DMC - teszt

Anyja angyal, apja démon ő maga és testvére pedig ritka képviselői a már régóta kiirtott harmadik fajnak; a Nephilimnek. Az új Dante arrogáns, nagyképű, el van szállva magától, de megbocsájtjuk neki, mivel fiatal, tacskó még, ezen kívül bőven van mire büszkének lennie, hiszen kegyetlenül erős, agilis, szinte elpusztíthatatlan. Nem is csoda, hogy folyton szemtelenkedik, sokszor egész képernyős szörnyetegekkel. Valljuk be jól áll neki ez az új stílus. Mert valójában nem is olyan új ez. Hangulatát tekintve a DMC jó nagy adagban hű maradt az eredeti koncepcióhoz, csak meg van fűszerezve egy kis Constantine-al, megszórva némi Supernatural-el, a reszelős rock zenével és a döbbenetes látvány orgiával végigkísérve mégis valami újat sikerült megfőzni a Ninja Theory konyhájában. Az íze kissé fanyar, néha keserű, de mindent egybevetve fantasztikus, újra és újra repetázni akarunk majd belőle.

Mundus, egy fő démon ördögi - szó szerint - tervet eszelt ki az emberiség ellen, lassú de biztos módszerrel vakítja el őket. Mérgezett étellel és itallal eteti őket, elméjüket meg egy velejéig romlott hírcsatornával bolondítja meg. Az emberek lassan elvakultak lesznek, megszűnik a szabad akaratuk, függővé vállnak, lassan körvonalazódni látszik az Armageddon. Szerencsére van valaki, aki egészen pici kora óta látja a valóságot, eleinte azt hitte ez egy átok, őrült az elméje, azt hitte, hogy ő nem is él valójában, egy rossz álom ez az egész csupán. De amikor felvágta a saját mellkasát és érezte dobogó szívét jött rá arra, hogy neki ez a sors jutott, neki így kell élnie a mindennapokat. Dante beletörődött a sorsába és elkezdte élvezni azt, amire képes. Egy napon azonban találkozik valakivel, aki felnyitja a szemét, hirtelen értelmet nyer minden. Megtudja, hogy van egy testvére, Vergil aki pont olyan mint ő, és végre célt ad neki és ezzel együtt sok-sok démont, akit kedvére pusztíthat.

A Ninja Theory minden képzeletet felülmúlóan teljesítette eme nehéz feladatot. Az újragondolt, kicsit átalakított, némileg finomított és jelen korok igényeihez igazított játéka egy igazi csiszolatlan gyémántra sikeredett. A látvány magáért beszél, javarészt a Limbóban fogjuk tölteni időnket, ami a valós létsíkunkkal egy időben létező, párhuzamos dimenzió, ahol maguk a démonok tevékenykednek. Az orrunk előtt esik szét a város, lebegő, szanaszét szakadt épületek, örvénylő pokoli háttér, démonok mindenhol, a plakátok és hirdetések felfedik valódi üzenetüket, reménytelennek tűnik a helyzet. Szerencsére Dante nagyon kellemesen érzi magát ebben a környezetben és ritka nagy örömét leli abban, hogy kedvére szeletelheti a sok mocskot, amit Mundus áthozott a világunkba. Az már másik kérdés, hogy a pusztítás amit okozunk, a valódi világban is megjelenik, és katasztrofális körülményeket teremt, a mit sem sejtő embereknek. De a cél szentesíti az eszközt ugyebár, a végeredmény a legfontosabb, ami nem más mint az emberiség jövőjének a megmentése.

