Művészbejáró - A Generáció Klasszikusai

Ez a kategória egy rövidke magyarázatra szorul. Ide azokat a játékokat válogattam be, amik ha nem is voltak műfajuk kiemelkedő darabjai (nyilván olyan is van, amelyik de), de művészi megvalósításuk okán mégis maradandót és emlékezeteset nyújtottak számomra. Ők a megosztó fekete bárányok, akiket nehezebb befogadni, nehezebb megkedvelni (vagy nem is lehet), akik valami oknál fogva kilógnak a sorból, jó értelemben persze. Lássuk kikről is van szó.

10 - Mirror's Edge (2008)

A hajtás-pajtás szimulátor. Csak bicikli út helyett itt a háztetők és a pirossal jelzett ojjektumok adják ki útvonalad nagy részét. A steril, minimalista design megkapó, rövid távon gyönyörködtet és nyugtat, de az átgondolatlan, antibalanszolt akció szekció és a gördülékenységet megtörő bakik könnyen megölik az amúgy roppant hangulatos kis cyberpostáskodást. Egy csiszoltabb folytatás enyhített volna a károkon, de ez egyelőre még várat magára.

9 - Wet (2009)

A moizvásznakon újra trendi a trash, de videojátékba ültetni a stílust mégis kihagyott ziccer maradt. A House of the Dead Overkillen és a Lollipopon kívül a Wet az, amit totálisan áthat ez a fajta igénytelen szemléletmód. Gagyi, legtöbbször te érzed magad kínosan a fejlesztők helyett, tökéletesen tisztában vagy vele, hogy ez 6 pontnál nem ér többet, de mégis mocskosan jól szórakozol. A felrobbant repülőből zuhanva-lövöldözős jelenet nem hiszem, hogy nem csalt elégedett vigyort minden grindhouse-kompatibilis gamer arcára.

8 - Catherine (2011)

Egy játék a bűnbeesésről. Párkapcsolati szimulátor egy logikai puzzle köntösében. Egy minden porcikájában nehezen emészthető estebéd, ami szó szerint birkatürelmet igényel, de ha sikerül azonosulni Vincent-el és a kialakult szerelmi háromszögből adódó, nagyon is életszerű (animésen eltúlozva) helyzetekkel, akkor a Catherine neked készült. Jó étvágyat.

7 - Lollipop Chainsaw (2012)

Suda féle agymenés vol. 1. Szinte ugyanaz elmondható szó szerint itt is, mint a Wet-nél...tipikusan béna játék, de a körítés, a cukorszirupos máz és a kellő szintű elborultság kombójából megszületik egy nagyon finom kis trash gyöngyszem. Csak bullet time és pisztoly helyett itt láncfűrész és hack and slashelés van...meg egy nagy adag fricska az egész zombikultusznak és a metál zene színterének a fóféle bossfightoknak hála.

6 - Brütal Legend (2009)

Ha a Juliet nyalókát szopogatva, spárgát hányva mutatott be a rockereknek, akkor a Brütal Legend jön és szorosan a keblükre öleli őket. Tim Schafer őszinte tisztelettel adózik a műfajnak, fergeteges művészi tervezésének hála minden acélszívet megdobogtat, Jack Black pedig igazán büszke lehet magára, hogy egy ilyen videojátékban kapott főszerepet. Azon túl, hogy minden idők legjobb játékos soundtrackjét hozták össze, igazi stíusbravúr is volt a drága: third person strategyvel nem sűrűn találkozik az ember. Vesszenek az emósok:)

5 - Asura's Wrath (2012)

Asura bosszúhadjárata akár a japán God of Warnak is elmehetne, de szerencsére rendelkezik annyi egyéniséggel, hogy az összevetés csak részben legyen helyén való. Itt is egy dühős, elárult harcos van a főszerepben, aki istenként, istenekkel veszi fel a harcot, hogy érvényesítse saját igazát. A stílus viszont merőben más, itt egy interaktív animét élhetünk át, annak minden velejárójával. Gyönyörűen megrendezett, hiperlátványos összecsapások, telis tele elszállt, eltúlzott, túlfeszített jelenetekkel, aminek picit maga a játék issza a levét, mert az interakció nagy része egy böszme nagy quick time event. De ilyen se nagyon volt még, hogy egy egész játék erre építsen, méghozzá ennyire profin. Részemről nagy respect, remélem lesz még folytatás.

4 - Shadows of the DAMNED (2011)

Suda féle agymenés vol 2. Így jár az egyszeri démonvadász, ha egy démonsarjjal szűri össze a levet. Miután a család nem díjazza a frigyet, a leányzót visszaköveteli, az életed pedig pokoljárásba megy át. A generáció egyik legszürreálisabb élménye, ami csak azért nem nyomaszt halálra, mert Garcia és Johnson csak úgy ontják magukból az ízes fekete humort. Akira Yamaoka zenei aláfestés telitalálat, csakúgy mint játékot szinesítő 2d-s shump szekvenciák és a betegegnél is betegebb helyszínek és főgenyák. Bűnös élvezet a jobbik fajtából.

3 - El Shaddai - Ascension of the Metatron (2011)

Kevés vagyok én ahhoz, hogy El Shaddai erényeit taglaljam...ez tipikusan az a játék, amit átélni és látni kell, nem beszélni róla. Merőben szokatlan, játékoktól távol álló látványvilág, ami egyik ámulatból ejt a másikba, annyira lenyűgöz a változatosságával. Énok könyvéből merítő, japán fűszerrel spékelt hack and slash csoda, ahol Lucifer segedelmével űzöd a bukott angyalokat, hogy megmentsétek az emberiséget. Felejthetetlen.

2 - Prince of Persia (2008)

Tudom, sokan úgy gondolják, hogy ez egy rakat fos. Tudom, hogy lineáris, tudom, hogy könnyű, tudom, hogy egysíkú, tudom, hogy a cel shading is már lejárt lemez. De most őszintén, ez most ki a faszt érdekel? Attól még ez a PoP egy igazi mestermű, egy kortalan varázslat, amiért örökre hálás vagyok az Ubisoftnak, hogy ezt átélhettem. A festői színvilág, az atmoszféra, a játékmenet dinamikussága és légiessége, az egésznek a lelke annyira beszippant és magával ragad, amennyire játék csak nagyon ritkán képes.

1 - Bayonetta (2010)

A Bayonetta több, mint egy hack n slash. A Bayonetta több, mint egy játék. A Bayonetta egy életmű beteljesítése, az az alkotás, ami egy ember egész munkásságára teszi fel a halhatatlanságot szimbolizáló koronát. Hideki Kamiya itt révbe ért, pályájának abszulút csúcspontja, ami után akár fel is köthette volna magát az első útjába kerülő fára, akkor is elégedettséggel csordultig töltve fogadhatta volna az angyalok hívó szavát. A Bayonetta egy csodálatosan kreatív elme csodálatosan kreatív manifesztálódása. És nem kell a második rész. (vagy mégis?)

folyt. köv.