Silent Hill: Homecoming (PC)

A 2008 őszén megjelent játékot az amerikai Double Helix Games fejlesztette, és sajnos az ezzel kapcsolatos félelmeim mind beigazolódtak. Odáig ők is eljutottak, hogy Silent Hillben köd és sok mocskos mellékhelyiség van, nagyon fura szörnyek grasszálnak a kihalt utcákon, a néhány túlélő pedig komplett őrült, épp csak a lényeg veszett el teljesen.

A történet főhőse egy Alex Shepherd nevű fiatal baka, aki a katonai szolgálat lejárta után hazatér a Silent Hilltől nem messze fekvő Shepherd's Glenbe, de csak miután letudtuk a tutorialnak is felfogható rémálmát. A játék mindent bevet, hogy a rajongóknak megfeleljen, és szinte túlzottan is Silent Hilles próbál lenni: Piramisfej elsőként üdvözöl minket, pár perccel és egy alternate world animációval később pedig már a sorozat védjegyévé vált cicis-popós nővérkéket gyepáljuk, miközben mocskos vécéket, tolószékeket és rossz tévéket kerülgetünk egy rozsdás-szutykos kórházban. Alex finoman szólva ellenszenves kissrác, Josh nyomában lohol, az ugyanis valamiért folyton elszalad előle.

Nem értem, vajon miért?

Joshról először azt hittem, hogy Alex fia és ezúttal is egy harmincas apukát irányítok, aki fura helyeken keresi a csemetéjét, de hamar kiderül, hogy egy kisöccsről van szó, Alex pedig csak 22 éves. Koravén katonánk Chris Redfieldre emlékeztető vonásaival és "személyiségével" meglehetősen unalmas pasas, de legalább harcban jól megállja a helyét, márpedig a Homecomingban minden eddiginél többet kell verekedni, ez pedig nem kis felháborodást váltott ki a hardcore Silent Hill rajongókból - de erről később.

A kamionstoppal hazérkező Alexnek elsőre a városka lehangoló elhagyatottsága tűnik fel, a szülői házba belépve pedig családi idill helyett csak az anyját találja, aki ahelyett, hogy a nyakába ugrana, közönyös arccal elküldi, hogy keresse meg az öccsét. A fő küldetésünk ezennel adott: elő kell keríteni az öcsköst, közben pedig arra sem ártana rájönni, hová tűnt vele együtt Shepherd's Glen lakosságának 99,9%-a. A Shepherd család otthonát bejárva az a benyomásunk támadhat, hogy Joshuával szemben Alexet nem igazán szeretik a szülei.

D'aaaaw.

A depresszáló otthoni környezetet hátrahagyva később már olyan szívmelengető helyszíneken át fog vezetni az utunk, mint a temető, játszótér, kórház, csatornák, rendőrség, vagy a helyi roncstelep, és végül természetesen Silent Hillbe is eljutunk. Shepherd's Glen ködös utcáin emberbe alig, szörnyetegekbe viszont annál többet fogunk botlani, úgyhogy térjünk is vissza az önvédelemre. Egy darabig nagyon szórakoztató és azt gondoltam, a harcrendszer minden eddiginél jobb (amit nem lenne nehéz megvalósítani, mert mindig szörnyű volt), aztán ahogy idővel előkerülnek az újabb és újabb fegyverek és szörnytípusok, rá kellett jönnöm, hogy ennyire talán még sosem volt rossz Silent Hill játékban harcolni. Kétféle támadást alkalmazhatunk, a gyenge és gyors, illetve a lassú és erős, olykor elkábítást és brutális kivégzést is lehetővé tévő ütést, ha pedig valami nagyon ránk találna mászni, QTE-kkel még megfordíthatjuk a harc kimenetelét. A közelharci fegyverek nagy része használhatatlan (viszont a baltával pl. fel lehet törni bedeszkázott ajtókat), ezért szinte végig késsel nyomultam, az viszont okos, hogy a lőfegyverekhez viszonylag kevés lőszert tudunk csak magunkkal vinni és nem fajul a játék egyszerű lövöldévé, bár így is meghalt bennem valami, amikor shotgunnal intéztem 5-6 egyszerre rám rontó nővérkét.

Jöjjenek csak hölgyeim, nem bánt a bácsi...

Alex ismer különböző kitérő technikákat, de ezek is meglehetősen használahatatlanok, mert hiába ugrok látványosan félre, a kutya így is sokszor s*ggbe harap. A játék harcorientáltságát mi sem mutatja jobban, mint hogy még a töltőképernyőkön is csak az idétlen szörnyek ellen javasolt harci stratégiákról olvashatunk, én viszont azt vettem észre, hogy amíg taktikusan próbáltam játszani, indokolatlanul sokat sérültem, és amikor mindezt feladva áttértem az agyatlan klikkelgetésre, máris nagyszerűen boldogultam. Állítólag a zseblámpa lekapcsolva tartásával sok harcot el lehet kerülni, de ez hazugság, a dögök úgyis észrevesznek. Többnyire a futás sem opció, mert sokszor csak az összes ellenfél legyakása után jön az átvezető/scriptelt esemény, ami továbbenged. Csak azért nem hagytam a francba a játékot a shepherd's gleni rendőrség vagy a csatornák után, mert a csoportosan támadó ellenfelek teljesen hülyék: egyszerre egy támad, a többi meg nézi. A nehézség totál kiegyensúlyozatlan, ugyanis a játék első felében vannak a legfrusztrálóbb gyakós részek, amikor egyszerre akár négy baltafejű rém vagy késlábú pókizé is Alexre ronthat és alig találni gyógyító cuccot, később pedig, amikor már ki sem látszottam a fegyverekből, sokkal kevesebb rondaság jött és minden sarkon az életet maxra töltő elsősegélydobozt vagy szérumot találtam.

