A januárban látott, hallgatott, olvasott dolgok rövid összegzése.
A fórumot már inkább csak átfutni szoktam, szóval ez így kényelmesebb. A filmek utcahosszal nyertek, és elég változatosra is sikerült a mezőny. A sorrend időrend szerinti, saját pontozás nincs. Így néhol csalok, mert a szűkös hely miatt egy produkcióra jut pozitív és negatív tulajdonság is, de a kettő ugye általában nem ugyanannyit nyom a latba. Ennyi kockázat talán belefér, a grammra kiszámolt pontokért máshova tessék menni.
Frankenweenie - Ebcsont beforr (IMDB: 7.2 / Rotten: 88% / bevétel: $67 millió)
Tim Burton visszatért a kaptafához. Na, nem mintha az utóbbi időben nagyon távol került volna tőle, szimplán csak középszerű suszter lett a mesteremberből. Most viszont nincs önmagát ismétlő, kikent-kifent Johnny Depp (ráférne egy tisztálkodás a korábbi kabalaszínészre), és susogó Helena Bonham Carter, nincsenek félretervezett karakterek és arányok, így ez a fekete-fehér másfél óra nem is fárasztja le annyira az embert, mint egy tornacsukának álcázott klaffogó papucsban lefutni a félmaratont. Burton csokorba gyűjtötte a korábbi műveit, vagyis inkább csak a rájuk szórt fűszereket, és láss csodát, nem csak a filmben szereplő blöki, de a rendező munkássága is feltöltődött. Sok utalással lehet összefutni, ismerős képekkel, helyzetekkel, helyszínekkel, miközben egy kis tanulságra is futja. De azért aggódni nem kell, csak olyan szinten, mintha a kutya szájából rángatták volna elő. Kellemes időtöltés, soha rosszabb évkezdetet (és főleg: élőszereplős Tim Burton alkotást).
Van, aki forrón szereti (IMDB: 8.4 / Rotten: 98% / bevétel: nincs adat)
A frász kiver a női ruciba bújtatott férfiaktól és a köréjük felépített poénoktól, de itt azért mégis csak hepiend lett belőle, mert jól adagolt a humor, továbbá a filmtörténelemmel szemben is sikerült csökkenteni a tartozásomat, aztán még csak nem is fájt. Most hülyítés nélkül: az ilyen filmeket csak a magas pontszámok miatt írom be a "megnézendő" listára, de mivel kétszer korosabb nálam, így ezt aligha lehet felróni; több évtizedes hátrányból indulva valahogy szelektálni kell. Vajon a befejezés után más is egyből Marilyn Monroe pucér képeit próbálta meg kidobatni a guglival? Ami még fontosabb: vajon másnak - ellentétben velem - sikerült?
Enter the Void (IMDB: 7.2 / Rotten: 72% / bevétel: $1 millió alatt)
160 perces narkósfilmnek álcázott repülés a Tibeti Halottaskönyv alapján, a Visszafordíthatatlan rendezőjétől. Ez így leírva izgalmasnak tűnik. Néha elolvasok egy-két kritikát, hogy mások hogyan látták ugyanazt, amit én két perce fejeztem be, aztán belebotlok olyanokba, hogy az Enter the Void főszereplője fantasztikusat játszott, és a film egy gyors hullámvasút, szóval mindenki kösse be magát. És a botlást szó szerint értem, mert ültemben is hasra tudok vágódni az ilyenek után. A főszereplő srác arca nagyjából öt jelenetben látszódik, gyakorlatilag bárkire lecserélhették volna, aki fiatal és cingár. Egyébként pedig meglehetősen lassú alkotás, az elején percekig csak villódzó képeket látsz (előtte már a stáblista se hétköznapi; Tarantinonál minden idők egyik legjobbja, de ő már csak ilyen fura fazon: Click! ), a kamera sokszor pásztázza felülről a várost, lassan, mintha vízben úsznánk. Sok az FPS nézett, az operatőri munka néhol telitalálat. Hangulatfilm, sőt mi több, azt beszélik, hogy autentikus hangulatfilm, ami egy gyakorlatilag megközelíthetetlen témánál nem kis bravúr! Ezért jár az éljenzés Gaspar Noénak, szó se róla, felesleges lenne elspórolni. Viszont, mint annyi más alkalommal, a hangulat itt is mentség próbál lenne néhány hiányosságra. Mázli, hogy egyéntől függően néha az is.
A Bourne-hagyaték (IMDB: 6.7 / Rotten: 56% / bevétel: $276 millió)
Az abszolút felesleges mellékszál. A harmadik rész maga volt az ünnepi vacsora, most pedig megmikrózták a maradékot, de azt is csak úgy nagyjából, a hús közepe még csak nem is langyos. Ellenben a film!
A történet nem kusza, hanem érdektelen, az akciók felejthetőek, viszont kevesebb a kamerarángatás. Mivel a korábbi részekben ezzel nem csak szimplán szédítették a nézőt, hanem takarták is a takarni valókat, így a mostani rész sokkal inkább mesterkélt hatást kelt. De valószínűleg önmagában is az lenne, és ehhez a kamerakezelésnek nem sok köze van; csak, hogy az egész stáb munkájába rúgjunk egyet. Mégis, a legnagyobb gond, hogy eltűnt az izgalom (a havas kezdés még úgy-ahogy megáll a lábán), valszeg kifogytak belőle a konyhán. A bevételeket elnézve a közönség is csak unottan turkált a tányérjában, szóval mehet a matek, mennyire is van értelme újabb folytatásba belekezdeni.
Igazából szerelem (IMDB: 7.7 / Rotten: 63% / bevétel: $247 millió)
Meglepően szórakoztató 120 perc, csupa nagyszerű színésszel, megmosolyogtató szituációkkal, néha egy-két szomorú arccal a nagy ölelkezés és egymásra találás közepette. Minden bizonnyal a Warner ezután kapta az ötletet az olyan tetvedék filmekhez, mint a Valentine's Day vagy a New Year's Eve, itt viszont még az epizodikus felépítés és a sztárkavalkád jól megfért egymással. Persze a kritikusok húzták a szájukat, de ők már csak ilyenek, elvégre nincs semmi új feltalálása, csak korábbi történetek ismételt felemlegetése, itt-ott néhány jóleső eltéréssel a legutóbb sztorihoz képest. És a "komoly" filmesztéta felfogásába az ilyen rózsaszín köddel körbelengett élethelyzetek amúgy is nehezen férnek bele (főleg, ha mindjárt féltucatot kapunk belőle). Végtére is, a való életbe éppen úgy nehezen férnek bele. Legalábbis néha szeretnénk így gondolni.
