brothers to the end

Az Epic Games Microsoft Games által Xbox 360 platformra kiadott videojátéka.

Értékelés: ***1/2 (a négyből)

Nehéz olyan játékot mondani, ami úgy tudott teljes értékűen fejlődni az évek alatt, hogy nem változtatott drasztikusan, vagy akár nagyobb mértékben mechanikáján, tálalásán, felfogásán. 2006-ban a Gears of War egy frissen ültetett facsemete volt, mi pedig lelkes gyerekek. Az évek alatt együtt cseperedtünk, a játékosok felnőttek, a sorozat pedig dús koronájú fa lett, ami érett gyümölccsel kényeztette őket.

Az Epic Games generációs szériája azonnal lerakta azokat a masszív alapokat, amelyekre építkezett, és onnan soha el nem költözött. Inkább újabb és újabb szinteket húzott a földszintre, míg a takaros kis házból palota nem lett. Nem a Gears of War volt az első játék, amely a fedezékrendszert használta, de ő volt az első, aki tökéletesítette azt, s tette olyan mértékben fogyaszthatóvá, ami gyökeresen meghatározta a játékipar egyik irányvonalát. Mert ahány csillag az éjszakai égen, annyi cím építi be ezt az elemet menetébe, ki több, ki kevesebb sikerrel. Parázs vitákat lehetne lefolytatni a témáról, de őszintén hiszem, hogy a Gears of War a jelenlegi generáció egyik legfontosabb címe. Hogy megjelenése jót vagy rosszat tett az iparnak, mindenki döntse el maga, de tagadhatatlan, hogy kedvenc hobbinkban volt egy Gears előtti, és egy Gears utáni időszak. Haragudhatunk rá, mert olyan jelenések létjogosultságára tett pontot, mint a Max Payne, de üdvözölhettük, mert egy megfontolt, és az évek alatt egyre dinamikusabbá váló harcmodort vezetett be a videojátékok világába.

A Gears of War közel sem a messiás, de egy igazi pionír.

A Microsoft tudta, hogy az Xbox 360 egyik, ha nem a legfontosabb címe jelenik meg, s táncol végig a kasszákon a vénasszonyok nyarával karöltve. Az egyik utolsó nagy levegővétel, amivel a konzol tulajdonosai bespájzolnak maguknak az ínségesebb időkre, milliók törik össze a malacperselyt, és százezrek végeznek bemelegítő gyakorlatokat, felkészülve az online harcterek benépesítésére. Három hét masszív játék után (ami esetemben jó nyolcvan órát jelent) állíthatom, hogy a Gears of War 3 felnőtt a feladathoz, és a megszállottabb játékosokat is kielégíti, míg megjön az utód, az új masina.

Ahogy végignézek a trilógia darabjain, látom az eltelt éveket, a sorozat felnőtt. Mintha az első rész egy próbálkozás, egy szárnypróbálgatás lett volna, mélységek nélküli karakterekkel, az alapokkal dolgozó multiplayer szekcióval. Mégis, volt benne valami megnyerő, valami, ami arra késztetett, hogy újabb és újabb online mérkőzést keressek, hogy még egyszer nekivágjak a kampánynak. Akkoriban a játék egyszerre volt szép és ronda. Az akkor tálalt grafikai csúcs, ugyanakkor fakó és élettelen színek, borongós hangulat a képernyőkön. Nem kellett sokat tanulni a rendszert. Láncfűrésszel felszerelt gépfegyver, és shotgun, néha egy-egy specifikusabb ínyencség, és a fedezék. Figyeltem a sztorit, de nem ástam bele magam, nem volt mibe. A karakterek durvák, mocskosszájúak, igazi üresfejű katonáknak tűntek. Valahogy mégis jó érzés volt a tálcára helyezni a lemezt. A Gears of War könnyen beszippantotta a rá fogékony játékost, és száz órákra magához láncolta. A sokak célkitűzésévé vált Seriously, és az addig vezető hosszú út ikonná vált a harcosok körében. Igazán legendás státusát pedig a Warezone játékmódra szűkítése után érte el. Öt-öt játékos, akik egymás életére törtek. Nem ártott vigyázni, sokan fásultak bele a küzdelembe, csak a számlálót növelő adatot látva az opponensben. Az Epic elviselhető árat fizetett ezért a legendáért. Megölte a többi játékmódot. A sorozat első része úgy vonult be a könyvekbe, mint karriered egyik leghosszabb, és legbizonytalanabb útja, mely végén a legédesebb gyümölcs vár.

