A dráma

Az utóbbi időben késztetést érzek arra, hogy kiadjam magamból a gondolataimat. Nem különösebben volt rám jellemző, és a blogolás sem az én műfajom, mostanság mégis megszaporodtak az írásaim.

Most a drámáról szeretnék idevésni sokszor pár mondatot. A dráma, amelyet egyszerre imádok és utálok.

Imádom, mert mi másért keresném, kutatnám a legjobbakat. Nehéz magyarázatot találni arra, hogy miért is szeretjük. Végül is más szenvedését, vívódását látjuk legyen az lelki vagy testi. Nem a káröröm miatt nézzük. Nem is azért, mert a világunkban nem jut belőle elég. Akkor mégis miért? Miért vagyunk kíváncsiak más bajára?

Másrészt utálom is. Ha egy igazán jó drámára találok, amiben szerethetőek a karakterek és/vagy a tökéletes időzítéssel nézem meg (megesik, hogy ugyanaz a film/játék/könyv/jelenet nem üt akkorát eltérő érzelmi szinteken), akkor magába szippant. Hajlamos vagyok teljes valómmal beleélni magam. Ilyenkor az empátia mérőm is az egekben, és hajlamos megviselni, ami történik. Egyes pillanatokban nem ritka a könnybe fulladó reakció sem.

Néha, ha ilyet találok előfordul, hogy napokig nem tudok visszazökkenni a valós életbe. Ezeket az élményeket egyszerre élem meg szörnyen és csodálatosan.

Lehet, hogy 21 éves férfi vagyok, de magamra merem vállalni, hogy érzelmileg kicsit olyan lányosan túlfejlett lettem. Egyike a kevés tulajdonságaimnak, amit nem cserélnék el másra. Szívesebben vagyok ilyen, mint mondjuk egy igazi multizós fps rajongó, akinek nem számít a történet és, hogy igazi mélysége legyen a szereplőknek csak lőhessen a többi ilyenre onlányban. Vagy egy izomagyú diszkós raj, akinek a lába is tesztoszteronszagú, de sok esetben csak egy érzelemmentes empátiára képtelen forma. Na most kérem is, ha valaki magára talált, az ne erre az egy mondatra fókuszáljon, mert nem sértésnek szánom, különösen nem komment generáló vitának. Egyik említett típussal sincs bajom. Csak sokan vannak, akik ilyen érzelmi téren igénytelenek. Ami nem baj, hiszen szerencsére nem vagyunk egyformák. Nem zavar, ha más ilyen, csak annak örülök, hogy én nem. Bár néha...

Visszatérve: Sokszor szavakba se tudnám önteni, hogy mit érzek egy-egy ilyen dráma hatására. Vagy hogy miért érzem ezt pont itt és pont most. Ha kérdeznék, nem biztos, hogy tudnék rá magyarázatot adni.

Ilyen például az Ellen Page: Two Souls-ban a gitározós jelenet.

----------SPOILER ON----------

Talán azért, mert a fejezet elején Jodie megpróbált öngyilkos lenni (opcionális). Amikor pedig Aiden megakadályozta... Olyan elkeseredett hangon szól hozzá... És mellé még az épp odaillő zene is felcsendül... Majd később jön a videóban látható/hallható dal... ami még inkább ezt a keserű érzést erősíti.

----------SPOILER OFF----------

Talán Ellen Page szenvedése miatt. Mert az ember hajlamos a kedvenc színészei esetében nagyobb szívfájdalommal megélni a karakter drámáját. Talán a két dolog együttes hatása. Talán valami más oka van, de a gitározós jelenettől minden alkalommal könnybe lábad a szemem.

De mi is kell egy jó drámához?

• Alaphangulat megteremtése, amibe beleértendő a környezet, stílus, szituáció stb.

• Összetett, húsvér karakterek.

• Ezek jellemfejlődése.

• Az se hátrány, ha vannak hihető motivációk.

• Az elengedhetetlen színészi tehetség, ami könyv kivételével mindenhol szükségeltetik. (The Last of Us hol is lenne a főszereplőket alakító színészek nélkül, akik a szívüket is beleadták.)

• Jól megírt monológok, dialógusok. Habár sokszor elég félszavakat használni, amikor más módon fejezi ki magát a színész. Tom Hardy játéka a Lawlessben többet mond minden szónál.

• Dráma nincs halál nélkül. Ezt nagyrészt így tartom. Ugyanakkor halál nélkül is lehet jó drámát teremteni, gondoljunk csak a Barátok Köztre.

• Ó, és a zene. A zenei aláfestés nélkül nem lenne ugyanaz semmi.