Tükörálarc (IMDB: 6.8 / Rotten: 54% / bevétel: $1 millió alatt)
Fillérekből készült fantasy, amolyan Alice és Ink ötvözet, az ebből kovácsolt penge viszont nem ruházza fel világmegmentő képességgel a hordozóját, nem csapja égdörgés mellett ketté a követ, páncélt vagy az acélt. Maximum csak a bozótosban lehet vele csapkodni a kisebb gallyakat. Nagyon látszik rajta az alacsony költségvetéssel küszködés, amit egyébként is kevés dologgal lehet láthatatlanná varázsolni, és a gyengécske történet nincs ezek között. Néhány jópofa ötlet akad benne, erre maszkot húzni viszont nem kellett volna, mert hiába várja a néző, ennél nincs több a titkos ajtó mögött.
Könnyű nőcske (IMDB: 7.1 / Rotten: 85% / bevétel: $75 millió)
Az utóbb időszak legfrankóbb tinivígjátéka: kellő mértékben hozza az életkor bénaságait, de nem lesz paraszt, nem lesz gusztustalan, és idiótának se kell lenni, hogy néhol egy jóízűt vihogjon az emberfia (pedig utóbbi is meg tudná megtalálni a maga közönségét). Emma Stone fantasztikus, önmagában is elcipeli csini hátán a filmet (nem véletlen a Golden Globe jelölés sem), amibe egy kicsi szív és ész is szorult. Részemről rövid időn belül újranézős, akkor is, ha a végén a fékbe tapostak az írók.
Négyszáz csapás (IMDB: 8.2 / Rotten: 100% / bevétel: nincs adat)
Csak röviden. Nem azér' mert nem érdemelné meg a hosszabb szöveget, hanem mert nem akarom kibeszélni az egész történetet. Mindenesetre ajánlott megnézni, akkor is ha egy '59-es francia film talán keveseket hoz lázba. Semmi világmegváltás nincs benne, egy iskolás fiúról szól, arról, hogy milyen élethelyzetekbe kerül, részben a saját, részben a körülötte élők miatt. Diszkrét, megfigyelő módba kapcsolt a rendezés, didaktika az nuku, a téma pedig manapság aktuálisabb, mint valaha. Nem vág a földhöz, óvatosan, de azért biztosan hagy nyomot.
The Man with the Iron Fists (IMDB: 5.1 / Rotten: 57% / bevétel: $20 millió)
Kung-fu film, Russel Crowe beugrásával és Tarantino nevével a poszteren. Izgalomba jönni viszont felesleges. A rendezői székbe a hip-hop előadó RZA került, az alázatot pedig lerugdosta valahova a föld alá. A hiánypótlás és a felnőtt besorolásból adódó előnyök (kapunk ciciket, hasfelmetszést, csonkítást) kerülnek a pozitív oldalra, továbbá az éppen ráérő Russel Crowe. A mérleg másik oldalára is van mit pakolni: nem vitatom, hogy RZA rajong a stílusért (máskülönben nem került volna a rendezői szék közelébe se), de ott mindjárt kiüt a szög a zsákból, mikor a saját zenéjére püfölik egymást a srácok, tökmindegy, hogy illik-e a filmhez vagy sem. A szereplők jönnek-mennek, a fordulatok is váltják egymást, különösebb előkészület nélkül viszont súlya egyiknek sincs, csak lebegnek, amíg a következő jelenet ki nem pukkasztja a lufit. A gigászi pofonokból így lesznek kicsi, hip-hop ritmusú gyenge taslik.
Skyfall (IMDB: 8.0 / Rotten: 92% / bevétel: ~ $1100 millió - a második legsikeresebb 2D-s film, a Dark Knight Rises előtt és a Gyűrűk Ura befejezése mögött)
Az utóbbi évtizedek legsikeresebb Bond filmje, csupa nagyszerű pontszámmal a háta mögött, vagyis előzetesen fenemód magasra került a léc. Ugyan csak éppen hogy, de nem is verte le Sam Mendes rendezése. A főcím előtti, elképesztően látványos és elegáns kezdés után azt hittem végigbőgöm örömömben az egészet, de azért néhány gikszer becsúszott. Magát James Bondot, az akciókat, és az egész körítést a mostanában divatos minimalista irányba tolták el (még jobban, mint a korábbi részeknél - legalábbis akciófilmes mércével mérve). Amivel nincs is gond, személy szerint jobban tetszik ez az irány. A film közepén előhúzott csavar (ami Sötét Lovag utánzat, csak haloványabb) viszont előre sejthető, Javier Bardem, mint főgenya túlzottan teátrális, a párbeszédek pedig néha rendkívül suta mondatok ügyetlen pattogtatása. Ezektől eltekintve remek és komoly szórakozás, ami egészét tekintve hozza a Casino Royal színvonalát.
Chihiro szellemországban (IMDB: 8.6 / Rotten: 97% / bevétel: $275 millió (230 millió Japánból jött be))
Másodszor láttam, ezúttal eredeti hanggal. Hayao Miyazaki talán legzseniálisabb filmje, elképesztő ötletekkel, karakterekkel, zenével, látvánnyal. Japánban a Chihiro sikerét azóta se sikerült felülmúlni (nem sok ország van, ahol animációs filmről ilyet lehet leírni), a nyugat is leginkább ekkor ismerte meg a rendező nevét, és kezdett el ismerkedni a munkáival, a rajzfilmek kedvelői előtt pedig egy teljesen új világ tárult fel. Nem mintha a Chihironak bármilyen külső körülményt fel kellene írni a pozitívumai közé. Önmagában is hibátlan, nehezen felejthető utazás a fantázia világába.