Bár a széria komolyodott, és felnőttesebb, mélyebb lett, nem akarom magasztalni. Ugyanúgy süt belőle az engem sem megnyerő flegma keménység, nem fogja megváltani a világot, de immár képes közel hozni magához a játékost. Örülök, hogy a Gears univerzum kitágult, teret adott a Locustokkal folytatott végenincs háború adta lehetőségeknek. Regények és képregények születtek, részletes írások taglalták a Sera bolygó eseményeit, aki kutat, az talál, és élményekkel lehet gazdagabb. Talán furcsa lehet megismerni egy sokkal emberibb Marcus Fenix-et, és utánaolvasni, hogyan is küzdött az emberiség még az idegenek hordája előtt a felbecsülhetetlen értékű nyersanyagért. Olvassatok, és nézzétek más szemmel a játékban fegyvert ropogtató katonákat, akiket az első, kedvezőtlen bemutatás agyatlan szteroidszörnyetegekként könyveltetett el sokak szemében.

Miután az emberek saját kezükkel vetettek véget utolsó bástyájuknak, dél felé hajóznak a viszonylagos nyugalom reményében. Kevés az élelem, az otthonukból kimosott sáskák portyáznak és rajtaütnek a karavánokon, a lambent életforma sosem látott fertőzésbe és terjeszkedésbe kezd. Mindenki nyugtalan, érzik, hogy közeleg az utolsó megmérettetés, az emberek nehezen palástolják félelmüket. Talán ők lesznek azok, akik elbuknak. A kampány olyan, akár egy hullámvasút. Néhol leül, máshol a szuszt is belém fojtja, alapvetően nagy fordulatszámon pörög, és kellő emlékezetes eseménnyel szolgál, hogy aztán egy fantáziátlan főellenséggel zárjon. Nem kell aggódni, fotelba préselő élmény. Megteszi azonban azt, amit a nyitó epizód nem, a folytatás pedig csak foltokban: motivációt, érzelmeket plántál a karakterekbe, és a régi veteránok elégedetten mosolyodnak el, mintha régi barátokat üdvözölnének. Nagyon jólesik ez az átszellemülés, akkor is, ha vannak, akik sokkal profibbak ebben, mint a Gears 3. A sokáig vértócsában gázoló katonák érző emberekként indulnak útnak, hogy szeretteikért, otthonukért, és a jövőbe vetett álmaikért harcoljanak. Átéltem Cole korábbi profi trashball karrierjének felvillanó emlékeit, Dom felesége halála utáni szűnni nem akaró gyászát. Végre emberek harcoltak az ellenség ellen, és nem gépek. Mint ahogy a Locustok is saját fajukért küzdöttek. Csúnya, a föld alól előmászó szörnyetegek, akik csecsemőket ragadnak el, holott nekik is megvan a maguk nyomós oka a háborúra. Túl akarnak élni. Ez az elkeseredett küzdelem lengi be az utolsó felvonást, és ad nyomatékot minden egyes fegyverropogásnak.

Micsoda arculatváltáson esett át a sorozat! A háború utolsó felvonásának teret adó messzi délen tombol a hőség, hétágra süt a nap. Búcsút inthettem a korábban olyannyira a Gears sajátjának érzett borongós, sötét, és földalatti helyszíneknek. Mindenhol színek, az ég kék, a lemenő nap kellemesen mély narancsba öltözteti a tájat, még virágok között is botorkáltam! Sera egy élettel teli, gyönyörű planéta, mely jobb sorsot érdemelt. Nem hittem volna, hogy az esetek többségében pasztellel dolgozó Unreal 3 ilyen kavalkádot varázsol a képernyőmre. Érdekes az ellentét, mert a legkeserűbb küzdelmet - ha fogalmazhatok így - a legnagyobb pompában vívtam meg.