• A szülő-gyerek kapcsolat rám például egyes esetekben jól tud hatni. (The Road, The Last of Us)

• Ahogy a karakter egész életén, vagy nagyobb részén átível a történet. (Beyond)

Vagy akár csak néhány ugrás a fiatalabb és idősebb korban. (Assassin's Creed: Revelations Altaïr élete vagy a The Notebook is ide sorolható) Nálam az öregedéssel, annak szembesítésével könnyű elérni egyfajta drámai hatást.

Az utolsó kettő kivételével szinte minden elengedhetetlen, a hatás szempontjából. Legalábbis számomra.

Itt az én listám sorrendtől és kategóriától függetlenül. Esetenként rövid véleménnyel, zenével kiegészítve.

The Last of Us

Bár nincs sorrend jelenleg ez nálam a legerősebb drámailag. Minden mást háttérbe szorít. A parádés színészet. Karakterek testbeszéde, az arcukról leolvasható érzelmek. A jellemük fejlődése, kiváltképp Joel-é. Az egymáshoz való viszonyuk... A világ és a hangulata pedig telitalálat a zenével egyetemben. Számomra valamiért nagyon jó kontrasztban van a stáblista zenéje a drámával és a játék végével, amit linkelek is. Hasonló érzelmi hatást kelt, mint a korábban említett Ellen Page gitáros jelenet.

A tél fejezet egycsapásra a kedvencemmé vált. Aki játszotta tudja, hogy mire gondolok. Játékban, és filmben nem igazán szeretem környezetnek a havas és/vagy erdős terepeket. Ebben a játékban viszont, nem csak hogy tetszett, de kellett, hogy ilyen legyen. Egyszerűen csak. A Tél feszült és pörgős volt, nem kevés érzelmi töltettel.

Második végigjátszásra is ugyanolyan élmény volt a játék, ha nem jobb.

Beyond: Two Souls

A másik PS3 exkluzív fil... izé... játék. Voltak fejezetek, amik nem különösebben jöttek be, voltak, amik ütöttek. Több variációt is kipróbáltam. És lehet, hogy nem tetszene ennyire, ha nem Ellen Page lenne benne a főszereplő, és nem értene annyira ahhoz, amit csinál. De ebben az esetben van jó néhány erős drámai pillanata a játéknak, hála neki a zenéknek és persze David Cage-nek. E.P. miatt visszavonhatatlanul kedvenccé vált a Beyond.

An American Crime

Nálunk nem túl ismert film, azt hiszem. Amit tudni kell róla, hogy Ellen Page és akkora lángost adott, hogy nem győztem hazáig sózni. Értelmezés: Nehéz volt első alkalommal végignézni, annyira lesújtó és durva (lelkileg mintsem vizuálisan). A lány le is fogyott a forgatás alatt. Testileg és lelkileg lecsapolták, ahogy ő fogalmazott.

----------SPOILER ON----------

Adott egy aranyos kislány meg a húga a hatvanas években, akiket a vándorcirkuszos szülők lepasszolnak pár hónapra egy egyedülálló anyának heti 20 dollár fejében, akinek még 6 gyereke van mellesleg. Igen ám csak, hogy ez nem egy vígjáték se nem egy tinifilm. Nem tudtam mire számítsak amikor elkezdtem, ezért az utóbbira tippeltem. Aztán jött fokozatosan... Az anya, mivel késett az első összeg, barátságosan megcsapkodta a lányokat büntetésből egy nadrágszíjjal. Ez a helyzet egyre durvult, mindig más és más okokból kifolyólag büntették a Page által játszott lányt (a húgát különös módon nem igazán bántották), a végén már ok nélkül is. A nő gyerekei, az iskolatársaik és a szomszéd gyerekek naponta átjártak a ház pincéjébe, ahol a lányt tartották, hogy cigarettával égessék, és különféle módon kínozzák. Az anya felhevített tűvel vésett szavakat a hasába. A lány végül belehalt a kínzásokba.

----------SPOILER OFF----------

Pusztán az, hogy Ellen játszotta a szenvedő lány szerepét már magában erős drámává kiáltotta ki a filmet. Persze, ha bármilyen 16 éves kislány, jut ilyen sorsra az is szívszorító. A főbb színészek rendben vannak, még James Franco is játszik benne egy kicsit. De ez az a fajta film, amit nem ajánlanék senkinek megnézésre, ugyanakkor nekem mindenképp látnom kellett.

A legszörnyűbb, hogy ez az egész igaz történet alapján készült. Sőt, ami azt illeti ebben az esetben a valóság volt a durvább, nem a filmváltozat...

