Szerepjáték - A Generáció Klasszikusai

10+1 - Eternal Sonata (2007)

Chopin halála előtt lázálmában virágos rétekről, tündibündi 14 éves lánykákról és fiúcskákról ábrándozik, haláltusájához pedig saját maga szerzeményei biztosítják az aláfestő muzsikát. Bájos kis light JRPG, ami a könnyed szórakoztatáson túl, tiszteleg a komolyzene és a lengyel mester tragikusan korán félbeszakadt karrierje előtt.

10 - The Elder Scrolls V - Skyrim (2011)

Azt mondják az Oblivion is legalább van olyan jó, mint a Skyrim, ha nem jobb, de sajnos nem igazán hozta meg a kedvet hozzá ez a sárkányölős nordik kirándulás szimulátor. Hiába a gyönyörű táj és szimpatikus a világ, ha játékszinten nem működik nekem a dolog. Döcögött, unalomba fulladt, változatosságot nélkülözött és ami a legfájóbb: miután leküzdöttem Alduint egy árva kreditlistát nem kaptam...az olyan játékot meg nagyon nem szeretem, aminek nincsen pont a végén.

9 - Lost Odyssey (2008)

A JRPG-k Jézusa, akit messiásként vártak, de végül a mindenható döntéshozók elárulták és a tömeg elé vetették. Megkövezték, korbácsolták, sárral dobálták, majd bűnbakként az összes gamer és szerepjátékfejlesztő helyett magára vállalja egy műfaj halálát és cipeli annak keresztjét. A feszítés után pedig jön a bűnbocsánat és a halhatatlanság. Utólag könnyű az egekig magasztalni, akkor és ott kellett volna kiállni mellette és talán akkor most nem itt tartanánk.

8 - The Witcher 2 - Assassins of Kings (2012)

A nagy sikerű pc-s előd után a konzolosok is belekóstolhatnak a karizmatikus Gerald életútjának újabb fejezetébe. A fonalfelvételt egy laza kis amnéziával oldják meg, hogy aztán egy királygyilkosságos konspiráció kellős közepén találjuk magunkat. Döntéseinknek komoly súlya van, ami erősen kihat a történetre. Ha szeretjük a kiábrándító befejezéseket akár még a főellenséget is futni hagyhatjuk.

7 - Tales of Vesperia (2008)

Becsülöm a Tales of... sorozatot és az őt készítő művészeket. Soha nem akarták megváltani a világot, soha nem akarták epikus magasságokba repíteni a történetet, átláthatatlan fejlődésrendszerrel túlbonyolítani, soha nem törekedtek a megújulásra és soha nem akartak kitörni a megbízható 7-8 pontos minőségből. (najó a, a Symphonia üti a 9-et) Egyszerűen csak szórakoztatni akar, önmagát adva. És nem lehet nem szerelmesnek lenni belé, mert attól ez még egy 10 pontos széria.

6 - Valkyria Chronicles (2008)

A Disgaea sorozatot leszámítva a stratégiai rpg is kivonult a nagygépes piacról, hogy handhelden boldogítsa tovább szűkös rajongótáborát. A Valkyria olyan szempontból is hatalmas bátorságról tesz tanúbizonyságot, hogy a meglévő sjrpg elemeket is igyekezett megreformálni, a rácsozott, izometrikus terepet third person nézetre cserélte, a megszokott varázslós fantasys környezetet pedig lőfegyveres, világháborús közegbe ültették. A gyönyörű, vízfestékhatást eszközölő művészi megvalósítás pedig egyedi, időtálló stílust kölcsönöz neki.

5 - Dragon's Dogma (2012)

Azt most hagyjuk, hogy a Dogma mennyivel jobban magával ragadott, mint a Skyrim, amit ehelyett kiemelnék az a generáció legelbaszottabb majdnem végjátéka. Nem elég, hogy halál bugos volt a nagy ütközet a vörös sárkány ellen, 4 órán keresztül szoptam, mire sikerült legyűrnöm. Igazi kontrollert falhozbaszós event volt az egész közdelem. De ami ezután jött arra egyáltalán nem számítottam. A végén megmentettem egy mellékszereplő csókát, aki a fárasztó csata után átjött a kecómra, se szó, se beszéd lasmárolt aztán jól megbaszott, reggel meg még meg is köszönte a szép estét. Hát ez nemtudom mi a kurvaanyám volt, de hogy ez volt játékos pályafutásom egyik legnagyobb wtf-je, az is biztos.