A korábbi részek komótosan haladó katonái mintha megfiatalodtak volna, esetleg csak gyorsabban szeretnének fedezékbe húzódni a rájuk zúduló lövedékrengeteg elől, sokkal gyorsabban haladnak. A Gears fokozatot lépett, a harcok sokkal dinamikusabbak, gyorsabbak. Még a tavaszi bétában kapkodtam a fejem, milyen fürgén talpalt aktuális karakterem, és ez a fordulatszám-növelés bizony rányomja bélyegét az online játékra is. Először ülhettem neki negyedmagammal a kampánynak, felejthetetlen élménnyel ajándékozva magam. Négy társ, vállvetve, és egymást segítve az ellenséges hordákkal szemben. Szükség is volt a barátok támogatására, a legnehezebb fokozaton dübörgő locustok és lambentek kőkemény kihívást nyújtottak. A fedezék itt nyeri el tényleges értelmét, okosan, megfontoltan haladsz előre, vagy meghalsz, mielőtt pislanthatnál. Csak, hogy érzékeltessem: nemegyszer előfordult, hogy egy másodpercre kémleltem ki az oltalom mögül, máris vörösre színeződött a képernyő. Helyett kapott a hagyományos kampány mellett az arcade mód is, ahol saját bajtársaimmal kelhettem versenyre, a program minden eliminálásért, asszisztálásért ponttal jutalmazott, az adott fejezet végén pedig a leghatékonyabb harcost jelvénnyel jutalmazta a program. Nem szeretem ezt a módot - na nem azért, mert általában nem én vagyok a befutó -, hanem, mert kapkodó versengésre ösztönzi a résztvevőket. Ez pedig a történet élvezetétől fosztja meg őket. Hiszen mindenki első akar lenni, elveszik az együttműködés, a katonák mindenre lőnek, ami él és mozog a bőséges pontjutalom reményében. Érzésem szerint az arcade mód a kampány ellen elkövetett legsúlyosabb merénylet, egy stresszes roham, és a fejezetek unalomba fulladó ismétlésének gonosz támogatója.

Sokkal kellemesebb a második részben debütáló horda továbbképzelt változata, ezt neve is jelzi: Horde 2.0. A cél itt is ötven kör teljesítése, egyre több skulót elviselő, és egyre jobban célzó ellenfelekkel, akik agresszivitásukat nem átallnak öngyilkos rohamokba fojtani. Minden tízedik hullámban egy vagy több főellenség ugrik a maximum ötfős csapat nyakába, legyen az berserker, corpser, esetleg brumak. A rajongók nedves álmai váltak ezzel valóra, mert lelketlen ember legyen a talpán, aki közömbös arccal, meg nem emelkedett pulzussal vetődik el a hatalmas brumak rakétái elől. Itt nincsenek előre leprogramozott események, a horda megérkezik, barátaimmal elmorzsoljuk az utolsó imánkat, görcsös kézzel megszorítjuk dögcédulánkat, és elszabadul a pokol. Főleg, ha a bátrabbak insane fokozaton indulnak a többórás csatába. Nem lesz hősködés, ezt garantálhatom. Kimért, kijátszásra ítélt körök, ahol a türelmes, és a koncentráló játékos maradhat életben. Mert a horda nem a győzelemről, hanem a túlélésről szól. Mi védekezünk, a sáskák pedig a vérünket akarják. Hogy miért emlegették a fejlesztők 2.0-ás változatként a komponenst? Ezúttal a COG emberei felkészültek mérnöki ismeretekből, előbb kisebb, majd egyre növekvő összegekért az ellenséget hátráltató akadályt lehet vásárolni és telepíteni. Mindennek sava-borsa a folyamatos fejlesztés, az egyszerű szögesdrót a folyamatos befektetéseknek hála lézerkerítéssé avanzsálódik, a turret lebénítja a közeledő ellent, a figyelemelterelő bábuk pedig azt teszik, amire a nevük utal: elterelik rólunk az ellenség figyelmét. Csak azt nem értem, hogy az intelligens locustok hogy lehetnek annyira hülyék, hogy egy müzlit reklámozó Cole kartonfigurát lövöldöznek. A teljesség kedvéért tájékoztatom a kedves olvasót, hogy trojka, és a kampányban nagy szolgálatot nyújtó silverback harcigép vásárlására is van lehetőség. Utóbbi már-már kényelmetlen előnyhöz juttatja birtoklóját, főleg, ha meghallja a többiek méltatlankodását, miszerint nekik nem jutott áldozat. Jó móka a horda, és sokkal nehezebben fullad unalomba, mint elődje. Határozott piros pont!