The Road

Az egyik, vagy talán a leglehangolóbb és legszürkébb (szó szerint) világkép, amit poszt-apokaliptikus téren láttam. Annyira süt belőle a reménytelenség, a szereplők mocskosak és megviseltek. Hideg, nyirkosság és kegyetlenség árad az egészből. Sokszor érezhetjük, ebben a világban már nem érdemes lélegezni. Külön tetszettek az apa emlékei/álmai. Az emlékfoszlányain keresztül látjuk a régi világ meleget árasztó színeit a gondtalan élet örömteliségét, hogy aztán visszarángassanak a teljesen elszürkült haldokló világba. A könyvet még nem sikerült beszereznem, ami alapján készült, ezért nincs viszonyítási alapom. De a film az egyik legjobb a témában. Apa-fia kapcsolattal hatnak itt is, ami működik. És azt kell mondanom, hogy a fiú felnő az apa, Viggo játékához.

Inception

Az első, és azóta is egyetlen film, amit azonnal újranéztem, miután legördült a stáblista. Kell ennél több fényezés? Bár két dolgot még hozzátennék. Az első, hogy Hans Zimmer összehozta az egyik kedvenc soundtrack albumomat. A második, hogy Ellen Page.

I Am Legend

A film, amit egy ember visz el a hátán. Ahol gyerek helyett kutyával hatnak. A zombis/fertőzöttes/vírusos téma egyik legjobbja. A szuper erős, cgi figurává mutálódott fertőzöttekkel valahogy soha nem tudtam maximálisan kibékülni, de értékeltem, hogy valami mást akartak kihozni a hagyományos zombik vagy fertőzöttek helyett, még ha nem is élő szereplőkkel.

Naruto Shippuuden

Az anime, ami valahogy teljesen az én ízlésemre lett hangolva. Zeneileg és drámailag is többször odacsapott, és nem kért bocsánatot. Szinte elengedhetetlen az első sorozat ismerete. Főleg, hogy érezzük a jellemek változásait. Hogy a 220 rész alatt megismert szereplőket újra lássuk három év elteltével. Szinte elképedünk, hogy mennyit változtak kívül és belül. Mennyivel erősebbek, mennyit fejlődtek. Mennyivel komolyabb és borongósabb lett a hangulat. Hogy mennyire rossz irányba tart, mennyire elfajul a történetük a régről megszokott szereplők esetleges halálával és még sorolhatnám. Az igazat megvallva 278 résznél jártam, amikor utoljára láttam, ezért nem tudom, hogy azóta mi történt. Az biztos, hogy az egyik kedvencemmé vált. Csak ne lenne ez a k*rva sok filler benne...

Nier

Ó, azok a szívbemarkoló zenék... Sokan lehúzták ezt a játékot, de én minden (főleg játékmeneti) hibája ellenére, az egyik legjobbnak tartom. Szeretnék zenét is hozzáfűzni, de nem akarom velük elárasztani a blogot ezért fájó szívvel csak egyet osztok meg:

Doctor Who (2005)

Azt hiszem az első sorozat, amit csak eredeti nyelven voltam hajlandó megnézni. Magyarul kezdtem még retekklubbon, aztán szerencsére nem bírtam várni, hogy szinkronizálják a 3. évadot ezért kezdtem el végül angolul. És nem bántam meg. A Szökésben vagy kétszer váltották az egyik főszereplő szinkronját. Idegesítő tud lenni, ha már megszokod, márpedig gyakori az ilyen. Meg aztán az eredeti adja vissza az igazi színészi játékot. És itt David Tennant fenomenális volt. Hozzá tartozik, hogy gyerekkorában szerette a sorozatot, és az egyik álma volt, hogy szerepeljen is benne.

Ma már egyre több filmet és sorozatot nézek eredeti nyelven, és ezt a DW indította el nálam.

A Doktor karaktere változó, ezért mindig más a jelleme is, amivel szerencsére általában betalálnak. Inkább sorolható az epizodikus sorozatokhoz, mint az úgy nevezett high-concept fajtához, de ugyanakkor mégis van a részek között valamiféle gyenge kapocs. Egyébként nem szeretem az egy rész egy egész sorozatokat néhány kivételtől eltekintve, mint ez is. Tehát tud valamit...

