prepare to ?

A Dark Souls életem egyik legkülönlegesebb és - merem állítani - legjobb játékélménye. Bevallom, sose hittem volna, hogy japán játék számomra ennyire megkapó lehet, bár kalandozásaim közepette fel sem tűnik eredete, a FromSoftware mesterműve nemzeti sajátosságokból kiszakadó, azok fölött tovaillanó jelenség. Egyedisége számos ponton tetten érhető, többek között ezekről is szeretnék szót ejteni. Mielőtt bármibe is belevágnék, kikerülhetetlennek tartom a „prepare to die” szlogen körüljárását. A Dark Souls, mint a vállalkozó életét megkeserítő és idegeit felőrlő produktumként vonult be a játékos társadalom köztudatába, és vert gyökeret ott gyomként. Ugyanakkor érdemes a fórumokon ballagva kimazsolázni a játékkal jelentős időt eltöltő emberek véleményét, amelyekben meghökkentő szeretetet, szakértelmet, és másokat buzdító strófákat találni. A Dark Souls egészen különleges kalandja közben persze meg fogsz halni, de: más játékokban is elhalálozol, itt pedig a halál a tanulási folyamat szerves része, aminek nem szabad kedvedet szegnie. Ha fűbe harapsz, az vagy azért történt, mert számodra ismeretlen és addig nem tapasztalt szituációba keveredtél, vagy azért, mert még nem tanultad meg eléggé kezelni a kritikus szakaszt. Ha kellően akarod, ha veszed a fáradságot harmadszorra, negyedszerre is végigcaplatni az adott útvonalat, és elfogadod, hogy messze vagy még attól, hogy könnyelmű légy (sose legyél az), akkor egy páratlan élményben lesz részed. A Dark Souls indokolatlanul nem fog megszívatni, de ne várd, hogy a tenyerén hordozzon. Nem hinném, hogy az első órák alatt el fog dőlni, szereted-e ezt a játékot, ha az elején nem nyer meg magának, ne tedd félre, adj neki időt, ne foszd meg magad a generáció egyik legjobb játékától! A Dark Souls első látásra nehéz játék, talán másodjára is, de inkább kemény, mint nehéz. A Super Meat Boy nehéz játék, a Dark Souls pedig saját szigorú szabályai mentén halad. Így jutottam el oda, hogy a szlogen lehetne akár „prepare to study”, „prepare to experience”, „prepare to be impressed by your own progress”.

A Dark Souls akció-szerepjáték, enyhén az előbbi irányba mozgatva a mérleg nyelét. Nem fogsz órákig tartó dialógusokba keveredni, inkább tetteiddel alakítod sorsod, semmint szavaiddal. Bizonyos esetekben igennel vagy nemmel válaszolhatsz. A karaktergenerálás is egyszerű. A kinézet egyáltalán nem releváns, ami fontosabb, az a karakterosztály és az induló ajándék. Előbbi bár nem teljesen lényegtelen, a játék meglepően nagy szabadságot nyújt a karakter fejlesztése szempontjából, ha nem is korlátlanul, de átjárást biztosít a klasszok között. Ha pár óra után rádöbbensz, hogy a böhöm kardok nem neked valók, egyet gondolva tűzmágussá taníttathatod magad. Érdemes persze minél hamarabb kiválasztani a járni kívánt utat, előrehaladott állapotban már nem jó ötlet gyökeresen változtatni a tulajdonságokon. Plusz, ha addig a pontig eljutottál, akkor működik az alkalmazott módszer, nemde? Én a Warrior osztályt választottam, amiből egy nagyon kellemes tank típusú karakter fejleszthető. Az ő esetében a Vitality, az Endurance, és a Strength attribútumok kritikusak. Mivel fizikális kapcsolatba kerülök az ellenséggel, nem árt nagyobb életerő, a csapások kivédéséhez és az ellentámadás végrehajtásához elegendő állóképesség, valamint domináló fizikai erő a mindent elsöprő támadások végrehajtása érdekében. Ráadásként a Warrior kezdő pajzsa kiemelkedik a nyitókínálatból, és viszonylag huzamosabb ideig kielégítő oltalmat biztosít a megfelelő kezekben. Az ajándékok közül a mesterkulcsot találtam a leghasznosabbnak, segítségével a játék főként korai szakaszain olyan átjárókat és ládákat nyitottam ki, amelyek jótékony hatással voltak továbbjutásomra. Ha jól tudom, az ajándékok nagy része később megszerezhető, egyik kisebb, másik nagyobb áldozatok árán, de ha engem kérdeztek, a kulcsot vigyétek.