Red Tails (IMDB: 5.8 / Rotten: 39% / bevétel: $50 millió)
A Tuskegee Airmen, az első színes bőrűekből álló repülőszázad igaz története. Röviden, az előzetes szerint. Egyébként csupa egydimenziós karakter, beleerőltetett románc, klisés problémák, és meseszerű harcok váltakozása a boldog befejezésig. Sajnálom, mert sokkal több volt a témában. A bőrszín miatti ellentéteket kihipózták, ami már önmagában is kapufa, akkor is, ha ez valószínűleg koncepció volt az alacsonyabb korhatár miatt. Éppen elnézzük. De egy ilyen filmnek tobzódnia kellene a feszültségben: az ember látja hogyan harcoltak annak idején, és beleszédül, arról nem is beszélve, hogy milyen lélekerő kellett ahhoz, hogy a piszkosul nagy szerencsével hazatérők újra és újra a levegőbe emelkedjenek. Az egyik pilóta alkohol-problémákkal küzd, de amúgy ennyi, az egészet ledegradálták egy szombat délutáni, tévé előtt bekajáltan elalvós családi mozi szintjére. Még egyszer, ez lehetett szándékos is, hogy egy nagyszabású, hősies kalandfilmet hoznak majd tető alá, de ehhez is nagyon sok plusz kellett volna még. Nincs valódi konfliktus, persze harcolnak, néha összevesznek, van aki fűbe is harap, de ezt látszólag mindenki (a nézővel az élen) totális belenyugvással veszi tudomásul. Lejtmenetek és felemelkedések híján pedig kevés körömrágást lehet kicsikarni bárkiből is.
Rém hangosan és irtó közel (IMDB: 6.8 / Rotten: 47% / bevétel: $48 millió)
Annak idején a legnagyobb hírverést az okozta, hogy emberemlékezet óta nem jelöltek a legjobb film (Oscaron vagyunk) kategóriában alkotást ilyen gyenge kritikákkal. A téma se egyszerű, nem könnyű utat választani, hogy honnan és hogyan kellene körüljárni. A Szeptember 11 utáni eseményeket mutatja be, nagyrészt személyes drámában (egy kisfiú apja is az egyik toronyházban vesztette életét), ami a végére persze kinövi magát, bár a kritikai megítélésének jobbat tett volna, ha nem teszi. Egy része kicsit nyomasztó, itt azért összefuthatunk emlékezetes jelenetekkel. Aztán az utolsó félórában megváltozik a hangulat, és bizony a giccs is felüti a fejét. Ettől függetlenül összességében nem bántam meg azt a 120 percet, amit rászántam.
Salo, avagy Sodoma 120 napja (IMDB: 6.0 / Rotten: 68% / bevétel: nincs adat)
A szarevős film. Kicsit bővebben: négy fasiszta férfi fiatalokat aláz és kínoz meg. Művészfilm, amit az öklendezők nem értenek, mert a kulazabálás csak álarc, a lényeg mögötte van, mondják Pasolini éltetői. Ez igaz is. Ettől még a szar bepuszilásának premier plánban mutatása megmarad annak, ami. Ezen a mögöttes tartalom nem változtat. A hatalom megrontó, térdre kényszerítő erejét szokták felhozni a film fő témájának, de legalább ennyire az emberi lélek és beteljesülhetetlen vágyak sötétségébe is alámerülünk. Igazából ez a része nem bonyolult, mindegy, hogy az egyre kegyetlenebb, perverzebb játékokat kitaláló fasiszták szemszögéből vizsgáljuk a Salot, vagy az áldozatok idővel kialakuló önkéntes szerepvállalását tesszük a nagyító alá (itt kap ez egész egy érdekes, elgondolkodtató színezetet). A hatást is eléri, viszont az öncélúságon, álművészieskedő, primitív megvalósításon ez nem változtat. A rendező színészválasztásai is ezt tükrözik. A fasiszta főkolompos arca, nézése példul telitalálat, ahogy a társaié is. Néhányuk játéka viszont már kevésbé, bizonyos jeleneteknél felcsap az ügyetlenkedés, a már-már paródia-jelleg. A téma ellenére a fényképezés kevésbé nyomasztó, a színek sokszor melegek, barátságosak, a rendezés se tolakodó; a cselekményre, a szereplőkre helyezi a hangsúlyt, mert a lényeg valahol ott lenne. Aki megnézi, képbe kerülhet egy sokat vitatott filmmel kapcsolatban.
A legsötétebb óra (IMDB: 4.9 / Rotten: 12% / bevétel: $65 millió)
Amiből rettenetesen gyenge, elspórolt másfél óra kerekedik ki. Aki nálam óvatosabb, az remélhetőleg elkerüli, aki pedig nem, nos... ebben az esetben még mindig lehet a másik kárán tanulni. Az egészről az egyik Simpson család epizód ugrik be, mikor a gondnok Willie megjegyzi az eszetlen áramfogyasztást látva: "Több energiát pazarlunk el, mint Ricky Martin barátnője" (körülbelül nyolc évvel járunk a pop-énekes melegre sikerült bejelentése előtt!). Nem sok pénzt és munkaórát öltek bele ebbe a filmbe, de minden centjét, másodpercét el lehetett volna értelmesebb dologra herdálni.
Jégkorszak 4: Vándorló kontinens (IMDB: 6.6 / Rotten 37% / bevétel: $875 millió)
Sok újat nem lehet írni róla, olyasmi, mint a harmadik rész. Továbbra is kedvesek, szerethetők a fő karakterek, jók a hangok (angolul néztem, de gondolom a magyar is változatlanul frankó). Viszont túlzsúfolt, és megtalálható benne az a csoportos bohóckodás, ami még talán a Madagaszkárból indult ki pár éve. Viszont döbbenetesen sikeres, szóval nemsokára érkezik az ötödik rész, egy megtekintést még az is biztosan kapni fog. Pár lépést azért tehetnének a gyökerek (első rész) felé.
Utazás a rejtélyes szigetre (IMDB: 5.7 / Rotten: 41% / bevétel: $326 millió)
Régi vágású kalandfilm, minimális felvezetéssel, rövid játékidővel, egy látványos szigettel, és mellizmával a néző arcába bogyókat pöckölő Dwayne Johnsonnal.