4 - Fable II, III (2008,2010)

Asszem itt is lehetett buzulni, de ebbe most ne menjünk bele.

A szerepjáték elnevezés talán a Fable szériában a leghelyénvalóbb, már ami a szó szoros értelmet illeti. Az elsődleges hangsúly itt nem a megszokott RPG paneleken van, hanem magán az élet szimulálásán, amihez ez az európai középkori miliő igyekszik biztosítani a hátteret, a beleélés pedig garantált. Még én is - akit általában hidegen hagynak a sidequestek - azon kaptam magam, hogy órákra belemerültem hősöm életének menedzselésébe, karrierjének építésébe. Családot alapítottam, utódokat nemzettem, dolgoztam, a megkeresett pénzt befektettem és forgattam, ingatlanokkal üzérkedtem, stb. Totál belemerültem ezekbe a halál felesleges és haszontalan teendőkbe, amiknek a történetben való haladáshoz az égvilágon semmi közük, de mégis ezek az elemek, no és persze a fanyar angol humor és az ehhez passzoló karikatúra szerű ábrázolásmód adja a Fable igazi egyéniségét.

3 - Ni No Kuni - Wrath of the White Witch (2013)

A mostani generáció utolsó szakaszának egyik hiánypótló mesterműve, amire akkora szüksége volt a JRPG-re éhes fanoknak, mint Sephirothnak a hamvasító samponra. Ezekben az ínséges időkben még egy FFX-3-al is beértük volna, (ahol Yunaval és Rikkuval QTE minijátékban kellene összehangolni a menstruációs ciklusukat, hogy aztán valami gagyiszar jpop koncerten halálra sikítozzák magukat.) de szerencsére a Ni No Kuni messze nem a "nesze vazzeg, érd be ezzel" mentalitásban készült. Egy bájos mese, ami a lelkedet simogatja, miközben játszol vele, elvarázsol és Ollieval együtt te is egy másik világban érzed magad, ahol nincsenek problémák. Ha egy kicsit is el tudod felejteni a hétköznapok monotonitását, ha egy kicsit is el le tudsz dobni a mindennapok terheiből, akkor a Ni No Kunit már elérte a célját. Ennél nem akar többet nyújtani és ne is várj el tőle többet.

2 - Final Fantasy XIII (2010)

A feketebárány. Ezerszer lerágtuk már ezt a csontot, hogy miért jó, vagy miért rossz a XIII, úgyhogy ezt most hanyagoljuk. Elolvastam újra, hogy mit írtam róla annak idején és a véleményem most sem változott. Még mindig egy igazi, vérbeli Final Fantasynek tartom, annak minden grandiozitásával, egyediségével együtt. Egy megfoghatatlan, mással össze nem vethető érzés kerít hatalmába, amikor felcsendülnek az jól ismert dallamok, amikor meghallom a jellegzetes menüprüntyögéseket, amikor in medias res belecsöppenek egy új kalandba. Örülök, hogy ezt a bizsergést ebben a generációban is érezhettem.

1- Dark Souls (2011)

A csúcsok csúcsa, a number one, a geráció számomra legjobb játéka. Egy igazi mocskos szemétláda, akit gyűlölsz, imádsz és rajongasz, akivel ha játszol, vagy ha csak rágondolsz, a létező összes érzelmet képes kiváltani belőled. Az emberi kitartást játék még soha nem követelte meg ennyire, de minden bele ölt kín és szenvedés után jön az a felüdülés, a büszkeség, hogy aztán egy még kilátástalanabb, még kegyetlenebb helyzetbe csöppenj. Egy érzelmi hullámvasút, amire ha felülsz és nem zuhansz ki az első kanyarban, a végjáték után nem csak megtapsolod, de még le is szopod magad, annyira megelégülsz magaddal.