a ninja jele

Ha a sötétben settenkedő, csendes, de halálos ninják szóba kerülnek, kivétel nélkül a Halállabirintus című „lapozgatós” szerepjáték könyv jut eszembe. Ahogy a számtalan csapda, ösztönök hajtotta lények között lavíroztam, eljutottam egy pontig, ahol egy ninja támadt rám abban a reményben, hogy megszerezheti tőlem a siker egyik kulcsát. Az adott lapon szereplő kép, a leírás, és az utána következő elkeseredett harc - amit először elvesztettem, majd a szabályokat figyelmen kívül hagyva újra megvívva abszolváltam - egy olyan emléklenyomatot hagyott bennem, amire jó tíz év után is kristálytisztán emlékszem. A ninják ereje nem kardforgató képességükben, a nyílt konfrontáció kezelésében rejlik. A legjobb barátjuk a sötétség, hangtalanul mozognak, észrevétlenül gyilkolnak. A célpont még azelőtt jobblétre szenderedik, hogy észlelné a jelenlétüket.

A nemrégiben megjelent Mark of the Ninja ezt az utat követi. Általában megtalálom az internet bugyraiban azokat a címeket, amik megfelelnek az ízlésemnek, és nyomon is követem őket, ugyanakkor a Klei Entertainment legújabb játéka - nekik köszönheti a nagyérdemű a Shank szériát - érthetetlen okoknál fogva radar alatt maradt nálam. Annál üdítőbb volt végigolvasni azt a pár lelkes ajánlót, és megtekinteni a felkínált lehetőségeket bemutató videót.

Falvamat egyelőre ismeretlen rosszakarók támadták meg, barátaim és testvéreim közül nem egy adta életét a többiekért. A túlerő egyértelmű, de az eskü kötelez. A Mark of the Ninja pedig az utóbbi idők talán legmegkapóbb lopakodós játéka. Senki sem akar szemtől szembeni összecsapásokba keveredni, mert abból nem sok jó sülhet ki. A ninja is ember, a gépkarabélyokkal masírozó őrök pedig nem hiába sajátították el a tűzfegyverek használatát. Hamar megtanultam, amint rajtakapnak a sötétben, jobb ötlet gyorsan kereket oldani, a támadás felér az öngyilkossággal. Pár becsapódó lövedék, és holtam rogyok össze. Az én oldalamon áll a meglepetés ereje, a meghökkentő gyorsaság. A sötétbe burkolózó pályaszakaszok elemit kihasználva haladhattam a célom, a mester kiszabadítása felé.

A trial verziót játszva, a folyamatosan megszerezhető felszerelések csupán töredékét próbálhattam ki, de már ez a szűkös arzenál is elégedettséggel töltött el. A kard a legalapvetőbb segédeszköz, karom meghosszabbítása. Az X gombbal a gyanútlan őrbe döftem a pengét, majd a megfelelő irányba mozgatva a kontrollert beadtam a nesztelen kegyelemdöfést. Rontás esetén áldozatom velőtrázóan felsikoltott, mire társai megemelkedett pulzussal a keresésére indultak. A shuriken inkább a figyelemelterelése, mint az életek kioltására szolgál. Segítségével akár a képernyő másik oldalára is elérhettem, lámpákat törtem össze, megteremtve így a kívánatos, áldott sötétséget, vagy gongokat szólaltattam meg, megszakítva így az őrök bevett útvonalát. Előfordult, hogy nem tudtam másik szintre ereszkedni az ellenfelek elől, ekkor gyorsan reagálva beugrottam egy nagyobb cserép vagy szobor mögé, a bárgyú szamarak pedig elsétáltak mellettem. Szellőzőnyílásokban kúsztam, tetőkre kapaszkodtam fel, álmennyezeteken osontam, hogy megtaláljam a legoptimálisabb útvonalakat - merthogy több is van belőlük, és csak rajtam állt, hogy a több lehetőség közül melyiket választom. Akár egy kis zajforrással el is csalhatom a fegyvereseket, és odébbállok, mintha ott sem lettem volna. Esetleg vérpermet közepette kivégezhetem az egyik szerencsétlent, hogy a másik megrettenve rogyjon térdre. Vele még eljátszadozhattam egy kicsit, kegyetlen dolog, tudom.

Kisebb bonyodalmat az irányítás okozott. Az ajtókon, átjárókon az A gombbal juthattam át, és ugyanezt kellett használnom a peremeken való megkapaszkodáshoz, majd a leereszkedéshez is, holott már a B-n volt az ujjam. A túlzott megszokás gyengévé tesz. A shruiken használatakor állandóan az Y-t nyomtam, holott az rögtöni dobást eredményez, és utána jutott eszembe, hogy célozni is illene. Nem rónám fel hibaként a gombkiosztást, csupán furcsának találom.

Nagyon örültem az olyan taktikai lehetőségeket biztosító kicsinek tűnő, ugyanakkor jelentőséggel bíró elemeknek, mint például a hang terjedésének vizuális jelzése. Így olyan helyeken is meg tudtam figyelni a járőrök mozgását, ahová nem láttam. Bár mindent megtettem inkognitóm megőrzése érdekében, egyszer nem voltam elég precíz, és a prédám még elkiáltotta magát, mielőtt elmetszettem a torkát. Társai rögtön megindultak a tetthely felé, így menekülőre fogtam. Szerencsére sikerült becsúsznom egy mocskos szellőzőjáratba, így nem kerültem kereszttűzbe, de oda volt a meglepetés: a két férfi egymásnak kiabálva, zseblámpájával hadonászva kutatta át a sarkokat. Bár a szobát, ahol célpontjaim tébláboltak, nem láttam, de a kiáltásaik keltette sárgán terjedő karikákat igen, egyszerűen nyomon tudtam követni, merre haladtak. Valamivel korábban a program figyelmeztetett, hogy nem érdemes felelőtlenül berontani az épületekbe, a B gomb segítségével bármikor bekémlelhetek a kulcslyukon, így térképezve fel a területet.

És mint említettem, ez még csak a bemelegítő. A játékot mindenképp meg fogom vásárolni a közeljövőben, a Mark of the Ninja a rövid, de egyértelműen vonzó kóstoló után az XBLA kínálatának igazi finomságai közé foglal helyet, amit kár lenne kihagynia annak, aki kedvét leli a kifinomult, türelmet megkövetelő játékmenetben.

A Mark of the Ninja 1200 pontért megvásárolható a Live-on, és a demó alapján mindent egyes fillért megér, amit érte kérnek.