A 100 legjobb játék - 45.

**45. - Mass Effect 1-2

Megjelenés éve: 2007, 2010

platformok: X360, PC, PS3 (második rész)**

Sose tudom, hogy ezeket a bejegyzéseket személyes hangvétellel írjam, vagy kritikussal. A kényszer sokszor belevisz az utóbbiba (értsd: nem igazán az esetem a játék), de a Mass Effect esetében kivételt kell tennem.

A Mass Effect egy olyan élmény volt számomra, amelyet közel 20 éve várok videojátékoktól.

A Mass Effect a hivatalos megfogalmazás szerint RPG; de jóval több, egyben kevesebb is annál.

Hiszen az RPG-kre jellemző karakterválaszték és fejlődési irány nincs meg a játékban, és a játékmenet sem az, ami az RPG-ktől megszokott.

Ha nagyon tárgyilagosak kívánunk lenni, azt is mondhatjuk, hogy a Mass Effect egy olyan sorozat, aminek a mai napig nem sikerült megtalálnia önmagát; gondolok itt a két rész különböző megoldásaira a harcokat és fejlesztéseket illetően, illetve az olyan finoman szólva is félmegoldásokra, mint a bolygók "megszondáztatása" a második részben, vagy a sokat kifogásolt buggy-s (ez egy kétértelmű szó) bolygó felderítések az elsőben.

A Mass Effect nem tökéletes játék, és nem tökéletes szerepjáték; mégis a Mass Effect pontosan tudja azt, amitől egy RPG igazán RPG-vé, szerepjátékká válik.

A Mass Effect egy univerzum. Hasonló, mint a Star Wars, csak újabb, és közelebb áll a Star Trek vagy a Babylon-5 világához; inkább sci-fi, mint fantasy. Ez a típusú világ nekem soha nem jött be korábban, de soha nem volt lehetőségem bebarangolni. Soha nem volt lehetőségem élni benne.

Pontosan ez az ami a Mass Effect világát olyan megkapóvá teszi. A fajok közötti finom egyensúly, a galaxis minden sarkában, szegletében lévő titkok és rejtélyek, és a titokzatos, egyre inkább előtérbe kerülő sztori. A Mass Effect sztorija nem túl összetett, de kellően izgalmas: a reaperekre ágyazott történet, akik valahonnan a galaxisok peremvidékéről fenyegetik a mindenséget, legalább olyan ősi, mint maga az univerzum.

A Mass Effect történetét a karakterek teszik különlegessé. A Mass Effectben a karakterek mind jól megírtak, egyéniségek, különbözők a céljaik, szándékaik, más-más céllal vannak a csapatban, és nem ritka közöttük a konfliktus.

A középpontban Shepard áll. Shepard kiválasztott: az első ember, akit spectre-é avatnak, és lesz ezáltal a szövetséges fajok "őrzője". Shepard mi vagyunk: a mi döntéseink és behatásaink nyomán alakul a játék, és a történet. A mi tevékenységünk nyomán válnak a szövetségesekből ellenfelek, és az ellenfelekből szövetségesek.

A játék középpontjában a Bioware által mesterien hozott intuitív párbeszéd-rendszer áll. Ezek döntik el jórészt, hogy mi lesz belőlünk: paragon vagy renegade, avagy a törvény betűinek betartói, vagy inkább nyers brutalitással oldjuk meg a dolgokat. De lehetünk bármilyenek is, mindenképp kiválasztottak vagyunk az emberiség nemében, és ez olyan érzés, amellyel semmi nem ér fel.

A játék tűzharcai azok, ahol a játék leginkább eltér a sablonoktól, és leginkább kedvezni akar a modern kor játékosainak. Ez a shooter elem a második részben már olyannyira jelen van, hogy a játék kis túlzással átcsap egy szintlépéssel és karakter kusztomizációval dúsított akciójátékba, de a történet végül mindig a jó oldalára fordítja a dolgot.

Megélni a Mass Effect univerzumát valami olyasmi, amit azelőtt a legszebb játékos álmainkban képzeltünk.

A Mass Effectet látva megérthetjük, hogy miért van szükség a hardver fejlődésre; nem azért, hogy ezerrel több poligonból állhasson a főhős arca, hanem hogy nagy univerzumokat járhassunk be, végre testközelből, nem a fantáziánkra bízva.

A Mass Effect attól jobb az elődeinél, hogy átélhetőbb; és ezáltal az olyan nem-RPG geekek előtt is megnyitja az utat, akik egy hatalmas, univerzumot átívelő kalandot akarnak átélni.

Olyan felejthetetlen élményekkel gazdagít, amiket garantáltan nem felejtesz el. A második rész végén, az utolsó nagy küldetés előtt kiválasztani a csapattársaidat valami olyan érzés, amit videojáték korábban nem tudott még csak megbirizgálni sem. Ahogy megismered társaidat az út során, ahogy átélsz kalandokat velük, törődni kezdesz velük, a gondolataid önkéntelenül is köréjük fonódik, és aztán hirtelen nyakadba zuhan a felelősség érzése.

Kétségtelen, hogy a Mass Effect valami olyasmit tud, amit ezernyi videojáték nem tudott korábban.

A collectorok vészjósló dumájával megspékelt tűzharcok; a Jokerrel való menekülés a Normandy fedélzetéről; az első rész ostroma, amikor választani kell Kaidan és Ashley élete között; a pillanat, amikor összeáll a kép a collectorok kilétéről; a bolygók felderítése az első részben; a második rész végkifejlete, melynek során garantáltan ejtesz pár könnycseppet, ha kedvezőtlenül fordul a helyzet...

Folytathatnám a sort, de felesleges. A Mass Effect tényleg egy univerzum, és igazából mindegy, hogy milyen játékstílust képvisel, az élmény ettől függetlenül jelen van, és örökre szól.

Mert ez minden, a műfajt ostromló próbálkozása ellenére is sokkal inkább szerepjáték, és sokkal inkább rólad szól, mint korábban bármi.

A Mass Effect számomra a generáció második legjobb single player élményét nyújtotta, de ha összességében nézem, akkor is ott van a tizedik hely környékén.

Azóta, ahogy meghallom a csillagtérképes zenét, vagy az Ending Theme-et, tudom, hogy mennyi mindent tettem, és mennyi minden vár még rám ebben a világban.

/kobe/