Felmerül az emberben a kérdés - főleg embertársait kevésbé kedvelőkben -, miért ne bújhatnék a sáskák pikkelyes bőrébe, és vadászhatnék rájuk? Az Epic válaszolt erre a kérdésre, ez a Beast. Tizenkét hullámon keresztül kell lemészárolni a védelemre alaposan berendezkedő embereket - na persze, nekünk kemény pénzért kellett megvásárolni a fejlesztéseket, a kampányból átemelt csövesek pedig megkapják mindezt ingyen, és kamatmentesen?. Először kevesebbet, majd egyre többet, akikhez hősök is csatlakoznak (itt a játék nevesített szereplőire gondolok), akiket csupán térdre lehet kényszeríteni, és csakis kivégzéssel küldhettem őket a túlvilágra. Bármennyire is erősnek éreztem magam az ocsmány bestiák bőrében, nem rohanhattam a legnagyobb golyózáporba, leszámítva persze, ha egy berserker felett vettem át az irányítást, az ám a móka! Marcus és társai tíz körömmel kapaszkodnak az életbe, és hamar leamortizálják a locust sereget. A játék elején egy kisebb összegből kellett gazdálkodnom, így taktikusan tickerekre költöttem összekuporgtatott pénzem, hátha sikerült pár szerencsétlent darabokra szaggatnom. Majd ahogy egyre több halandó esett áldozatul vérengzésemnek, és egyre több elkölthető zsetont zsebeltem be, úgy nyíltak meg az igazán vérszomjas bestiák. Mauler, Kantus, Boomer, Berserker, a kampányok alatt kínkeservesen megsemmisített szörnyetegeket irányítva zúzhattam és törhettem, nem semmi élmény. A helyzetet nehezítve egyperces időkorláttal indul a banda, és gyilkolással, valamint létesítmények pusztításával tornászhat értékes másodperceket a számlálóhoz. Az erősebb ellenfelek miatt megfontoltan kell haladni, de ne feledjétek: mi támadunk, az idő peig szorít. Nem szabad huzamosabb időre megállni, mert a Hammer of Down csak arra vár, hogy a számláló lejárjon, és megkínáljon minket fatörzsnyi vastag nyalábjaival. Ki kell használni az egyes típusok képességeit: a Kantus a legtöbb fajt képes meggyógyítani, a Berserker számára nincs akadály, mindent elpusztít, a Ticker képes észrevétlenül az ellenség mögé iszkolni, mindenkinek megvannak az előnyei és hátrányai.

