A Lista: Prince of Persia + Sands of Time

Már előre látom azon kommentek armadáját (ha egyáltalán lesznek hozzászólások :D ), amelyek követelni fogják, hogy további részekkel is próbálkozzam. Erre 3 válaszom van:

1. fogok játszani velük

2. a listán egyelőre csak ennyi volt rajta (természetesen ettől függetlenül bővíthető, mint az történik is a mai napig)

3. úgy gondoltam érdemesebb arra a két játékra koncentrálni, ami elindította a franchiset és ami az első sikeres (fanokat nem megosztó) lépés volt a 3D felé

1. Prince of Persia

A végigjátszás itt tekinthető meg: Click!

Azoknak, akik a 90-es években már masszívan benne voltak az iparban a Prince of Persia jelenség megkerülhetetlen volt és legalább sulis gépeken tudta tolni. Azonban úgy gondoltam, hogy az SNES verzió lesz az igazi, mert ott nagyobb a tartalom a 120 perces időlimittel és a 20 pályával.

+ Cross-genre

Ha meg kéne határozni a PoP műfaját, akkor eléggé vakarhatnánk a fejünket, mert a válasz annyira nem magától értetődő. Első körben egy kaland és platformer szülő pár édes gyermekéről beszélhetnénk, amivel egyúttal kiütnénk a logika műfaját is, mert az hozzátartozik a kalandjátékokhoz. Akkor viszont szemet hunynánk azon tény fölött, hogy a játék nyomokban - a mogyoró mellett - akciót is tartalmaz. Egy szó, mint száz: a PoP több műfaj pozitív tulajdonságait ötvözi egymagában, amivel egy azelőtt nem igazán tapasztalt, különleges játékélményt teremtett.

+ Részletgazdag, mindenre kiterjedő irányítás

Egy 1990-es játékhoz képest igencsak komplex irányítással ajándékoztak meg minket a készítők. Sokféle ugrás, lassú séta, vagy guggolva lépkedni előre... egyszerűen rengeteg lehetőség van, ráadásul a játék erősen rákényszeríti az embert, hogy használja és erősen bünteti a hibákat már az első pályától kezdve. Egy tapasztalatlan és/vagy PoP-hoz nem szokott embernek eleinte eléggé komplexnek és nehéznek fog tűnni, de hamar túl lehet ezen lendülni.

+ Nagyszerű és gyönyörű grafika

Egyértelműen kijelenthető, hogy a SNES kópia a superior verziója a játéknak az összes közül (igaz az 2 évvel később került piacra, mint az original). Az első ami szembetűnő, hogy a DOS-os verzió egyszerű grafikájához képest az SNES (illetve a Genesis) verzió nagyon gazdag és színekkel teli megjelenítést varázsol a képernyőre. Ebből következően a pályák is sokkal változatosabbak. Amiben viszont mindegyik port kiemelkedő: a karakterek (főleg a Herceg) animációja, mozgása annyira folyamatos és részletgazdag. Mint később kiderült számomra, ez egy új technikának - a rotoszkópnak - volt köszönhető, amely során a készítők valódi videókat - képet képe után rakva - használtak alapul a mozgások lemodellezéséhez.

- "Addig nyújtózkodj, ameddig a takarod ér..."

A játék rendszeres beleesik abba a hibába, hogy többet próbál meg nyújtani, mint amire képes lenne. Ez elsősorban két dolgon keresztül csapódik le nagyon.

Az egyik az irányítás: nagyon összetett és komplex és ez iszonyat durván akasztja a játékmenetet, amiből a játék viszonylag magas nehézségi szintje is következik. Ráadásul erre tesz még rá egy lapáttal az, hogy eléggé delayed az irányítás és rendszeresen (időre záródó ajtók és kapcsolók segítségével) gyors reakció-próbára teszi a játékost. Mondanom se kell, hogy ez egy idő után iszonyat frusztráló lesz. Az irányítás fenti fogyatékosságai miatt nincs idő és hely az improvizálásra, hibák kijavítására, mindent előre meg kell tervezni és ezzel ott is vagyunk az ördögi kör elején...

A másik a harcrendszer. Ugyanis a játék megpróbál változatos lenni azáltal, hogy bizonyos időnként meg kell vívni az ellennel olimpiai vívós stílusban. Nagyszerű ötlet és amíg csak a kis, normális ellenfeleket csépeljük addig nincs is gond vele. A problémák a bossokkal (főleg Level 17) kezdődnek, ahol a játék egyszerűen ordít azért, hogy valamivel szabadabb harcrendszert kapjunk (mondjuk egy Ninja Gaiden szerűt), amiben lehet ugrani gyorsabban kitérni, kikerülni vagy egyéb hasznos dolgokat végrehajtani. Nem is beszélve arról, hogy a sima irányítás gazdagságához képest a harcrendszer eléggé szegényes.

Mindent egybevetve egy igazi klasszikussal van dolgunk, amely igazán szórakoztató tud lenni, ha az ember hozzászokik az irányításhoz és eltekint néhány hibától. Nem játszottam még a remake-kel, de így videók alapján valamivel emészthetőbbnek tűnik, mint az eredeti, de azért ezzel is érdemes adni az érzésnek ;)

2. Prince of Persia: The Sands of Time

Az ezt megelőző rész (Prince of Persia 3D) eléggé megosztotta a rajongókat abban, hogy jót fog a tenni a sorozatnak a 3D-be való átporoszkálás vagy sem. Szerencsére a játék nagyon jól orvosolta a problémákat illetve vetett be új fortélyokat, így nem is csoda, hogy a játéktörténelem - és közvetett módon a kritikusok - a franchise és a genre hallhatatlanjainak sorába emelték a Sands of Time-ot.