Próbálták az Avatar sikerét picit felidézni, kapunk szép helyszíneket, ilyen-olyan lényeket, ésatöbbi. Egészen addig működik, amíg a szereplők nem kerülnek a környezettel kapcsolatba, mert akkor egyből kiütközik, hogy lehetett volna még a technikai oldalon (is) melózni. A több dimenzió is csak a látványra igaz, a karakterek és a cselekmény a skiccek szintjén rekedt, így egy idő után nem csak a mesés sziget, de a hangulat is süllyedni kezd, a szereplők mintha kartonfalak között mozognának. Izgalom szempontjából nem tartogat többet, mint egy családi sorozat aktuális része, csak éppen a játszótér lett nagyobb. Viszont nem idegesítő, nem otromba. Az egyik jelenetben a nagydarab, kigyúrt Dwayne Johnsonnal egy pofátlanul műanyag hatású, óriási méhecskét lovagol meg, és röpköd a gigászi fák között, arcán a szokásos bárgyú, kisgyerekes mosollyal (ha a 3D nem is, ez megérte volna a mozijegy kiperkálását). Ebből néha valamennyi a nézőre is átragad, egy-két bugyuta helyzet vagy tréfás szituáció kinyúl a képernyőből, mutatóujjával horgot mintázva kalamászik a képünknél, és végül mosolyra húzza a szánkat. De csak úgy nagyjából, stílus vagy érzelmek nélkül, néha belebökve a szemünkbe vagy az orrunkba.
Az emlékmás (2012) (IMDB: 6.3 / Rotten: 31% / bevétel: $198 millió)
Nem sok jóval ültem neki, előzőleg csupa rosszat hallottam róla, plusz az eredeti se tetszett különösebben. Végül aprócska csalódás lett belőle, a kellemesebb fajtából. Jessica Biel gyönyörű, a látványvilág is pazar, és főleg hangulatos, továbbá Colin Farrellnek se áll rosszul a szerep. Egyébként a sztoriban kihagyott ziccerek sorozata meg sablon sablon hátán.
Apró betűs rész: Colin Farrell 2002 és 2006 között hat olyan produkcióban kapott főszerepet, ahol a költségvetés elérte legalább a 70 millió dollárt (három alkalommal a 100-at is átugrotta), és ebből öt film kezdett a bevételi listák első helyén (olyanok, mint a Fülke, Daredevil, S.W.A.T., Minority Report), a srác tuti felső kategóriás pénzcsináló volt, nem lehetett vele hibázni. Végül persze megszakadt a sorozat, az Alexander ordas nagy bukta lett, amit a szintén hatalmas zakó Miami Vice követett; ennyi elég is volt, ezután a színész parkolópályára került, a következő hat esztendő során nem szerepelt olyan alkotásban, ami 30 milliónál nagyobb összeget emésztett volna fel, és a bevételek is lezuhantak egy sokkal alacsonyabb tartományba. Viszont ezalatt egy rakat emlékezetes filmben szerepelt, például ott a zseniális In Bruges, a Crazy Heart, a The Imaginarium of Doctor Parnassus, a The Way Back, Horrible Bosses, Fright Night (2011), vagy a Seven Psychopaths. Mindezek után Az emlékmás, avagy Colin Farrell több, mint fél évtized alatt kiharcolt visszajegye az A ligába, annak rendje és módja szerint hasalt el a kasszáknál, de úgy, hogy nem csak bibis lett, hanem még a fogát is kiverte a küszöbben. Vagyis a boldog, sikeres fordulat a valóságban még várat magára. A 36 éves ír filmográfiáját elnézve viszont nem biztos, hogy ez a nézők számára szomorúságra adhat okot.
Trouble with the Curve (IMDB: 6.7 / Rotten: 51% / bevétel: $36 millió)
Clint Eastwood 4 év után jelentkezett új filmmel, legalábbis ha a rendezéseit nem számoljuk. A főszereplő Gus kicsit hasonlít a Gran Torino mogorva vénemberéhez, vagyis a szerep testhez álló, pláne így 82 évesen, mikor már nem nagyon lehet újba belekezdeni, így hát balgaság lenne nem azt hozni, amit álmából felkeltve is el tud játszani a vén róka. A két alkotás között viszont méretes szakadék van, akkor is, ha hasonló úton járnak. A Trouble with the Curve kerüli a kockázatokat, nyugisan lépdelve halad előre a már korábban többször látott forgatókönyv szerint, a karakterfejlődés is más-más színezetű következménnyel jár. Teszi mindezt a baseball köré építve, mert most éppen ez volt soron. Azért még így is kellemes kikapcsolódás lehet, ha éppen erre vagyunk hangolva. A labda ezúttal nem vág gyomorszájon, inkább csak finoman bepottyan az ölünkbe, miközben a kertben pihenünk néhány üveg sör társaságában.
A Vaslady (IMDB: 6.4 / Rotten: 53% / bevétel: $115 millió)
Margaret Thatcher életútja is megkapta a maga modern feldolgozását, kár, hogy se füle se farka az egésznek. A téma bőséges, a valóságban pedig igencsak rögös és megosztó volt, így a készítők megpróbálták(?) elkerülni, hogy a film egy komolyabb állásfoglalás legyen. Tele van visszaemlékezésekkel, azok is kurták, nagyokat ugranak időben, mondanak is valamit meg főleg nem is, az egész felszínes. A flashback a rossz forgatókönyv egyik fő ismérve, erre pedig sajnos nem most érkezett a cáfolat. Mind a jelenben, mind pedig a múltban játszódó szál erőtlen, akár Thatcher személyiségét, akár a döntéseinek súlyát vesszük számba. Meryl Streep játékára persze panasz nincs (Jim Broadbent alakítására se), be is gyűjtötte a sokadik Oscar jelölését, majd kicsivel később a díjat is hazavihette. A többi viszont felejthető.
