Bazzeg, vége az évnek, én pedig még mindig adós vagyok néhány ajánlóval a tavalyi zenei megjelenéseket illetően. Egyébként többen kérdezté(te)k már, hogy miért nem indítok külön, erre a célra szentelt blogot valahol. (hogy ne ide rondítsak az offtopic hülyeségemmel, ami amúgy lóf@szt sem érdekel) Nos, erre több okom is van: -elég szar lenne egy olyan blogot csinálni, ahová csak januárban, augusztusban, meg esetleg decemberben kerülne pár top-listás bejegyzés -persze, lehetne mindig az aktuális dolgokat taglalni, de az még mindig egy szellős, havi néhány frissítést megélő történet lenne (az fix, hogy semmi olyasmiről nem fogok írni, amit én magam nem szeretek - mondjuk egy DT cikk eléggé érik már, de az más tészta ) -valljuk be, nem írok olyan színvonalon, hogy arra saját oldalt építhessek
Ben Levin - Pulse of a Nation
Egy laza 38 perces történetecske, ami egy elképzelt zombi-apokalipszis történetét meséli el, vagy inkább festi meg hangokkal.
A zene alapvető hangulatát az agresszív és higgadt részek közti folyamatos ingázás határozza meg.
Az erővel teli részek elsősorban a már zajosra kevert, lehangolt gitárok köré épülnek, míg a csöndesebb szakaszok egy nagyon jellegzetes Chopin-szerű zongoramelódiák uralta közegben élnek.
A kettő közti átmenetet leginkább a kromatikus hangokkal jócskán megtűzdelt fúziós szólamok biztosítják. Ezekben igazán otthon van főhősünk, akinek egyébként tanítani valóan ízes, gyönyörűen megszólaltatott hangok szólalnak meg a keze alatt.
A hangszerelés pedig igazi őskáosszá teszi a dalokat. Agresszív dobjáték, dinamikus basszus és indusztriális zörejbetétek alkotják a ritmusszekciót; a gitár által megszólaltatott dallamok mögé rendre felzárkózik néhány őrülten visító hegedű és pár kopácsoltan megszólaltatott billentyű.
A riffek leginkább a modern Meshuggah-vonalat követik, amit finoman ellenpontoz az akkordbontások könnyed, hárfaszerű jellege.
(mellesleg megjegyzendő, elmebeteg harmóniákat fűz egymás után Levin úr)
Az egészet leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy olyan, mintha Tim Burton saját metálzenekart alapított volna.
Íon - Immaculada
Duncan Patterson és az ő zenei katalizátorszerepe megérne egy külön cikksorozatot, remélem egyszer rászánja valaki magát.
Azok után, hogy a kilencvenes évek végén segített létrehozni az Anathema újkori hangzásvilágát és szövegvilágát, egy másik projektet alapított Antimatter néven, amit megint csak otthagyott három lemez után, hogy Mick Moss egyedül vigye tovább a stafétabotot.
Jópár éve pedig a jelenlegi legszemélyesebb zenekarán ügyködik, az Íon-on. Megállapíthatjuk, hogy egyre minimalistább zenéket szerez és ahogy metálból, rock-ká szelídült a zenéje, úgy mára már a rock-nak sem nevezhető, orientális dallamokkal jócskán megfűszerezett, atmoszféra központú muzsikában hisz.
A finom, már erotikusba hajló, fátyolos női ének, a régi pengetős- és ütőshangszerek állnak a középpontban.
Technikailag pedig nem is lehet tovább elemezni a dolgot.
Az érdekessége az, nem csupán népies hangvételű dalocskákról beszélünk, hanem valóságos varázserővel felvértezett hangulatvilágról, ahol minden egyes megpengetett hang és megérintett dob ontja magából a mágiát - persze, ha megtaláljuk vele a közös nevezőt és hagyjuk magunkat.
Nem egy univerzális felvétel ez, ami a nap bármely szakaszában hallgatható lenne, de ha megfog, nagyon megfog.
Kingcrow - Phlegethon
Az olasz együttes viszonylag régóta létezik ugyan, de csak pár éve kezdtek bele a közönséget meghódító útjukba.
A mostani, már saját maguk által épített stúdióban elkészült lemez a sorban a negyedik, az első háromról azonban a kutya sem hallott még.
Most viszont nagyot dobbantottak.
Adott egy nagyszerű kisugárzással és hangi adottságokkal rendelkező énekes, aki a zenének jó, ha a felében érvényesülni tud, ugyanis majdnem elviszi a műsort előle a két gitáros, akik folyton folyvást egymásra licitálnak a klasszikus, húzós riffekkel és dallamos, nagyívű gitárszólókkal, átkötésekkel és helyenkénti flamenco-s megoldásokkal.