+ Sztori

Mai szemmel klisés és kissé kiszámíthatóak a fordulatok, de nekem bejött. Mindig is szerettem az olyan történeteket, ahol valami "időutazással" meg különböző idősíkokkal kombinálnak. Az átvezetők is rendben vannak, szépen egybetartják a történetet és navigálják a játékost, hogy folyamatosan képben legyen mi történik. Ráadásul nagyon tetszett az ötlet, hogy game over-nél, mentésnél illetve néha játék közben is a Herceg narrálta az eseményeket, így adva egy olyan érzést a játékosnak, mintha a játék cselekménye "csak" egy visszaemlékezés lenne.

+ 3D

Szó sincs most már a csúnyácska 3D külsőről, mint a PoP 3D-nél: a karakterek és egyéb objektumok nagyon jól ki vannak dolgozva, a látvány még mostani szemmel se mondható rossznak, sőt 2003-ban igazán lélegzetelállító lehetett. Végre sokkal pengébb és darkosabb (és női játékosok igényeit is figyelembe véve sztrippelő...) főhőst kapunk, aki most már inkább hasonlít egy perzsa hercegre, mint Luke Skywalker-re fehér pizsamában. Plusz, hogy a játék most már térben is folyik, sokkal nagyobb és változatosabb lehetőségek nyílnak a logikai feladványok terén, amelyeket a játék egész jól használ ki.

+ Letisztult, de továbbra is összetett irányítás

Mivel a játék neve továbbra is túlélés és mászkálás, ezért az irányítás továbbra is részletes és megtartott olyan kulcsfontosságú elemeket, mint a tyúklépésben haladás vagy a platformok szélén való húzódzkodás/kapaszkodás, azonban ez kiegészült olyan - a 3D-s környezet által életre hívott - mozdulatokkal, mint gurulás, falon futás, vagy két fal között oda-vissza, fel-le ugrálás, vagy csöveken való lengés. Ráadásul a szintek az idő előrehaladtával erősen variálják ezek használatát, így muszáj hozzászokni.

+ Tőrözés

A játék egy egészen jó ötlettel rukkol elő, mégpedig a Dagger of Time-mal. A lényeg, hogy a tőrnek 3 funkciója van: az egyik legfontosabb, hogy eleinte csak ezzel lehet ellenfeleket megölni/megölhetővé tenni (??). Emellett lelassítja az időt, ami néha hasznos, de én nem igazán használtam. Viszont a másik fontosabb feladata, hogy visszapörgetheted az időt (gyakorlatilag egyfajta save state), ezzel elkerülve végzetes hibákat, ami nem rossz, mert egyrészt nincs a pályák állandó újrakezdésének jelensége (nem mintha annyira hardcore lenne a játék), másrészt néha-néha a pályaszerkezet kissé zavaros, nem egyértelmű, hogy merre menj és mit csinálj, így teret ad kísérletezgetésekre, próbálkozgatásokra.

+ Megreformált harcrendszer...

Amit hiányoltunk az original-ból azt végül csak sikerült megvalósítani a kollégáknak. Dinamikusan mozgó karakter, aki képes counter-ket ütni, eltérni/elgurulni a csapások elől, illetve a térben mozogva akár több ellenféllel is fel tudja venni a harcot egyszerre. Ezzel párhuzamosan a játékban dominánsabbá vált a harc aránya a mászkáláshoz képest...

- ... de még mindig vannak hibái

Nem szép felróni ilyen hibákat egy 2003-as játéknak, de akkor is böki a csőrömet: a harcrendszer egy idő után monotonná válik és néha kimondottan unfair. Ugyanis az irányítás nem sokat változott: ugyanúgy van támadás, block mint az eredetiben plusz kapunk mellé, egy ugrás gombot, amivel az ellenfél felett átugorva egy jól irányzott kombót vihetünk be. És sajnos ebből áll az ellenfél analízis, megjegyzed melyik ellenfél felett lehet átugrani, majd egy kard+tőr kombinációval átküldeni a másvilágra vagy egyszerűen csak tőrrel lefagyasztod (időileg?), majd félbevágod.

Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy a játék rohadtul könnyű, hát azt kell mondjam, nem annyira mint először látszik. Amíg szakaszosan jönnek az ellenfelek addig nincs gond, de amikor már 5-6-an körbevesznek akkor indul csak a móka... Egyik probléma, hogy nincs életegysége az ellenfeleknek: akkor nyírsz ki egy ellenfelet, ha földre viszed majd az időtőrrel leszúrod, tehát nem tudod azt meghúzni, hogy szépen lassan lesebzel mindenkit. Azonban nagy örömömre, nem volt az mint az AC-nél, hogy beállsz counter-re és mindenkit aprítasz mert egyesével támadnak...nem... itt olyan szépen le tudják húzni egy közös kis támadással az életedet, hogy öröm nézni (főleg ha földön fekszel, akkor inkább pörgesd vissza az időt vagy ölesd meg magad és kezd újra). Ja nem is beszélve arról, hogy bizonyos csatákban betársul melléd Farah, aki néha egész jól be tud segíteni az ellenfelek feltartásában és stunnolásában, de máskor meg (főleg a játék vége felé a liftes résznél) gyakorlatilag egy Natalya 2.0-ként funkcionál.

Aprók, jelentéktelenek az előbb felsorolt hibák és gyakorlatilag a gameplay teljes mértékben kárpótolt. Ez egy nagyszerű és igen kreatív játék, ami az akció-kaland könyvtár egyik legfényesebb gyöngyszeme számomra, fogyasztása hatóságilag ajánlott!

És egy kis poén a végére

Köszönöm a figyelmet!