Shadow of the Colossus (PS2)

A prológusban fiatal vándor (tehát wander, és nem Wanda!!) lovagol mesés tájakon keresztül, majd egy hosszú fehér hídon átkelve megérkezik egy ősi templomba. Az ölében fekvő csomag egy lány holttestét rejti, melyet az oltárra fektet, majd a mennyezetre emelve tekintetét az istenek segítségét kéri a feltámasztásához, én pedig elcsodálkoztam a furcsa halandzsanyelven, amin megszólalt. Kiderül, hogy kardja különleges erővel bír, ezért egy tiltott rituáléval lehetséges a kedvesét visszahozni az élők sorába, ehhez azonban le kell győznie a templom környékén élő tizenhat kolosszust, az égiek továbbá figyelmeztetik arra is, hogy a kívánsága teljesítéséért nagy árat fog fizetni. Hősünk a veszéllyel mit sem törődve útnak indul, hogy egyesével végezzen a vágya teljesülése útjában álló óriásokkal.

"Paripám csodaszép pejkó, ide lép, oda lép hejhó!"

A templom lépcsőin lesétálva szemből ugyan közeli hegyek állják tekintetünk útját, minden más irányba azonban olyan távolságra ellátni, hogy az eltökélt harcos hirtelen egészen aprónak és jelentéktelennek tűnik. Nagy lóbolondként mindig borzasztóan örülök, ha egy játékban lehet lovagolni, márpedig hűséges hátasunk, Agro nem csak az egyedüli társaságunk lesz, aki idáig hozott minket, hanem elengedhetetlen segítőnk is a hatalmas távolságok áthidalásában és némelyik kolosszus legyőzésében. Az ébenfekete paci kutyahűséggel követi gazdáját bárhová, és néha ugyan elcsatangol, távolságtól függően az X-et megnyomva füttyöghetünk vagy kiabálhatunk neki, és ilyenkor a föld alól is előkerül. Hátára pattanva kezdődik az igazi móka: a ló irányítása ugyan kicsit nehézkes, de nekem tetszett, hogy a valóságnak megfelelően egy ekkora állatot nem lehet csak úgy ész nélkül hajtani, és ha a kantárt ide-oda rángatom, szükségszerűen lassít a tempón.

Keskeny utakon és szűk hasadékokon keresztüllovagolva elég folyamatosan megsarkantyúzni, hisz úgyis arra megy, amerre az út engedi. Míg hősünk mozgása picit suta, Agro vágtázásának animációja annyira élethű, hogy sokszor csak úgy nekieresztettem a pusztának, hadd menjen, amerre a négy patája viszi, én meg hátradőlve gyönyörködtem a határtalan horizont felé robogó magányos lovas vágtájában, ha pedig elértem a világ végére (tudjátok, mint Winnetou), félve tekintgettem le a sziklákat nyaldosó tengerre. A kolosszusok viszonylag egyenletesen vannak elszórva a térképen, ezért kardunk fénnyalábját követve, a soron következő példányt keresve akkor is eljutunk a bejárható terület legeldugottabb zugaiba, ha egyébként nincs kedvünk napokra elveszni a vadonban. Utunk hol kies pusztákon vagy sivatagon, hol keskeny hegyi utakon, hol áthatolhatatlan lombkoronájú erdőkön keresztül vezet, a tájképet pedig titokzatos romok, a messzeségben mindig ott magasló templom, és érdekes alakú természeti képződmények is tarkítják.

"A távolságot, mint üveggolyót, megkapod, óriás leszel"

A játékra jellemző egyfajta puritán egyszerűség, így már kezdetben rendelkezésünkre áll mindaz, amire az óriások leterítéséhez szükségünk lesz: lovunk, illetve két fegyverünk, a kard és az íj. Ha jó nyomon járunk, a szél zúgását vészjósló zene váltja fel, majd váratlanul felbukkan ellenfelünk, amelynek elképesztő méretei láttán a legbátrabb harcosnak is az inába szállna a bátorsága, így a pánikroham és a pár perces céltalan körberohangálás teljesen természetes reakció a játékos részéről. Szerencsére a legtöbb kolosszus szőrős és páncélos, ergo megmászható, ezért első feladatunk szinte mindig az, hogy valahogy felkapaszkodjunk a hegyként fölénk tornyosuló teremtményre. Ennek módjára a kolosszust és annak mozgását, valamint környezetünket megfigyelve jöhetünk rá, meg persze nem árt némi józan paraszti ész és kreativitás sem, főleg ha a a kolosszus történetesen egy hatalmas madár, vagy más megközelíthetetlennek tűnő kreatúra. Ha végre följutottunk, meg kell keresnünk a testén elrejtett sebezhető pontjait, melyek kardunk varázserejére reagálva kéken világítanak, ha a közelükbe férkőzünk.