Jurassic Park III (IMDB: 5.8 / Rotten: 50% / bevétel: $369 millió)
A háromból a legrövidebb, leggyengébb rész. Egy ideig még valamennyire szórakoztató, de az utolsó pár percben olyan övön aluli ütést visz be, amire nem lehet lelkiekben felkészülni: ritkán látni ennyire nemtörődöm, pofátlan, némán tátogós kifarolást egy sztori mögül. A folytatás jövőre(?) érkezik, és mivel már ez is csak pénzlehúzás volt a Universal részéről, amivel majdnem kihalásra ítélték ismét a dinókat, remélhetőleg ezúttal szorul egy kis jó érzés a húsos bödön körül lődörgőkbe, és nem változtatják kétéltűvé sokak gyerekkorának egyik legmeghatározóbb mozgóképes anyagát, majd küldik vissza az óceánba néhány extra dodóért.
Tetro (IMDB: 6.8 / Rotten: 71% / bevétel: $3 millió)
Francis Ford Coppola radar alatti munkája, saját forgatókönyvből, fekete-fehérben, egy lépést téve a múlt felé (mármint a rendező sikeres időszaka felé). Nem is tudom, hogy játszották-e nálunk egyáltalán a mozik (bár kis hazánkban sok mindent nem játszanak, a nagy drámák meg vígjátékok pedig a mozin kívül futnak, ha már a filmgyártásunk olyan, amilyen). Maga a történet Argentínában zajlik, és a főszál kicsit hasonlít is valamelyik szappanopera szinopszisára. Persze azért ennyire nem rossz a helyzet. A színészekkel nincs probléma (Alden Ehrenreich kapcsán sokan a fiatal Dicapriot emlegették), és a fekete-fehérség se tesz rosszat a produkciónak, sőt! Nameg a cigaretta füst is látványosabb így, ez pedig néha mintha döntő érv lenne. Bizonyos időközönként flashbackek szakítják meg a cselekményt, ráadásul ezeknél a részeknél színesbe vált a világ, ami megadja a kegyelemdöfést az egyébként is erőltetett szimbólumnak. Máskor viszont a képi játék igazán örömteli: az egyik jelenetben a két testvér beszélgetése közben mindig csak az egyikük valós alakját látjuk, árnyékkal vagy tükörképpel helyettesítették a másik szereplőt. A tempó nagyjából végig egyenletes, fokozatosan haladunk a titok felé (amit féltávnál már lehet tudni, ehhez pedig elég volt a rendező részéről egyetlen, feleslegesen megmutatott mozdulat (több rutint vártunk volna, főnök!)), a lezárás mégis kicsit visszafogott. Coppola talán megtalálta a helyes utat, talán nem, az idő majd eldönti. Bár nem is biztos, hogy annyira lényeges. Korábban már bejárta; oda-vissza.
Jurassic Park (IMDB: 8.0 / Rotten: 90% / bevétel: $915 millió)
Ahogy már pedzegettem kicsivel korábban, gyerekkorom legnagyobb filmélménye. Tonnaszámra gyűltek a megtekintése utána a dinós könyvek, figurák, játékok, matricák, bögrék, újságok, rajzok, minden, aminek csak kicsit is köze van hozzá. Ha éppenséggel néznék tévét, és véletlenül a csatornák között ugrándozva belefutnék egy hasonló témával foglalkozó műsorba (legyen az természetfilm, vagy valami B kategóriás vacak), akkor még ma is ott ragadnék. Bármilyen filmet is nézek, a Universal logója láttán egyből a Jurassic Park ugrik be (ahogy a Fox indulójánál is azonnal a Csillagok Háborújára gondolok, ezzel mondjuk valószínűleg nem vagyok egyedül). És hát az a nagy helyzet, hogy felnőtt fejjel se tudok haragudni a fiatalkori önmagamra ezért a nagy rajongásért. Viszont első alkalommal néztem eredeti hangon, és nagyon furcsa volt, de erről Spielberg alkotása nem tehet, mert egyébként alig-alig kopott meg.
Idén nyáron újra mozikba küldik majd, ezúttal 3D-ben. A hat nagy stúdió közül a Universal az egyetlen, akinek nincs filmje a milliárdos álomhatár túloldalán, és aligha lehet más a cél, minthogy azt a hiányzó 85 millát valahogy kipréseljék a közönségből. Közel 20 évvel a Jurassic Park bemutatója után a Universalnál még csak megközelíteni sem sikerült a 915 milliós bevételt, három éve a saját dobogó második fokára magát kitudjahogyan bemalackodó Fast Five is "csak" 626 millióig jutott.
A torinói ló (IMDB: 7.6 / Rotten: 88 % / bevétel: $100 000 alatt)
A Salo mellett a hónap legsúlyosabb filmje, habár teljesen más kategória a kettő. Jelen esetben a 150 perc minimális, repetitív cselekménnyel, negyedóránként egy-két mondattal, végig ugyanolyan aláfestéssel, végtelennek tűnő snittekkel és monotonitással borzolja a néző idegeit. Az első néhány perc zseniális: egy fáradt lovat látunk, ahogy erős szélben küszködik az utána kötött kocsival meg a méterekkel. Víg Mihály zenéje itt igazán elemében van, háttérhangok nincsenek, csak a ló szinte hipnotikus imbolygása, miközben a fekete-fehér, gyönyörű képek lüktetése gyakorlatilag megbabonázza az embert. Ha mást nem is, ezt mindenképpen látni kell! A történetről csak óvatosan: apa-lánya áll a középpontban (cöcö) és a pusztulófélben lévő ló, innen indulunk. Ezután esküszik össze a világ szereplőink ellen, akiket nem pusztán az éhezés, a félelem vagy a halál fenyeget, hanem ennél nagyobb csoda, a totális elmúlás, a nulláig történő törlés, hogy még a lelkük legapróbb rezdülése is semmivé váljon. Aki ennél többet szeretne tudni, az nézze végig (vagy olvassa el például az origó kritikáját, ott kajak leírják az utolsó jelenetet, mert végső soron az olvasó mégis csak le van szarva). Hangulatfilm, ezt talán nem is kell mondani, sokat követel a nézőtől. A nagy többség tutira bele is bukik, mert nincs mit adnia, üres a nadrág, mikor a mozi nyújtja a kezét, csak a két kifordított nadrágzseb markolására meg egy hitetlenkedő grimaszra futja. Szó se róla Tarr Béla tesz is ezért a bukásért vastagon. Tény, hogy elgondolkodtat, megérint, ad valami pluszt, mikor már hagytad leülepedni, mikor már csak a lényegre emlékszel, akkor már nagyon örülsz neki, hogy végig kibírtad. Valami olyat kapsz, ami sokáig veled marad. Az élet is sokszor a keserű pirulákkal együtt osztogatja tanulságait, később mégis hálás leszel mindezekért. Jelen esetben viszont a pirula és a tanulság teljesen egybe fonódott. Mert néhol következetlen, a közepén a monológ kicsit nevetséges és feleslegesen megcsavart (ettől még szerkezetileg illeszkedik a filmbe), az emberi hangok szörnyűek (valahol olvastam, hogy utólag mondták fel a szöveget, fene tudja igaz-e, de annyira rémes, hogy simán elhiszem), és az a néhány mondat is nagyrészt káromkodás, amitől primitív lesz a film (nem a szereplők, hanem a film, ez a nem mindegy). A végére a zene is idegesítővé válik, Tarr Béla beáldozta, az is csak egy bedarálandó eszköz lett a kezében. A narrátor szerepeltetése pedig végképp értelmetlen. Néha percekig csak az udvart, a szelet, vagy egy ajtót, egy faasztalt bámulunk, esetleg két szem krumplit. Sokszor rohadtul untam, a pokolba kívántam, egyszerűen nem akart telni az idő. Mégis, A torinói ló a hónap kötelező pótolnivalója mindenkinek, aki egy kicsit is nyitottan tudja szemlélni a mozgóképek világát!
Az elveszett világ: Jurassic Park (IMDB: 6.3 / Rotten: 53% / bevétel: $619 millió)
Annak idején gyerekfejjel valahogy jobban bejött, mint az első rész, ma már azért egészen más a szitu. A háromnál viszont még így is pofásabb.
Merida, a bátor (IMDB: 7.2 / Rotten: 78% / bevétel: $535 millió)
Már hagyomány, hogy úgy ülök neki egy Pixar-filmnek, hogy semmit nem tudok róla: nem nézek előzeteseket, se képeket, semmi ilyesmit. Na jó, egy-egy posztert azért meglesek, aztán ez alapján próbálom kitalálni, hogy vajon mi lehet majd a sztori. A Meridában talán kevesebb "felnőtt tartalom" van, kicsit szájbarágós és fapados, de kedvesek, aranyosak a szereplők, önmagában már a karakterek sokszor jókedvet okoznak a mimikájukkal, viselkedésükkel, azzal, hogy milyen helyzetbe kerülnek. Technikai szempontból a Pixar még mindig a trónon csücsül (a zene is komoly, csak az éneket hagyhatták volna ki), illetve még valamiben a legjobbak: legyen bármennyire is a valóságból kiragadott egy-egy szereplőjük, mégis hihető, és ízig-vérig meseszerű, amolyan hagyományos módon. Maradjon is így.
Madagaszkár 3 (IMDB: 7.0 / Rotten: 79% / bevétel: $742 millió)
Ahogy a Madagaszkár pedig pont ezt próbálja levetkőzni. A karakterek néhol idétlen arányokkal táncikálnak, pörgős, zajos komolytalankodás, néhány olyan poénnal, amit a gyerkőcök nem úgy fognak még fel. Ha a Merida a klasszikus Disney rajzfilmek modernizált útját járó naiv esti mese a kisebbeknek, akkor a Madagaszkár egy lökött tapsihapsi ámokfutás, zsiráf-víziló románccal, saját Jar-Jar-Bingssel (akartál már bébifókát baltával miszlikbe aprítani?), a perverz Julien király és egy nagy, bamba maci nyálas, szőr-fétis köré épült kapcsolatával, mulatságos pingvinekkel, itt-ott partihangulattal, egy rakat akcentussal, néhány egyéb mozgóképes utalással, és egy zseniálisan színes, vibráló, lüktető tetőponttal a közepén, aminél - hihetetlen módon - Katy Perry zenéje csak benzines kanna lesz a tűzre, és amiben megvan az egész Madagaszkár legjava: a hibbant merészség igazán jó, laza ötletekkel találkozik, a végeredmény pedig lendületes és látványos.
(spoileres: Click! )
Szóval helyenként ugyan fárasztó, de amúgy vigyorgós másfél órába lehet a harmadik résszel belefutni. A hónap egyetlen filmje, amit kétszer néztem meg.
Az erő krónikája (IMDB: 7.1 / Rotten: 85% / bevétel: $127 millió)
Nem igazán vagyok oda az ilyen "talált" filmekért, a szuperhősös téma viszont nagy kedvenc, és a viszonylag (kábé ahogy a District 9 viszonyul a földönkívülis zsánerhez) hétköznapi megközelítése is betalált (az Akira-vonal dettó). Olyanon nem akadok fent, hogy ezt és azt a felvételt vajon ki meg hogyan készíthette, mert alapból tudom, hogy kamu, amit látok, ezen a hitelesre vett operatőr sem segít. Ilyen szempontból viszont a fiatalok lebegtetős képessége egy kellemes önreflexiót is tartogat az elfásult nézőknek. A trükkök gyengék (pláne a vége felé), de legalább ezt mások is érezték, mert sok a távoli kép, hogy ne nagyon legyen zavaró. Végeredményben abszolút pozitív meglepetés, bár egy kicsit fáj érte a szívem, ha arra gondolok, hogy gigapénzből, valami megarendezővel, mondjuk három órás játékidővel és kidolgozottabb forgatókönyvvel micsoda sztori kerekedhetett volna ki ebből.