Alaposan belemásztam a többjátékos lehetőségek taglalásába. Mégis, eddig a gép elleni közös harcról beszéltem. Az igazi keménymagot azonban az egymás elleni véres küzdelem alkotja. Ezen az elemek múlik, meddig marad életben a Gears of War 3, az eddigiek alapján pedig a játék lazán fog aggastyánkorba lépni, naponta milliónyi játékos teszi próbára magát az online harcmezőn. Érdemes megfigyelni, hogy a kínált játékmódok mennyire más harcstílust követlenek meg, mennyire eltérő a ritmus. A legnépszerűbb módozat a team deathmatch, mindkét csapat tizenöt élettel kezd, ha ez nullára redukálódik, oda a respawn lehetősége, a harcosok űzött vadakká vedlenek, az ellenfél pedig az esetek többségében felbuzdul. Ekkor lehet meglepni őket, ha képes a felhasználó nyugodt és kimért maradni. Nem egyszer fordult már elő, hogy bajtársaimmal sikeresen vettük az akadályt, és győztesen kerültünk ki a csatából, holott nekünk már csak egyetlen életünk volt. Hiába vezetett fölényesen a másik fél, a játékosok vérszemet kaptak, és rárontottak a hármunk által fedezett területre, ahol nem várt rájuk más, csak halál. Döntő lehet a pályákon elhelyezett speciális fegyverek megszerzése, a mérkőzés kezdete után a csapatok általában a legkézenfekvőbb gyilokeszközt célozzák meg, és ádáz küzdelem bontakozik ki, tegyük fel, a boomshot megkaparintásáért. Természetesen helyet követelt magának a klasszikus warzone, ami a team deathmatch utolsó felvonásának felel meg, azaz mindenki egyetlen élettel száll harcba a dicsőségért. Érdemes megfontoltnak lenni, nem jó móka az életben maradt társakat követni a szellemkamerával, ráadásul van rosszabb, mint a következő fordulóra várni: együtt kell működni, a felelőtlen játékos pedig nem tér vissza egy fejlövés után. A mérkőzések elhúzódhatnak, a végén magányosan, és kétségbeesetten rohangáló opponensre vérengző vadakként rohannak rá a többiek. Persze a legnagyobb dicsőséget itt lehet elérni, kedves emlékem a Sandbar pályán vívott egyik első meccsem, ahol egyedül maradtam négy cog ellen. Szerencsére hatékonyan húztam meg magam, nem találtak rám, én viszont láttam őket. Végül nagy levegőt vettem, kirohantam, az első gyanútlan áldozatomat a háta mögött loccsantottam szét, majd a segítségére siető társa is kapott egy sörétet az arcába. Hogyan sikerült a felém rohanó másik két ellenségemet megsemmisítenem, arra nem találok magyarázatot, főleg úgy, hogy fűrészelt csövű puskámmal is hibát vétettem, de nem számít, az a kör örök emlék marad, még akkor is, ha a meccset elvesztettük. Igaz, ilyen bravúrra azóta se futotta. A warzone speciális változata az execution, ahol szintén egyetlen élettel rendelkeznek a vállalkozók, de csak kivégzésekkel lehet likvidálni őket. Vagyis hiába viszek le valakit a fegyveremmel, messziről nem tudok pontot tenni élete végére - kivételt képeznek az azonnal ölő speciális fegyverek, mint a bow, a longshot, a boomshot, és társaik -, oda kell mennem, és ki kell tépnem a szívét. Népszerű, és sokan űzik a guardian továbbgondolt örökösét, a capture the leadert. Az ellenfél kapitányát kell térdre kényszeríteni, majd harminc másodpercig fogva tartani. Persze a főnök testőrei folyamatosan újraélednek, és vezérük segítségére sietnek. Itt ütközik ki igazán, mennyire képes csapatként működni az öt játékos. A vezér képességének hála az ellenség mozgását is figyelemmel tudja követni, így navigálhatja védőit, akik megoszolva védik saját feljebbvalójukat, és próbálják becserkészni a másik nagykutyát. Érdemes először a védőket kiiktatni, hiszen míg ők az újraéledésre várnak, addig a célpontot el lehet kapni. Ezután őrült kavalkád keveredik, a védők füstgránátokkal próbálják leszaggatni a gonosz cselszövőt szeretett vezetőjükről, míg a szembenálló fél kíméletlen sortüzet nyit. A tapasztaltabb játékos nem ijed meg, ha egy füstgránát gurul a lába elé, a detonáció után előveszi a shotgunját, majd egy határozott lövéssel térdre kényszeríti a feltápászkodó vezért, és újra megkezdődik a visszaszámlálás. Egészen időigényes fordulók alakulhatnak így, de semmi sem tart örökké. Egy bizonyos idő elteltével a számláló nem indul újra, s előfordulhat, hogy a vezér egyszerű foglyul ejtése is győzelmet jelenthet. A wingman, ahogy neve is mutatja, két játékos egymással való kooperációjáról szól. Összeszokott, rendszeresen együtt játszó emberek, akik kívülről ismerik egymás gondolatait, valószínűleg megtalálják számításukat. Négyszer két fő vág bele a küzdelembe, egy gyilkolás egy pontot ér, a menet végén a még lábán álló csapat plusz egy pontot kap, a cél tizenöt egység összeszedése. Ezt a játéktípust csakis egymással folyamatosan kommunikáló játékosoknak ajánlom, ha egy külföldihez keveredtem, lőttek az együttműködésnek, és általában magamra maradtam. Abból pedig nem származott semmi jó, az egymást támogató ellenfelek hamar levadásztak. Itt még a legprofibb játékosok is könnyen elvérezhetnek. Végül jöjjön személyes mumusom, a king of the hill. Területszerzős módozatról van szó, az adott gyűrűt kell elfoglalni, s minél tovább megtartani. A baj, hogy a legtöbben csak erre a megszerzendő területre koncentrálnak, semmi másra. Ennek eredménye, hogy minden irányból felém rohan valaki, és fel sem mérem a helyzetet, már szétszaggatott egy sörét, már apró darabokra aprított egy gránát. A hatalmas sietségben vérszemet kap a játékos, őrjöngve koncolja fel a másikat, ezek az eddigi tapasztalataim. Persze két, egymással kommunikáló csapat látványos mérkőzéseket produkálhatna, ennek hiányában azonban káosz kerekedik a csatatéren, és búcsút inthetek a taktikus, megfontolt játéknak.