A Dark Souls nem fogja sokáig a kezed. A bevezető és betanító szekvencia alatt elszórtan megtalálod a fejlesztők üzeneteit, ezek az irányítást taglalják, jól jegyezd meg őket, mert szükséged lesz rájuk! Ne feledd, a „tutorial” abszolválásával nincs vége a tanulásnak! Az első sikerélmény után megérkezel Firelink Shrine-ba, és gyakorlatilag arra mész, amerre akarsz, illetve amerre utat találsz. A játék egy hatalmas, összefüggő területen játszódik (kivéve Undead Asylum), mely mind vertikálisan, mind horizontálisan bőven nyújt felfedeznivalót, és amelyet keresztül-kasul be fogsz járni. Sokan a temető felé veszik az irányt, és borulnak ki rögtön az elején. Te ne tedd! Indulj el, amerre szeretnél, ha meghalsz, menj vissza párszor, próbálj csiszolni a harci tudásodon, ha ezek után sincs sok esélyed, akkor elkönyvelheted, hogy ezen a területen még nincs sok keresnivalód, egyszerűen nem vagy elég erős, nincs megfelelő felszerelésed. Válassz egy másik utat, előbb-utóbb megtalálod a helyes ösvényt. Ezt viszont saját magadnak kell megjárnod, mert a játék sem videóval, sem naplóval, sem egyéb segítséggel nem szolgál. Mikor már elég fejlett leszel ahhoz, hogy több út közül is választhass a totális bukás lehetősége nélkül, akkor meglepve tapasztalhatod, hogy egy területen vért izzadsz, majd után viszonylag könnyen végighaladsz egy másikon. Az interneten számos optimális végigjátszást találsz, de elsőre ajánlott saját kútfőből belecsapni a lecsóba. Valószínű, hogy sok mindent ki fogsz hagyni, de ha rájössz, hogy bizonyos helyeken mit is kell csinálni, vagy éppen belefutsz egy opcionális eseménybe, esetleg egy értékes tárgyat találsz, akkor bizony joggal lehetsz büszke magadra. Számomra nagyon jó érzés volt felfedezni a Painted World-öt példának okáért. A játék a bevezető videón kívül - ahol felvázolja az alaphelyzetet - nagyon szűkösen és egészen szokatlan módon méri az információt. Az ellenségek között lavírozva időről-időre NPC-kkel találkozhatsz, akikkel beszédbe is elegyedhetsz. Vannak, akikkel kereskedhetsz, vannak, akiktől tanulhatsz, és vannak, akiknek küldetéssorozatuk is van, bár utóbbit nem fogod felismerni, lévén ezt az ég egy adta világon semmi sem jelzi. Tőlük - szolgáltatásaikon túl - ezt-azt megtudhatsz a világról, az előtted elterülő veszélyekről, nagyon ritkán a küldetésedről. A program semmit sem fog a szádba rágni, jól jegyzed meg, ki mit mond, a későbbiekben a hasznát veheted! Néha egy-egy ilyen ember eltűnik, hogy aztán máshol találkozhass vele, ha éppen arra jársz. Igaz, Sigmeyer? Az igazság, hogy az NPC-k által bejárt az út, az általuk kínált felszerelések és információk elérése egy olyan optimális tevékenységi sort követel meg, amit magadtól biztosan nem fogsz bejárni. Tehát felesleges erőlködni, mindenkiből nem hozhatod ki elsőre a maximumot, könnyen lehet, hogy sokukkal nem is fogsz találkozni. Nem baj, lesz bőven felfedeznivaló a következő végigjátszásra is. A legfontosabb a kovácsok megtalálása, bár az üllő és a kalapács szerelmeskedésének fémes hangja már messziről hallható. Ők fejleszthetik páncélodat és fegyvereidet, erre pedig szükség is lesz, ha meg akarsz birkózni az egyre ocsmányabb lényekkel. Számos fejlesztési módszert ismerhetsz meg, melyek különböző tulajdonságokkal ruházzák fel kardjaid, íjaid, és egyéb halálosztóid, de a lényegük ugyanaz: egyre nagyobb sebzést osztasz ki, és magabiztosabban forgathatod őket, ha kielégíted a tulajdonságaid felé támasztott követelményeiket. Én már jó ideje egy +5-ös Lightning Zweihander-t használok, és csak ámulok-bámulok azon a félelmetes nyers erőn, amit kifejteni képes.