A Devil May Cry játékok mindig is legendásak voltak a hihetetlenül kidolgozott és precíz harcrendszerükről. A készítők igyekeztek ezen a recepten a lehető legkevesebbet változtatni, a lényeg továbbra is maradt a régi, adott lesz a hatalmas kardunk és mindig kéznél lesz valami lőfegyver is, hogy kellően látványosan tudjuk kombinálni ezek használatát. Idővel megjelennek az angyali és démoni fegyverek is, amikkel még izgalmasabb és látványosabb combókat tudunk végrehajtani. Külön érdekességnek számít, hogy egyes ellenfelek színkóddal rendelkeznek, tehát vagy jó vagy rossz fegyverrel lesznek csak sebezhetőek. Ehhez szerencsére egy rendkívül egyszerűen használható rendszert találtak ki nekünk, hiszen alapjaiban csak az „Y” gomb ritmikus nyomogatására lesz szükségünk, néha megspékelve egy bal illetve jobb ravasz nyomásával - ezzel tudunk váltani az angyal és démon fegyverek között. Míg a „B”-gombbal az erősebb ütéseket vihetjük be, vagy éppenséggel ezzel kezdhetünk egy látványosabb combót, az „X”-szel pedig a lőfegyvereket tudjuk majd használni.

Karakterfejlődésünk legfőképpen a speciális képességek nyitogatásából és erősítéséből fog állni, szóval érdemes kiválasztani a legkedveltebb gyilkoló eszközeinket és azokra rágyúrni. Szerencsére a képességpontokat bármikor ki-be kapcsolhatjuk, úgy alakítjuk ahogy csak akarjuk. Az összegyűjtött lélekpontokat pedig különböző - az életben maradásunkat segítő - eszközökre tudjuk elkölteni, olyanokra mint kis életerő-növelő, vagy éppenséggel teljes, illetve képesek leszünk a teljes életerőcsíkunkat is növelni ha éppen úgy tartja a kedvünk. Pontokból nem lesz túl sok, a választék viszont annál nagyobb, szóval jól gondoljuk meg mire költjük azokat. Mindennek a kimaxolásához természetesen szükségünk lesz jó pár végigjátszásra, amihez a készítők meglehetősen érdekes nehézségi szinteket találtak ki. Az alap könnyű, normál és nehéz fokozatokon kívül minden egyes extra végigjátszással megjelenik egy érdekesebb, olyan mint mondjuk az egy ütéstől meghal minden ellenfél, de Dante is, vagy olyan ahol csak mi halunk meg egy ütéstől. Szóval van a játékban szavatosság rendesen, megunni szerencsére nem könnyű.

A Ninja Theory próbálkozása merész volt és nagyon bátor, volt hőbörgés miatta rendesen. Viszont be kell ismerni, hogy még a leg vaskalaposabb hardkór Devil May Cry rajongók is egyet fognak érteni velem abban, hogy minden várakozásunkat felülmúlta. Manapság a rebootok korát éljük és szerencsére ezek az esetek többségében nagyon jól szoktak sikerülni. Az új DMC kicsit más lett, kicsit átgondoltabb, kicsit fura lehet a régi rajongóknak, de semmiképpen sem rossz és semmiképpen sem olyan, amire számítottunk a bemutatók alapján. Dante pont olyan gizda és hatalmas forma, amilyen eddig is volt, a történet igazi lehetne egy kicsit érdekesebb, mert bár alaposan át lett gondolva és rágva sajnos nem eléggé „japán”, hogy bután fogalmazzak. Lesznek akik kifejezetten unalmasnak fogják tartani, a befejezés pedig olyan amilyen, nekem például nagyon tetszett, egy apró momentumtól eltekintve.

Ugyancsak negatívumnak számítanak a boss harcok, amik tény, hogy nagyon látványosak, de nem hozzák azt a színvonalat, amit az eddigi részekben megszokhattunk. Dante hatalmas pofája és szövegei most is viszik a prímet, de maguk a harcok túlságosan könnyűek, maguktól értetődőek és kicsit lélektelenek. Mindent egybevetve úgy gondolom, hogy az új Devil May Cry egy szemtelenül jó játék, amit már rögtön a nyitó animációnál érezni fogunk - köszönet érte a Combichristnak. Szerencsére a befejezés nyitva hagyta a sztorit, igazából csak most fog elkezdődni az igazi konfliktus. Egy kicsit olyan érzésem volt mintha az egész játék csak egy prológus lett volna. Tény viszont, hogy ez a kezdete valami újnak. Sok ilyet kérünk még kedves Ninja Theory és bravó a remek munkához, nem kellett bennetek csalódnom. Igazán megérdemelnének már egy kis elismerést, hiszen újra egy remekművet alkottak!

8/10