Az Epic csak nem tud normális online rendszert összedobni a játékai alá. Dedikált szervereket ígértek, ennek csak részben látom nyomát, sokszor van host, kilépésével megszakad a játék, és többször is látni, kinek kedvez a „host szerencse”. Érezhetően erősebb fegyverek, tizedmásodpercnyi előny, ezek a tényezők rengeteget számítanak. Párszor elviselhetetlen lagba is belefutottam. Szerencsére ebből kevés van, nem kívánom senkinek. Ideje a csapatnak elfogadható alapokat teremteni a játékhoz, bár a kettőhöz képest sokkalta jobb a helyzet.

Nem kell félteni a Gears of War harmadik részét sem a klasszikus titulustól. A rendszer minden eddiginél folyékonyabb, és dinamikusabb, ráadásul technikailag is rendben van a produktum. Legenda is könnyen lesz belőle, erről gondoskodtak a srácok. A Seriously 3.0 embertelen próba elé állítja a vállalkozót. Összesen 65 medált kell onyx szinten teljesíteni, valamit könnyebb, a többséget azonban reménytelenül időigényes feltételekkel. Csak hogy rálátást kapjon a kedves olvasó, negyven szett teljes hordát, 18.000 online mérkőzést kell lejátszani, és még nem is beszéltem a számomra taszító arcade módról. Sajnálom, de mire teljesítem az összes feltételt, megutálom a kampányt. Mindenesetre, aki eléggé elhivatott, és beszippantja a trilógia záró darabja, bele fogja ölni azt a 2000-2500 órát, ami alatt teljesíti a követelményeket.

A Gears of War gyönyörű példája az egészséges evolúciónak. Részről-részre fejlődött, mindig ott tett hozzá, ahol kellett. Nem mondom, hogy most teljesedett ki, mert ezzel az előző részeket minősíteném, de öröm látni, hogy egyre profibb, tartalmasabb epizódokat kaptam. Dinamika, színek, érzelmek, mélységek! Csak az a fránya online rendszer lehetne zökkenőmentesebb.

Indulnom kell, a lancer fűrészén még ott lóg pár béldarab, elkelne egy kis gépzsír, hogy simábban forogjon a lánc, a karomon lévő kötés már átázott a vértől és gennytől, de nem adom fel. Hosszú és véres út vár még rám, az ellenség nem akar elfogyni. De tényleg azt akarom, hogy véget érjen a háború? Ugyan dehogy!