fallout - egy menedéklakó története. .1

Este volt. Napi teendőim befejezése után éppen alváshoz készülődtem. Levettem a Pipboyt, fogat mostam, kikapcsoltam a terminálom, majd lefeküdtem. Egy újabb unalmas napot hagytam magam mögött, egy betonkoporsóba zárva. Mert hogy az is volt. Generációk nőttek fel és haltak meg úgy, anélkül, hogy akár csak egyszer is megpillantsák ezt a zord világot, melyet apjuk-nagyapjuk esetleg dédapjuk hagyott rájuk. Hermetikusan elzárva egy olyan új rendszertől hol az egyszerű menedéklakónak esélye nincs a túlélésre, ahol ironikus módon az ember néha nagyobb ellensége embernek, ebben a mutánsok által benépesített új élővilágban.

De hogy honnan tudok én mindezekről? Kanyarodjunk vissza a történet elejére. Miután sikerült elaludnom, nem sokkal később lövésekre, sikolyokra ébredtem. Ziháltan ébredtem, majd miután nagyjából magamhoz tértem, felkaptam dolgozó ruhámat és kimentem a folyosóra. Újabb lövések, sikolyok, ordítások hallatszottak, méghozzá az ebédlő felől. Ekkor pillantottam meg, hogy az egyik szobatársam a szobája előtt fekszik, holtan. Visszarohantam a szobámba, hogy az egyetlen fegyveremmel - egy kopott rohampuskával melyet még apámtól kaptam - induljak útnak. Eközben az energia ellátás eléggé megcsappant, így azok hol erős hol gyenge fényt adva eléggé félelmetes hatást produkáltak. Azon kaptam magam, hogy egyre gyorsuló léptekkel már futok az említett helyszín felé. Ahogy közeledtem, egyre több vért és halottat láttam, azonban lassan odaértem a lövések forrásához.

• Még több Ghoul! Nem bírjuk tartani az állásainkat! Fel kell adnunk a menedéket! - hallottam az elszánt védőket, kik egyre elkeseredettebben harcoltak a sokasodó szörnyekkel szemben. Mikor beértem az ebédlőbe, én is célba vettem pár teremtményt . Sokan elestek azon az éjjelen. A felvigyázó közben parancsot adott ki a menedék főbejáratának nyitására, így esély adódott az életben maradottaknak a menekülésre. Velem együtt körülbelül tízen maradtunk az ebédlő környékén, hogy fedezzük a többieket. Az sokasodó Ghoul csapatokkal nehezen bírtunk és egyre hátrébb szorultunk. Körülbelül fél óra elteltével a felvigyázó hangosbemondón értesített minket, hogy az életben maradt civilek elhagyták a menedéket, rajtunk a sor.

A hír hallatán a társaság nagy része futásnak eredt, néha-néha hátranézve, hogy nem követi őket valamelyik szörny. Kis idő elteltével a fegyverem teljesen megadta magát, mely után azt egy hangos káromkodás kíséretében egy Ghoul fejének dobva én is menekülőre fogtam. Próbáltam ügyesen manőverezni az elesettek között, bár a generátorok eközben teljesen leálltak, így az út utolsó negyed részét vaksötétben tettem meg, ami igen csak hátráltatott. A többiektől lemaradva, egyre hangosabban hallottam a Ghoulok értelmetlen ordibálását. Balra.. majd jobbra.. majd megint jobbra.. nehezen tudtam volna eltévedni, úgy ismertem a menedéket, mint a tenyerem. Az utolsó sarkon váratlanul egy eltévedt Ghoulba botlottam. Nem volt időm lassítani ezért egyenesen a Ghoulnak estem majd a falnak csapódtam, majd a fejemet bevágva a földre estem. A Ghoul rám nézett, én pedig úgy éreztem itt a vég. Fegyvertelenül, sötétben, nem éppen jó esélyek. A szörny elordította magát, majd nekem esett.