The Crow

Ha Brandon Lee élne, mára sok remek filmben szerepelt volna. Milyen ironikus, hogy az utolsónak pont a halál volt a témája. Vannak jelenetek, amikben az arcát már csak odavetíteni tudták, vagy egyszerűen eltakarták, de így is szerencsésnek érezhetem magam, hogy elkészült, és megismerhettem. Nem lett minden téren egy tökéletes film, de mégis... Imádom ezt a sötét gótikus hangulatot a kőrokker formákat a hosszú hajukkal meg kabátjukkal (ezért tetszett annyira a The Darkness első része is... a második játékmenetben, meg történetmesélésben jobban kifejlődött, de Jackie úgy nézett ki, mint egy strici, és már nem árasztotta azt a "kőrokker" hangulatot sem ő, sem a játék). A két címtől eltekintve nem igen találkoztam még hasonló hangulattal sehol máshol. Ezzel a filmmel talán elnézőbb vagyok, mert belegondolva rengeteg olyan apróság van, ami más filmnél irritálna, ráadásul a fent sorolt drámai elemeknek se mindig felel meg. De ez a Holló és nem holmi "más film" ezért itt a helye.

Attack On Titan

Egy újabb anime. Már magában az alaphangulat megfogott az emberiség pusztulás szélén. A természetes ellenségük a kb. 100 éve felbukkanó óriások, akik még akkor sem fognak padlót, ha lerobbantod a fejüket, mert azonnal visszanő. A maradék emberiség 50 méter magas falak mögé kényszerült. Az első 2-3 rész annyira nem foglalt le, de később már alig bírtam abbahagyni. A fordulatoktól néha csak a homlokomat csapkodtam. A szereplők gyilkolászása sem okozott különösebb gondot. Idővel kezdett átmenni shounen fight-ba, ami engem egyáltalán nem zavart. Lehet, hogy azért, mert nem nézek annyi animét, hogy már unalmassá váljon a dolog.

Hard Candy

Újra Ellen Page. A film elég kényes témát feszeget: pedofília.

Jó kis kamaradráma ez. Page ijesztően sokoldalú karakterét bámulatosan el tudta játszani. A film végig feszült volt, habár csak két szereplő vergődését láttuk benne. Itt figyeltek fel először a tehetségére úgy igazán.

Mass Effect

Be kell mutatni? Sokakkal ellentétben nekem az első rész tetszett legkevésbé, a harmadik pedig leginkább. Tudom jócskán lebutult a játékmenet meg minden, és bár szeretem az rpg elemeket, de ebből valahogy nem hiányoztak az első rész elemei. Oké azért a bolygófelszíneken szerettem kolbászolni. Drámailag is inkább a második de főleg harmadik részt sikerült legjobban megélnem. Különösen a Leaving Earth jelenet és az aláfestő zene hatott rám. A végéről beszélhetnék, de már sokan megtették előttem, ráadásul a módosított befejezés ismerete nélkül nem is szándékoznék nekiállni a témának.

The Walking Dead

A sorozat is idetartozik, de most inkább a játékról beszélnék. Nem igazán játszottam eddig pont&click stílusban. Valahogy mindig idegenkedtem tőlük, de a TWD alapnak számít, ezért nem is merült fel bennem, hogy kihagyjam. Meg is mutatta nekem a Telltale, hogy egy ilyen stílusú játékba is belefér a jó és feszes történet, és hogy a zombitéma nem annyira élőhalott, mint azt sokan gondolják (én 10 év alatt soha nem gondoltam ilyet). A befejezés meg egyszerűen... uhh.

Nah szóval ezek az én legnagyobb lelki terrorjaim, amik leginkább hatni tudtak rám, és tényleg magukkal ragadtak a világukba. Lehet, hogy kimaradt néhány alap, ami nem jutott eszembe és bánni fogom, hogy nem kerültek ide, de jelenleg ennyi. Tovább még néhány cím, amikhez már nem fűznék külön leírást és/vagy zenét , mert már így is hosszúra sikeredett a pofázmányom. De mégis úgy érzem, hogy itt a helyük ezért összecsapom őket egy listába.

Lost Odyssey

Sunshine (Danny Boyle film)

Full Metal Alchemist

Meet Joe Black

Silent Hill 2: Restless Dreams és Shattered Memories

28 Days/Weeks Later

The Notebook

Saving Private Ryan

The Time Traveler's Wife

Lost

Game of Thrones

Breakin Bad

The Shawshank Redemption

Final Fantasy X

Braveheart

Léon

In Bruges

Enlsaved: Odyssey to the West

Cloud Atlas

Gladiator

The Last Samurai

Sajnos sok mindent nem láttam/játszottam/olvastam még. Biztosan szerepelne még néhány cím a listámon, mondjuk a Heavy Rain, aminek még csak tervben van a bepótlása, de szinte biztos vagyok benne, hogy ide kerülne.

Nektek mik a kedvenc drámáitok?