** 48. - Ikaruga
Megjelenés: 2001
Platformok: játékterem, DC, GC, XBLA**
"The zone in my opinion is a fallacy. It's a state I've never been at. When people ask me to describe when you're at that ultimate level in a competitive nature on one of the records I've set, the best way to describe it isn't in the zone. The best way for me to describe it is painful."
- Billy Mitchell
Hogy a shoot 'em up játékok extrém kihívás elé állítják a szürkeállományt, és a kéz-szem koordináció felülkerekedik a tudatos gondolkodáson, az még csak-csak hihető; ugyanakkor hiba volna azt hinni, hogy a tudatosság ezekben a játékokban csak mellékszerephez jutna. Persze, ne áltassuk magunkat, hogy ezzel kivédhetők a jó reflexek; amikor valaki a Zone tudatállapotról beszél, épp ezekre a villámgyors, emberfelettinek tűnő reakciókra gondol. A pergőbb játékmenetű shooterekben ez biztosítja az eleganciát; az improvizáció, a (látszólagos) könnyedség.
Az Ikaruga nem ilyen. Első ránézésre világos, hogy shoot 'em up játék, ám kicsavarja, sajátos kontextusba helyezi annak szabályait. Nem szükséges mindenre lőni - ez esetenként több kárt okoz, mint hasznot. Sőt, egyáltalán nem szükséges lőni benne - ha kedvünk tartja, felszívhatjuk a kilőtt lövedékeket. Bizony, a máskor halált jelentő lövedékek itt akár hasznosak is lehetnek. Az Ikaruga úgy váltogatja az előjeleket abban a képletben, amire a shooterek évtizedek óta épülnek, mint a névadó hajó a polaritását.
Billy Mitchell jól mondta: ez nem Zone - ez fájdalom. Mert az Ikaruga tömény szenvedés: benne van a kínkeserves, gyakorlással töltött órák, napok, hetek és hónapok minden csepp izzadtsága. Az improvizálást lehetővé teszi, de nem díjazza: a pontszámban mért tökéletességhez a poroszos fegyelmen keresztül vezet az út. A játékos gépies gondolkodású cyborggá válik, hogy a képernyőn egy csodálatos, kaotikusnak tűnő szimfónia elevenedjen meg. Négy iránygomb, háromféle cselekvés, hármasával kilőhető ("láncolható") ellenfelek, két akciógomb, kétféle polaritás. Szemben pedig a pokoli gépezet, látványos, elképesztő alakzatokban sorjázó ellenfelekkel, festői szépségű, de halálos lövedékzáporokkal. A látszólag korlátozott eszköztárunkkal lehetetlennek tűnő feladványokat kell villámgyorsan megoldanunk. Mintha a normandiai partraszállás közben kéne kinyitnunk egy ördöglakatot - ezek után ki merne a fair play-re hivatkozni?
Az Ikaruga kemény valutában méri a siker árát, de nem is marad adósa senkinek; minden, a játékkal töltött perc kamatoztatja a szakértelmet. A véletlen szerepe minimális, de a játékos épp ezért tudja, hogy megdolgozott azért a sikerért (azért a részeredményért), amit elért, és büszke lehet rá. Az Ikaruga lényegét talán Darren Aronofsky filmje, a Black Swan summázza a legtalálóbban: rámutat, hogy mennyi szenvedés, fegyelem és téboly húzódik meg egy katartikus hatású előadás mögött. De a végén az örökké elégedetlen sem mondhat mást: "Tökéletes volt."
/Tyler/