Kaszalábat úgy elkaszáltam, hogy menten elvesztette a fejét.

A szörnyek is megérnek egy misét, főleg annak tudatában, hogy a múlt emlékeiből, bűntudatból és elnyomott félelmekből táplálkozó elátkozott (?) városka mindenki számára más személyes poklot testesít meg. Ha a Homecoming lényei Alex félelmeinek kivetülései, akkor a srácnak nagyon durván beteg lelkivilága van, a füstöt okádó, tropa tüdejű szmog (így hívják kérem) például egy megelevenedett cigiellenes reklám, de a Silent Hill wiki szerint az Alex lelke mélyén parázsló haragot és bűntudatot szimbolizálja. Szerintem egyébként ez rajongói belemagyarázás és egyszerűen arról van szó, hogy a játékba mindenféle mögöttes elgondolás nélkül bekerült néhány must-have rondaság (nővérek, kutyák, piramisfej), és az újak is inkább csak régi ismerősök némileg átdolgozott változatai. A fenti képen látható kaszalábú, baltafejű izét utáltam a legjobban, legalább annyi volt belőle, mint a pengelábú pókokból, a játék másik legidegesítőbb ellenfeléből. A tömeges alkalmazásuk miatt egy idő után még csak nem is ijesztőek, belőlem leginkább a "jaj ne, már megint ezek" reakciót váltották ki. Ami a különösen gusztustalan és kivétel nélkül idétlenre sikerült főgonoszokat illeti, a kedvencem az a formás hátsójú bélféreg volt, amelyik egy végbélnyílásra emlékeztető lyukból mászott elő.

Look at my horse, my horse is amazing!

A Silent Hillek valaha túlélő horror és kalandjáték érdekes egyvelegét alkották, ennek azonban vége. A Homecoming története olyan amilyen, azon a ponton, amikor embereket vagdostam le egy rituális késsel, komolyan gondolkodóba estem, hogy mégis mi a frászt gondoltak a készítők, amikor ezt a játékot fejlesztették, viszont a befejezés kellemesen Silent Hillesre sikerült, kicsit még meg is lepődtem. A régi részekkel ellentétben ezúttal az utunkba akadó néhány túlélő egyike sem mondható olyan emlékezetes mellékszereplőnek, mint pl. Laura a Silent Hill 2-ből, pedig a rendőr Wheelerrel és Elle-el, Alex gyerekkori barátnőjével többször is kénytelenek leszünk összeállni egy időre. A fejtörők vagy nagyon buták (vedd fel a kulcsot és nyisd ki a mellette lévő zárt ajtót) vagy idegesítően logikátlanok, olvasnivaló is kevesebb akad a szokottnál, a helyszínek átváltozásakor megszólaló sziréna és a hangulat pedig inkább idézik a filmet, mint a sorozat eddigi részeit, az amerikanizáció azonban legnyilvánvalóbban a Silent Hill játékok lényegének totális félreértésén érhető tetten.

Kedves Double Helix, nem akarok személyeskedni, de...

Még nyavajoghatnék amiatt is, hogy grafikailag abszolút visszalépés a 2003-ban megjelent és a mai napig döbbenetesen szép Silent Hill 3-hoz képest, de talán már így is sírtam eleget. Sajnos ez az a játék, amit nem csak azért látok bénának, mert magamon felejtettem a nosztalgikus szemellenzőt, hanem mert egy valaha kiváló sorozat abszolút középszerű folytatása. Leginkább azt értékelem benne, hogy a fejlesztők a legjobb tudásuk szerint belepakolták legalább a külsődleges kötelező elemeket, a zenét pedig még mindig Akira Yamaoka szerezte. Önmagában szemlélve a Homecoming egy egész jó játék, kár, hogy a PC-s port botrányosan optimalizálatlan és ezért néha fél percig néztem az álló képernyőt filmrészletek után, amikben meg szaggatás miatt (!!) sokszor elcsúszott a hang. Tudom-tudom, örülni kell, hogy egyáltalán van. Végigvittem, megkaptam az öt befejezésből az egyik rosszat, aztán bűntudat nélkül megnéztem a többit is youtubeon, mert kétlem, hogy valaha újra nekifutnék. Az egyszer nézős amerikai horrorfilmek szintjét simán hozza, de többet nem érdemes várni tőle.

Az egyetlen maradandó élmény, de ez nagyon:

Vajon miért a leggyengébb részek kapták a legjobb betétdalokat?

További képek: