üldözőbe, majd egy templom kertjébe osontam be, hogy egy ritka virágot szerezzek meg a ceremóniára. Bár a játék folyamatosan számon tartja, mennyire bízik a főszereplőben a rendőrség és a triád, itt nem kell morális döntéseket meghozni, a mutatókat a küldetések teljesítésével lehet feltornázni, amiket különböző ruhadarabok viselésével tudunk tovább növelni. Nem mondanám, hogy bátran nyúltak volna hozzá a zsáner sajátosságaihoz, visszatérnek a versenyek, gyűjtögetnivalók, és a kisebb minijátékok is, mint a kamerahekkelés. Az összkép egy tipikus másodhegedűst mutat, annak viszont kiváló.

Crysis 3

Sosem tudtam megbarátkozni a Crytek nanoruhás sorozatával, sem a felállás, sem a megvalósítás nem tetszett. A trilógia záróakkordjának első fele azonban nagy meglepetésemre a képernyő elé szegezett. A természet által meghódított New York rettenetesen jól néz ki, mintha valóban a vadonban lettem volna, ehhez nem kis mértékben járult hozzá a grafika, amit egyrészt 360-on még nem láttam, másrészt el sem hittem, hogy a koros vasból ezt még ki lehetett préselni. A víz fodrozódik, a fű elhajlik Prophet lába körül, a nap sugarai vakítóan törnek át a fák levelei között, a robbanások tűzcsóvái kígyóként tekeregnek a gomolygó fekete füsttel karöltve. Szóval szép, le a kalappal! A vadászat érzése is sokkal jobban átjön, mint korábban, bár még mindig nem tökéletes. A játék felépítése szinte mindig ugyanazon a vonalon halad. Kis előrehaladás, majd egy arénába kerülünk, ahol számos ellenség őrjáratozik. Rajtunk áll, hogy szép csendben tovaosonunk, vagy egyenként elimináljuk őket. Természetesen utóbbi az izgalmasabb, de a lopakodás előbb-utóbb elkerülhetetlenül tűzharcba torkollik. Főleg nehezebb fokozatokon elég csak egy másodpercre kikémlelni a fedezék mögül, rögtön észrevesznek. Ezért is kell gondosan eltervezni az útvonalat, nem szerencsés, ha a ruha energiacellái éppen akkor merülnek le, amikor három katona között szlalomozunk és válunk láthatóvá. Ennek ellenére az első négy pálya jól működik. Egy-egy ilyen szekvenciánál szépen felmértem a terepet speciális szemüvegemmel, bejelöltem a lőszeres ládákat, a történettel kapcsolatos információkat tartalmazó naplókat (ez nem a Cyrsis sajátossága, de mindig elnevetem magam, hogyan kerülhetnek személyes firkálmányok ilyen helyekre), még leendő áldozataimat is, így nyomon követhettem mozgásukat. Ha nagyon óvatosan haladtam, három-négy szerencsétlennek ki is oltottam az életét, mire a többiek veszélyt neszeltek, de soha sem sikerült lelepleződés nélkül kiiktatnom az utánam kutatókat, pedig játszottam nem egy lopakodós játékkal karrierem során.

A bajok a sztori második felében kezdődtek, a végkifejlethez közeledve a játék magasabb fokozatba kapcsol, a terek kiszélesednek, minden akkora volumenű lesz, ami teljesen lerombolja a korábbi nyugalmasabb, sejtelmesebb szakaszokat. A nagy tereken már semmilyen szinten nincs lehetőség lopakodni és vadászni, szembe kell menni az ellenséggel, amit már nem is élveztem annyira.

Binary Domain

Ha a Sleeping Dogs a kínai GTA, akkor a Binary Domain a japán Gears of War. Ugyanabba a hibába estem, mint az alvó kutyák esetében, indokolatlanul sokáig vártam a pótlással, pedig a Rust Crew küldetése maradandó élménynek bizonyult. A nem túl távoli jövőben járunk, az emberiségnek pedig tanulnia kell a hibájából, a globális felmelegedés miatt az óceánok vízszintje annyira megemelkedett, hogy a világ számos pontja víz alá került. Az özönvíz Japán szigetét is fenyegeti, ezért az emberek hatalmas falakat emeltek, hogy megvédjék magukat. Az építkezés lehetőséget teremtett a robotikának, hogy utat törjön magának, hiszen a modern gépekkel gyorsabban hatékonyabb munkát lehet végezni. Mindez a robotok gyártásával és fejlesztésével foglalkozó megacégek uralmához vezetett és ahogy az élet más területén, úgy itt is kíméletlen verseny vette kezdetét. Két óriás emelkedett ki, az amerikai Bergen és a Japán Amada. A rivalizálásból végül a nyugatiak kerültek ki győztesen, miután állítólag ipari kémkedéssel az Amada számos fejlesztését lopták el. Japán elzárkózott, Amada, az alapító és egyben névadó pedig felszívódott. Sok-sok évvel később egy ismeretlen merényletet próbál elkövetni a Bergen feje ellen, akiről kiderül, hogy egy humanoid robot. Ekkor jön a csavar, a masina végig azt hitte magáról, hogy élő-lélegző ember. Bárki is küldte a robotot, súlyosan megszegte a robotokról szóló Új Genfi Egyezményt, ezért az amerikai elnök az ilyen esetekre felállított Rust Crew-t küldi bevetésre, a cél Amada felkutatása és felelősségre vonása, gyaníthatóan ő áll az események mögött.

Bár sci-fi, és azon belül is Asimov művek lelkes fogyasztójaként nem most találkoztam a "Does this machine have a soul?" témával, videojátékokban frissítő és kiaknázatlan a felállás. Amada után kutatva bejártam Tokió megviselt és a víztől megmentett szegleteit, csatornarendszerben törtem előre és széles sztrádán menekültem. Külsőnézetes akciójátékról lévén szó kritikus pont a tűzharc megvalósítása, de emiatt felesleges aggódni, a rendszer olajozottan működik. A harcrendszer mindent tud, amit a műfajban tudnia illik, ettől pedig nem is vártam többet. A fedezékrendszer használatára szükség is van, az életemre törő robotok főleg nehezebb fokozaton pusztító sortüzet szabadítottak rám. A japán leleményesség itt is tetten érhető, nem alakul ki állóháború, bizonyos robotok alaplapjuk épségére fittyet hányva berohannak a csapat fedezékei közé, akkor viszont nem árt kiugrani, eszelősen tüzelni, megkínálni őket a puskatussal. Érdekesség: ha egy pontos lövéssel lelövöd egy robot fejét, az megzavarodik és társainak esik. A csapat összes tagjának van egy fő fegyvere, amit az elszórtan található automatáknál lehet fejleszteni. Érdemes is, a későbbiekben egyre szívósabb masinákkal kell szembenézni, és csak örülhet az ember, ha Faye pontosabban céloz vagy Bo több skulót szór. Maga a csapatrendszer is jól működik. Speciális esetektől eltekintve egyszerre két társsal vállvetve indultam harcba, két csetepaté között pedig kellemes elbeszélgettünk. Ilyenkor lehetőség nyílik reagálni, ennek függvényében változik a többiek viszonya a főhőshöz, ami azért is fontos, mert ha kedvelnek, követik utasításainkat, ellenben kikérik maguknak, ha főnökösködünk és mennek a saját fejük után. Protipp: tűzharcok során figyeljünk a többiekre, mert könnyen tűzvonalunkba kerülhetnek, ha pedig megsebezzük őket, szép lassan elveszítjük bizalmukat.

Amiben a Binary Domain maga mögé utasítja vetélytársait, az a főellenségek hada. Tagadhatatlanul japán kezek munkája köszön vissza a képernyőn, hatalmas, extravagáns robotok szakítják meg a haladást, sokszor emlékezetes harcokkal ajándékozva meg a játékost. Az elvárt sebzés tekintetében néha hajlamosak voltak a srácok túlzásba esni, a Tsar Runner-t majdnem fél óráig nyüstöltem, mire megadta magát, de nem is fogom egyhamar elfelejteni, ahogy felém közeledett az autópályán.

