A 100 legjobb játék - 36.

**36. - Donkey Kong Country

Megjelenés éve: 1994

Platformok: Super Nintendo**

Ami most a Naughty Dog, az Epic Games vagy épp a Bungie, az volt az ezredfordulóig a Rare (igen, csak addig, azóta a keménymag már szétszéledt, a stáb maradéka pedig az MS-hez csatlakozva aprópénzre váltotta tehetségét): a fejlesztőcsapat, amely egész egyszerűen képtelen mellényúlni. Nem mellékesen - az említett mai nagyágyúkkal ellentétben! - ez a csapat képes volt arra, amire mások előtte és azóta sem, azaz több stílusban is hatalmasat, maradandót alkottak, és ez a tény pláne úgy tekinthető hatalmas teljesítménynek, hogy egy relatíve kisebb stábról beszélünk. Már korábban kiütközött a csapat tehetsége (Battletoads, Snake Rattle 'n' Roll, Wizards & Warriors), de az igazi áttörést (a játéktermi Killer Instinct megjelenése mellett) a Nintendo egyik legősibb játékának drasztikus újragondolása hozta meg: megszületett minden idők egyik legjobb és leghangulatosabb platformere, a Donkey Kong Country.

Ami anno első blikkre szembe tűnt: a két dimenziós látvány megdöbbentően mutatott, a húsos pálmalevelek, a tereptárgyak, a karakterek teste szinte kilógott a képernyőből, az egésznek volt egy mélysége, ami az akkoriban legendássá vált, speciális Silicon Graphics munkaállomásoknak volt köszönhető.

(csak széljegyzetként: ha minden igaz, előbb készítettek techdemót ezeken a gépeken, és miután a Nintendo-nak tartott prezentáció ütősre sikeredett, a japán cégóriás úgy döntött, hogy felvásárolja a Rare egy részét és kiad nekik egy új prodzsektet - végül ez lett a DKC)

Persze a Rare lehetett volna egy sehonnai kis csapat is, akik ugyan képesek technológiai szempontból nagyot alkotni, de már nem lettek volna képesek felnőni ahhoz a feladathoz, hogy nagybetűs JÁTÉKOT alkossanak (hogy hány mai példát lehetne sorolni...). De mint tudjuk, nem ez lett a végeredmény.

Érdekes, hogy magáról a konkrét játékról / élményről számomra igen nehéz úgy írni, hogy érzékeltessem, varázsa miben is rejlik. A DKC tulajdonképp egy hagyományosnak monható, a Mariós alapoktól nem igazán eltávolodó mászkálós játék, néhány egyedibb ötlettel (mint mondjuk a két, egymástól kissé eltérő képességekkel rendelkező főszereplő használata, vagy mondjuk a meglovagolható állatok szerepeltetése). Amiben más, hogy szinte mindenki számára élvezhető, a kinézet megkapó és szerethető, és nem utolsó sorban a zenék hangok is rendkívül egyedire, hangulatosra sikeredtek. A "mindenki számára élvezhető" szempont az egyik sarokköve az élménynek: ha az öcséd / anyukád/ barátnőd rákapott, simán tudott vele haladni, végigszaladni a szinteken, án neked, mint "komoly" játékosnak", szintén tartogatott tartalmat és meglepetéseket.

Jómagam mégsem tudom kocka szemmel nézni, mert nem megy: az imént leírtak ellenére nekem (legalábbis ez, az első rész) nem a rejtett bónusz pályákról, nem a kihívásról, nem a "kimaxolásról" szól, hanem egy olyan élményről, amelyre mindig kellemes visszagondolni. Emlékszem a legtöbb pályára, ismerem és imádom a zenéket. Számtalanszor végigvittem, sokszor egyedül, de még többször húgommal, akivel pályánként váltottuk egymást, és együtt éltük át azokat a kellemes órákat, amit a játék adott. Olyan érzés ezekre az alkalmakra gondolni, mint amikor az ember gyermekkorának legszebb élményeire, pillanataira emlékszik vissza: a bevillanó jelenetek már önmagukban mosolyt csalnak az arcomra. Csak magam elé képzelem, és szinte vigyorgok a debil hód-főellenségen vagy a tornacipős struccon, és a mai napig is elkap, ha meghallom a vizes pályák zenéjét vagy a konga-dobokkal operáló dzsungeles alapdallamot.

A legszebb az egészben, hogy nem az emlékek szépítik meg a játékot. Tavaly ismét elővettem, és ugyanolyan varázslatos, ugyanolyan szórakoztató és élvezetes, mint 17 évvel korábbi premierjekor. Ez pedig nagy szó. És épp ezért bátran ajánlom akármilyen formában, hiszen ha nem ismerted, de túl tudod magad tenni az alacsonyabb felbontású, pixelesebb grafikán, még akár ma is új kedvenc lehet belőle.

U.i.: a folytatás játékélmény, tartalom és zenék szempontjából is rá tudott tenni egy hatalmas lapáttal, a harmadik rész frankó, ám sok újítást nem tartalmazott, a Wii-s Donkey Kong Country Returns pedig akármennyire is szeretett volna, mégsem tudott megfelelni a régi részek rajongóinak, mivel alapvetően nem tudta ugyanazt a hangot megütni (és egyébként egy remek platformer, csak ne hasonlítsuk az eredeti trilógiához).

/theSickness/