Ha már játszottál szerepjátékkal, nem lesz gondod a karakterfejlesztéssel. Én, mint fent említettem, egy erőre alapozó játékstílust követek. Biztos vagyok benne, ha megfelelő körültekintéssel haladsz, megtalálod a számodra megfelelő felszerelést. Mikor egy erősebb kardot találtam, megnéztem, mi szükséges a hatékony használatához, rágyúrtam az adott tulajdonságra, és kész. Egy picit persze nem árt tervezni, mert az ellenségek leölésével és az itt-ott talált lélekbuborékok elroppantásával nyert lelkek nemcsak tapasztalati pontként, de fizetőeszközként is szolgálnak. A tábortűznél eszközölhető karaktertápolás mellett a megvásárolható fegyverek, páncélok, és azok fejlesztései is lelkekbe kerülnek. Tehát nem túl bonyolult a rendszer, mindig tudni fogod, éppen mire van szükséged. Egy jó pajzs vagy páncél nagyon fontos, de mit sem érnek, ha viselőjük nem tud mit kezdeni velük. A Dark Souls ellenségei bizony komoly meglepetéseket tartogatnak, és bőven nem elég a feltápolt dolgaidra hagyatkoznod. Meg kell tanulnod türelmesen és kimérten harcolni. Mindig védekezz, szűkebb helyeken feltartott pajzzsal közlekedj, ne támadj, ha nem vagy biztos benne, hogy ki tudod védeni a válaszcsapást. Ha könnyelművé válsz, a játék akkora pofont ad, hogy a fal adja a másikat. Senkit ne becsülj le, ne hagyd lankadni a figyelmed! Oké, egy idő után Undead Burg és Undead Parish területén már rutinszerűen fogsz végighaladni, de jusson eszedbe, mit mondtam, ha az egyik élőhalott lovag parry-vel beléd mártja a kardját.

A Dark Souls már így is igazi különlegesség lenne, viszont van egy bizonyos eleme, amivel minden egyes alkalommal le tud nyűgözni: a pálya felépítésével. Korábban említettem, hogy a játéktér egy nagy összefonódó terület együttes. Elsőre nem látni, de sok-sok játékóra után az emberben összeáll a kerületek végletekig kidolgozott, egymásba fonódó rendszere. Csak egy gyors példa a játék első óráiból: miután sikeresen beverekedtem magam Undead Burg-be és aktiváltam az első bonfire-t, megkezdtem viszontagságos utam a várfal felé. Itt tanultam ki az irányítást, rázódtam bele a dolgokba. Párszor el is haláloztam, néha az élőhalottak kerekedtek fölém, egyszer Havel csapott agyon, másszor a Taurus Demon. Végül dicsőségesen átértem a régóta vágyott toronyba. Nagyon megijedtem, mert tábortüzet sehol sem láttam, ellenben a Hellkite Dragon letelepedett az egyetlen úton, amin továbbhaladhattam. Nagy levegőt vettem, és a híd közepén lévő lépcsőlejáratig rohantam egy szuszra, épp elkerülve a gyilkos lángokat. Mit ad isten, találtam egy létrát, amit leeresztettem, és annál a tábortűznél kötöttem ki, ahonnan egy-két órával azelőtt elindultam szerencsét keresni. Ugyanannál a tűznél pihentem meg, csak éppen egy finom szeletet kihasítottam a tortából. Nagyon tetszett, amit láttam. Ilyen ún. shortcut-ok csak úgy nyüzsögnek, találóbbnál találóbb pontokon lepnek meg. Ugyanez elmondható magukról a felosztott területekről, amik itt-ott kapcsolódnak egymáshoz, de olyan szinten, hogy nem győzöm fejben felépíteni az engem körülölelő világot. Elképesztően jó érzés sok-sok óra múlva letekinteni arra a templomtetőre, ahol az első igazán komoly főellenség harcomat vívtam meg. És a játék végig ilyen, látni kell és tapasztalni. Ennél jobban felépített játszóteret még nem láttam. És bár a grafika nem izzasztja meg az öregedő hardvereket - és én értékelem a frappáns külsőt -,nem is ez a lényeg. A Dark Souls így is egyedi, kicsit fakó, nagyszerűen adja át azt a barátságtalan, mégis lehengerlő atmoszférát, ami miatt sosem érzem magam biztonságban. Aki pedig szereti a gigantikus épületeket és tereket, a beláthatatlan mélységeket, az sem fog csalódni. Lordran félelmetesen monumentális.

Mivel a játék előnyeit és érdemeit taglalom, nem szeretnék belebonyolódni a hibákba, melyekből természetesen akad a Dark Souls-ban is. Kisebb bugok, bizonyos helyeken indokolatlan belassulások. Egy dolog picit elszomorított, bár ez nem írható a gyengeségek számlájára. Bizonyosan szerepet játszott ebben a játék köré felhúzott legendás státus. Nagyon sokáig, pontosabban Anor Londo-ig félelemmel vegyes izgalommal léptem át az ismeretlen küszöbét. Mit fogok ott találni, milyen válogatott szörnyűségek fognak velem történni? Régóta éreztem magam annyira kiszolgáltatottnak, mint azokban a pillanatokban. Bár tudom, hogy sosem lehetek elég óvatos, már megismerkedtem a játékkal, tudom, hogy van egy valamire való karakterem, ha zűrös helyzetbe kerülök, képes vagyok magam kivágni abból. A misztikum iránti tisztelet egy csöppet felhígult, de csak egy csöppet. Mint mondtam, ha könnyelmű vagy, a játék megbüntet. Csak éppen nem űzött vadként, hanem felszegett fejjel haladok tovább.

Bárhogy is, egy dolgot mindenképp a figyelmedbe ajánlok: Keep calm and praise the sun.