Nem dobálják azonban felelőtlenül a témákat. Minden fontosabb részletet kihangsúlyoznak és addig játszanak, amíg bele nem ég az ember fejébe. Néha talán kicsit sok is a gitárból.
Hál'istennek, amikor háttérbe kell vonulni, akkor megteszik és hagyják érvényesülni a frontembert is.
Nem elhanyagolható azonban a valószínűleg dzsessz-tanszakról szakasztott ritmus-szekció sem. A dob hol elképesztően ízes, hol pedig földbedöngölően nyers és erőteljes.
A zene amúgy igazi stíluskavalkád. A rock keretei közé fogott dalok, amik helyenként a dzsessz, helyenként az északi népek metálhimnuszos jellegzetességei felé húznak.
A leginkább pedig akkor ragyog a muzsikájuk, amikor hozzák a bárdok, trubadúrok, barbár-kórusok középkori hangulatát és felidézik letűnt korok szépséges hágóit, hatalmas várfalait.
Sleepin Pillow - Superman's Blues
A mostani négyes közül talán a legizgalmasabb anyag.
Görög származásúak az urak, amit előszeretettel hangsúlyoznak is.
Az egész lemez egy pszichedelikus utazás, ahol halászni kell a markáns dallamokat és konkrét dalokat. Ezekből csupán néhányat kapunk, helyette főleg a lassan kibontakozó és aztán egyenletesen lebegő atmoszférateremtő trekkeken dominálnak.
Aztán mindig a kellő pillanatban kapunk egy-egy igazán jellegzetes, slágeres dalt, ami a tetőfokára repíti az agy endorfin-szintjét.
A legfeltűnőbb a dobok használata. A klasszikus dobcájg mellé nemcsak az elektronikus sample-alapú ritmuskavalkád épül be szervesen, hanem a görög ütőshangszerek serege is.
Ugyanígy, a dallamhangszerek szerepét is sokszor veszik át, vagy színesítik egzotikus pengetősök, vagy fúvósok.
Az egység létrehozásában pedig az ezerhangú szintikíséret is besegít.
Az ének igazából sokszor csak mellékes kíséret; a halk, éneklést imitáló suttogások és nyögések éppolyan fontosak a zene világának elmélyítésében, mint a tényleges refrének, amik helyenként igazán ütnek.
Lassan kúszó hangok, vad ritmusok, népzenei megoldások tucatja kísérik utunkat saját koponyánk körül, melybe mindig a legváratlanabb pillanatban ugrik be egy egészen váratlan dal.
A vége felé már azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány, mikor felcsendült az A Big Circle, aminek a Morricone-alapú filharmónikusokra húzott írógépkattogása és a robotikus szöveg már kaján vigyort és szívből jövő nevetést váltott ki belőlem, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy létezik ilyen.
Aztán a Masterpiece c. tétel feltette a koronát, engem pedig végleg levett a lábamról.
Kész, tökéletes, hibátlan mestermű az egész korong úgy, ahogy van.
Más.
A vizsgák időpontjait elnézve várhatóan január végén kezdek neki az idei listának. Amúgy ennyi idő kell is, hogy az utolsó, decemberben becsúszott fecskéket is helyükre rakhassam és végre sokadszorra is átrághassam magam a sorrenden.
Úgy érzem kezd kicsúszni az irányítás a kezeim közül.
Minél jobban beleássa magát az ember az új zenékbe, annál többet és többet talál magának. Lassan már meghallgatni alig marad idő mindet, nemhogy megítélni, hogy melyiket találom élvezetesebbet a másiknál.
Akkor pedig hogyan higgyem el én magam, hogy egy pillanatig is hiteles lehet, amit csinálok?
Mindig mondják, hogy manapság nem gyártanak jó zenéket és oda a sok régi érték, meg blablafaszom... közben én meg kurvára nem győzöm kapkodni a fejem a tengernyi zseniális cucc között; mára már nyugodt szívvel jelenteném ki, hogy a '70-es évek mellett a 2000-es éveket tartom a legfantasztikusabbnak a zenei kínálat szempontjából.
És most úgy látszik, hogy a jelenlegi évtized még erre is rá fog tenni egy lapáttal.
Szóval fogalmam sincs, hogy a számtalan meghallgatott album után hány tagú lesz a lista, de az eddigieknél jóval nagyobb lesz, az fix.
bónyussz:
Necroman Mk2 
Malleus 
CHASE 
p34c3 
drag 
liquid 
mcmacko