Duke Nukem Forever

Rengeteget késett, megjelenése után egy egész világ röhögött rajta, a rajongók pedig elsiratták. Kár is lenne tagadni, hogy a Forever nem a legcsiszoltabb FPS a mezőnyben, de sokkal inkább tűnik egy olcsó eresztésnek, mint egy törött játéknak. Duke beszólásai most is felülmúlhatatlanok, a kampány nem szűkölködik a poénos és beteg momentumokban. A régi időket idézi a kaland, klasszikus megoldásokkal és rejtvényekkel, amik a maguk egyszerű, puritán módján szórakoztatók voltak. Ha valaki pedig változatosságra vágyik a műfajon belül, az itt megtalálja. Lássuk, mi került terítékre: hosszú, járműves szekvencia, amiről azonnal a Half-Life 2 jutott eszembe, víz alatti pálya, ahol a csövekből feltörő oxigénbuborékokkal frissíthettem tüdőmet, még egy kis RC autót is vezethettem és egy konyhában ugrálhattam, ami érdekesebb, mint elsőre tűnik. Azt hittem, hogy egy óra után kitépem a lemezt a konzolból, de pár idegesítő szakaszt leszámítva jól szórakoztam. Ne felejtsetek el szétnézni az egónövelő tevékenységek után, megéri!

Wet

A Tarantino és Rodriguez filmeket idéző mészárlás több, mint két évet pihent a polcomon, mire sort kerítettem rá, de jobb későn, mint soha, tartja a mondás. A Wet egy abszolút élvezetes és szerethető akciójáték, a heroin Rubi pedig a játéktörténelem egyik legbelevalóbb női szereplője, nem szarral dobálózik. Aki fogékonyabb a grindhouse stílusra, az már az első percektől otthon fogja magát élvezni, a beállításokban még egy filmes filtert is a képernyőre lehet varázsolni, bár én kikapcsoltam, mert zavart a célzásban. A tizenkét pálya felépítése néhány kivételtől eltekintve ugyanaz. A program végigterel egy zárt úton, aminek a végén egy aréna vár, ahol három-négy ajtót kell bezárni, hogy megakadályozza a játékos az ellenfelek véget nem érő rohamát. A folyamat nem unalmas, a harcrendszer ugyanis roppant szórakoztató. Rubi csúszik, vetődik, az idő pedig automatikusan lelassul, lehet szórni az ólmot, mint az áldást. A tempó és az adrenalin az egekben, erre a fejlesztők is figyeltek. Rubi két fegyvert tart a kezében, az egyikkel automatikusan céloz, a másikkal a játékosnak kell ügyködnie, és ez nem is baj, e nélkül elképzelhetetlenül nehéz lenne a játék. A Wet ugyanis nem kukoricázik, normál fokozaton is kicsinál, ha nem figyelsz. Az ellenfelek hihetetlenül agresszívak, rád rohannak és felkoncolnak. Sokszor úgy sikerült abszolválnom egy nagyobb hullámot, hogy földet sem értem, már ugrottam tovább, hogy folyamatos lassítást érjek el, másképp pillanatok alatt beverték volna a fejem. Érdemes is megszégyeníteni az akrobatákat, minél stílusosabban végezzük ki ellenlábasainkat, annál több pontot szerzünk, amiket megadott pontokon fejlesztésekre költhetünk el. Ez kötelező jelleggel bír, már ha a kaland végére szeretnénk érni, a későbbiekben nagyon jól fog jönni, hogy Rubi képes csimpaszkodás közben is lövöldözni vagy másfélszer olyan gyorsan szórja a golyókat a gépfegyveréből. Bár írásom elején szót ejtettem az achievement-ek elhagyásáról, a Wet mégis megfogott a feladatok terén. Sok játékkal szemben nem unalmas, lélekölő munka elé állít, végig játékra és gyakorlásra buzdít. Az első végigjátszás csak a bemelegítés, az ismerkedés, ezután következik a golden bullett mód, ahol ugyan mindenki megfekszik egyetlen golyótól, de Rubi élete is seperc alatt elfogy, de próbára teheted magad a score attack-ben is, ahol minden fejlesztés a rendelkezésedre áll, a készítők által meghúzott pontvonalat kell átlépned minden pályán. És akkor még nem is beszéltem Rubi repülőgép temetőjéről, ahol minden fegyvertípussal három kihívást kell teljesítened.