A Generális (IMDB: 8.3 / Rotten: / Rotten: 92% / bevétel: nincs adat)
1926-ban készült, amikor a fekete-fehéren túliság még a "talán egyszer", na meg a képzelet privilégiuma volt, ahogy egy-egy szereplő hangja is. Ráadásul szokatlanul gyér minőségben néztem (a kamerás verziókat letöltögetők hivatalosan is a világ leghülyébb emberei!). Sok ötlet van benne, főleg a vonatos részeknél, hiába na, a kényszer nagy és kreatív egy uraság. Az lenne az igazán érdekes, ha megtudhatnánk, hogy a mai sztárrendezők, trükkmesterek meg színészek mire jutnának némán, szemcsés képpel, mindenféle HD, amolyan D meg egy várost lazán eltüntető CGI nélkül. Nincs rá mód, hogy valaha is kiderüljön, az viszont megnézhető, hogy 87 évvel ezelőtt ezt hogyan oldották meg. És ha már utóbbi mellett döntünk, akkor a Generális egy nagyszerű választás!
Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak (IMDB: 7.1 / Rotten: 43% / bevétel: $326 millió)
Mostanság amúgy is dívik a híresebb, a popkultúrába sokszor gátlástalanul belegyalult szereplőket közös vászonra küldeni, itt is ez a kiindulási pont. Szörnyhakni sablonfalván, kielégítő mennyiségű bárgyúsággal és humorral. A karakterek egy része szokatlan oldalági megközelítést kapott, a farkas (aki viszi a prímet) például egy Wes Anderson moziból is jöhetett volna, amihez viszont a Nickelodeon csatornáról szabadult főszereplő srác és kiscsaj egy kicsit furcsa kontrasztot ad. A cselekmény nem túlzotton izgalmas, még emberesebb probléma, hogy a konfliktus inkább csak úgy megoldódik, mint megoldják. Főleg az utolsó harmada nyom keveset a latba - de összességében így is nagyságrendekkel jobb az ilyen Gru féléknél. Szeretem az animációs filmeket, ez is tetszett.
A 3D-re kihegyezett jelenetek persze itt is egyből szemet szúrnak: ebből a szempontból az egyik kreativitást valamilyen szinten igénylő feladat az, hogy miként lehetne belesuvasztani a repülést az aktuális produkcióba, főtémától függetlenül; mert ugye klasszul néz ki a többedik dimenzióban. Itt ez nem sikerült rosszul.
Sinister (IMDB: 6.7 / Rotten: 62% / bevétel: $78 millió)
Február a horror és a zombis produkciók jegyében fog telni, így előbbiből már a hónap végére is beiktattam egyet. Méghozzá egy igencsak nézhető darabot. Jól indulunk: kiégett író, rejtélyes múltbéli gyilkosságok, amik szépen lassan kezdenek a jelenbe is átnyúlni. A közepén van egy szuper lassított rész, és a vér se önti el a képernyőt. Mi több, szintén féltávhoz közel a veszekedős jelenetnél szokatlanul drámai húrokat penget meg a film. Aztán stílust váltunk az utolsó harmadban, és az egész már kevésbé lesz érdekes. De ettől még korrekt a végeredmény.
Madagaszkár 2 (IMDB: 6.7 / Rotten: 64% / bevétel: $604 millió)
Az első néhány másodpercben már újrahasznált zenével kezdenek (na, ki mondja meg, hogy hol hallottuk korábban?), amihez később is tartja magát a film. Oroszlánkirály, büdzsé kiadásban. A pingvinek viszont haláliak!
Megjegyzés: a harmadik részben ugrott az afrikai helyszín, európai (leginkább Francia és Olasz) vonal kapta a főszerepet. Erre az Ázsiából és Dél-Amerikából származó bevételek nagyjából 24%-al nőttek, míg Európából cirka 16%-al kevesebb pénz folyt be, mint a második résznél (a Franciáknál köbö mínusz 35% volt a visszaesés).
Argo (IMDB: 8.0 / Rotten: 96% / bevétel: ~$200 millió)
A friss Golden Globe nyertes film is idefért a mezőnybe. Kicsit beleköpött a levesbe, hogy már a megnézése előtt sejtettem a végét, pedig egy-két poszteren kívül semmit nem láttam vagy olvastam róla. Ebből az alapanyagból sokkal többet nem lehetett volna kihozni. Elég vékonyka a cselekmény, és a karakterek is szürkék (amolyan visszafogott, hétköznapias módon, nem rossz értelemben), nincs lehetőségük igazán emlékezeteset alakítani az őket játszó színészeknek sem. Mégis nagyszerű filmet kaptunk, jól adagolt feszültséggel, fenemód gyorsan pergő játékidővel, hiteles látvánnyal. Mi ez, ha nem annak a bizonyítéka, hogy Ben Affleck rendezése megérdemelte a szobrocskát?
Madagaszkár (IMDB: 6.8 / Rotten: 55% / bevétel: $533 millió)
Olyan 20 perc után jöttem rá, hogy már láttam korábban. Továbbá, hogy nem a harmadik résszel kellett volna kezdeni.
A zenéknél már nincs ekkora kínálat. Leszokó-félben vagyok arról, hogy egy-egy számot hallgassak meg, inkább albumokban kezdtem el utazni, ezeket is igyekszem többször meghallgatni. A plusz vaker helyett lesz youtube link, és talán egy kis felfedezni való is.
Yngwie J. Malmsteen - Spellbound
Elöljáróban annyit, hogy a hónap legbénább borítója címet erőlködés nélkül vitte haza. A minőség pepitában, gyakorlatilag semmi nem maradt meg belőle, a semmiről pedig nem könnyű írni. Jelen esetben így viszont már szerencsére nem is kell.
The HAARP Machine - Disclosure
A technical death metál stílusban nyomuló banda bemutatkozó lemeze jól összekalapált anyag, bár mostanában ehhez a vonulathoz ritkán van hangulatom, összesen kétszer pörgött végig.
Cormorant - Dwellings
2012 egyik legjobb lemeze átnyúlt az idei évre is, hihetetlen, hogy mit zenélnek. Progresszív, kicsit folk, kicsit black, dallamos, sokszínű, megunhatatlan.
Grand Magus - The Hunt
Valakinek a korábbi bejegyzésében akadtam rá, ezúton is kösz!
Myrath - Tales Of The Sands
Keleties power metál, rengeteg fülbemászó dallammal, nagyszerű énekkel és hangszeres játékkal.
Parkway Drive - Horizons
Az egyik kedvenc metalcore lemezem, és az Ausztrál srácok talán legjobb albuma.
Monolithe - Monolithe III
Igazi monstrum, egy darab 52 perces dal terpeszkedik a lemezen (így nincs is link). Kőkemény doom, elsőre is emlékezetes gitárjátékkal: nehéz, sötét, szép. Néha kicsit olyan, mintha a Gojira tónust váltott volna.
Dark Tranquillity - Fiction
A göteborgi metál egyik legismertebb képviselője, karakán, keményfejű srácok, hosszú évek óta tartják magukat a saját zenéjükhöz. Igazából soha nem voltak a kedvenceim: sok számuk baromira tetszik, de mindig találok néhány üresjáratot is.
Orphaned Land - The Never Ending Way Of Orwarrior
A hónap lemezébe, a hónap refrénjébe (első link 4:16-tól 6:10-ig), és a hónap lezárásába (második link 6:10-től, előtte még van egy gyönyörű szóló is) is itt botlunk bele.
Üsse kő, legyen meg a hónap dala is.
Nightrage - Wearing a Martyr's Crown
(nem lehet nem kiemelni, hogy a dal vége felé beszúrták az akusztikus gityót)
Amit korábban a Dark Tranquillity kapcsán írtam, az a Nightrage esetében nem igaz, néhány lemez után átnyergeltek egy valamivel népszerűbb irányba. Majd miután az alapító Marios Iliopoulos mindenkit kipicsázott a bandából, akkor ezzel az albummal ismét nyeregbe kerültek.
És ha már: ilyen a zseniális instrumentális zene: Click!
Finsterforst - Rastlos
Moonsorrow beütésű pagan folk metál, ami az egyik kedvenc stílusom, és ezen belül ritkán találni ennyi pazar zenét. A borítót mindenhol megemlítik, de tényleg meseszép.
Helloween - Straight out of Hell
30 éve zenélnek, így őket remélhetőleg nem kell bemutatni. A lemez első fele meglehetősen tetszett, a második már annyira nem.
Yo La Tengo - I Am Not Afraid Of You And I Will Beat Your Ass
Most nézem csak, hogy rock zene nem is jutott a hónapra, a metál annak rendje és módja szerint kiszorította. Sebaj, legközelebb pótolni fogom. De azért egy indie pop/rock csak becsúszott a végére. Itt-ott kicsit hosszú és zajos, de ahol nem, ott nagyon pöpec.
Olvasnivalók tekintetében sincs tömeg, mindösszesen két könyvet végeztem ki a hónapban, ami nem különösebben megsüvegelendő.
Christoph Hein - Honfoglalás
A második világháború után játszódik, a főszereplő Bernhard Habert családjával együtt egy idegen városba telepítik. Az ő beilleszkedését, boldogulását követhetjük végig. Nincs folyamatos cselekmény, öt fejezet, visszaemlékezés van, nagy időbeli ugrásokkal, olyanoktól, akik keresztezték Bernhard életútját. A stílusa nagyon tetszett, élvezet olvasni, baromira haladós. Kicsit a Zabhegyezőre emlékeztetett. Talán egy éve vehettem az Alexandrában, ilyen 300-400 forintért. Elég gyalázatos, de részemről csak annyit tehetek, hogy másnak is beajánlom. Amit ezennel meg is tettem.
John Shirley - Bioshock: Rapture - A víz alatti város
A Bioshock nálam minden idők legjobb FPS-e (a vége boss ellenére is), és az egyik leghangulatosabb játék ebben a generációban. Ezek után elég nagy hévvel vetettem rá magamat a könyvre, nyoma sem volt a játékok olvasható változataival szemben kialakult bizalmatlanságomnak, amit a Mass Effect okozott korábban. Az első játék cselekménye előtt járunk, szóval meg volt kötve az író keze, hogy hova is kell eljutni a végére. Iparosmunkát végzett, igazán maradandó sajnos nincs benne (néhány szereplőt azért más megvilágításba helyez). Iszonyat darabos, a fejezetek, szereplők, helyszínek néhány oldalaként váltogatják egymást, ami helyenként modoros hatásvadászattal párosul, azon túl, hogy a víz alatti világ, egy ember hibás alapokra épített utópiájának fokozatos romba dőlése kicsit nagyobb és részletesebb munkát is megérdemelt volna. A stílusa nem annyira lehengerlő, de azért okés, és egyébként meg a Da Vinci-kódot is kiadták úgy, ahogy van. A tévé előtt már Rapture-t bejárók tegyenek vele egy próbát, a többiek első körben inkább a játékkal próbálkozzanak. Akik pedig már mindkettőn túl vannak, várjanak türelmesen a filmre, hátha előbb-utóbb valaki bevágja a mozitörténelem klasszikusai közé. A megalkotott világban ehhez megvan a lehetőség, ennél kevesebbet kár is lenne tető alá hozni. Célként kitűzni pedig aztán pláne.
A hónap nője
A sorozatok kimaradtak a listából, nem igazán jutott idő újakba belekezdeni, amúgy pedig odaát ugye szünet volt. A Dextert ismét ledaráltam, a dara vége pedig átcsúszott januárra is, így kerülhetett ide Jennifer Carpenter. Nem olyan régen felmerült a Dexter topikjában, hogy ki mennyiszer húzná meg a hetedik évad szöszi Hannah-ját (egyébként Yvonne Strahovski ismét első lett a junkie eyecandy szavazásán, a kommenteken lehet vidulni: Click! ), én viszont tízből tízszer inkább Debre ugranék. Egyébként pedig évadról évadra jobban játszik, és ezt érezhetik az írók is, mert egyre érdekesebb helyzetekbe keveredik a karaktere, fokozatosan egyre többet és többet pakolnak rá, amit eddig remekül meg is oldott (ilyen szempontból a hetedik évad volt a legkiemelkedőbb (rendkívül sokat tud színesíteni a játékon például az olyan apróság, ahogy az utolsó epizódban a konténeres résznél elmagasodott a hangja)).
Ennyi lett volna, köszöntem a figyelmet, a februári ajánlóval búcsúzom:
"Your shit is our bread and butter"
Necroman Mk2 
Malleus 
CHASE 
p34c3 
drag 
liquid 
mcmacko