Egyedül ezek döfködésével teríthető le az egyébként sebezhetetlen, gyakran létező állatok felnagyított és némileg torz másaként megjelenő, meglepően jámbor óriás. Sebezhető pontokból eleinte csak egy-kettő van nyilvánvaló helyeken, később azonban egészen eldugott és nehezen elérhető pontokat kell böködnünk, miközben gigászi áldozatunk mindent elkövet az őt csiklandozó emberi bolha levetése érdekében. A küzdelem során két dologra kell figyelnünk: az életcsíkunkra, de még inkább a kitartásunkat jelző rózsaszínes körre, a makacsul csimpaszkodó vándor ugyanis ha kifogy a szuflából, magatehetetlenül potyog le a mozgó hegyről és kezdheti a mászást előlről. Ha sikerrel jártunk, a legyőzőtt kolosszus drámai zene kíséretében összerogy, mi pedig egy sokat sejtető, de csak a játék legvégén értelmet nyerő átvezető keretében visszakerülünk a központi templomba, ahonnan az istenek útmutatása alapján elindulhatunk felkutatni a következő nagyvadat.

Gyík és gyümi - It's good for you!

Nem árt két bossfight között pihenésképpen elmenni gyümölcsöt szedni és gyíkfarkat nassolni, hogy az egyre elgyötörtebb, csupa seb vándor a még rá váró fáradalmas küzdelmekhez erőt gyűjthessen. A mohától zöld falú, borostyán által benőtt oltároknál imádkozással tudunk menteni, illetve ezek környékén mindig szaladgál egy ezüst farkú gyíkocska, amit íjunkkal levadászva, majd jó egészséggel elfogyasztva (nyamnyam, sok fehérje!) növelhetjük erőnket és állóképességünket, amit a rózsaszín kör lassú növekedése mutat. Minél több ilyen gyíkot találunk és etetünk meg szegény sráccal, annál tovább bírja majd a falakon és szörnyeken mászást, kardcsapásainak ereje pedig szintén drasztikusan megnövelhető. Azért is érdemes hajtani a fürge hüllőket, mert a templom tetején van egy amolyan jutalom helyszínként felfogható titkos kert, ahová csak az épület falát megmászva lehet eljutni, ehhez azonban irgalmatlan állóképességre (és állítólag négy végigjátszásra) lesz szükségünk.

Ipari mennyiségű gyümölcs betermelésével az életerőnk szintén az egekbe tornászható, és még a hasmenéstől sem kell tartanunk. Ennek eleinte nincs nagy jelentősége, a játék második felében azonban egyre agresszívabb és igen komoly sebzést okozó melákokkal fogunk szembekerülni, ezért ha nem acélozzuk meg héroszunk testét, akár egyetlen támadástól meghalhat. Öröm az ürömben, hogy a paci halhatatlan; párszor a nyeregbe kászálódás helyett véletlenül megcsaptam a kardommal, de meg se rezzent, és a kolosszusok is legfeljebb a lábáról tudják ledönteni, a gazdája íjától viszont retteg. Való igaz, a vásári céllövöldék szórakoztatási szintjét nyújtó gyümölcsvadászatom során olykor akaratlanul a fa tövében álló derék állatra emeltem fegyveremet, mire az éktelen nyihogással menekült lőtávolságon kívülre abban a hiszemben, hogy őt néztem ki vacsorának. Végülis ez egy reális félelem, a gyíkfaroknál csak finomabb a lóhús, és biztos jól megdobná az állóképességemet is...

Szavak nélkül mesél

Közhely, de igaz: a Shadow of the Colossus audiovizuális élménynek egészen egyedülálló. Legszembetűnőbb a zöld szín dominanciája és hogy néha vakítóan világos; utóbbi az ún. high dinamic range rendering szándékos túlzott használata miatt van, így sötét belső terekből hirtelen kilépve a szabad ég alá szinte kifehéredik a képernyő, mielőtt a fényerősség beáll egy normális értékre - így szimulálták az emberi szem különböző fényviszonyokhoz való alkalmazkodását. Nagyon nem akarok belemenni a technikai részletekbe, akit érdekel, rengeteg érdekeset olvashat a játék készítéséről itt.

A ragyogóan fényes, bloom effekttől kicsit mosottas, fakó színeket használó és éles kontúrokat mellőző képi megjelenítés olyan érzetet keltett bennem, mintha egy álomszerű utopisztikus világban barangolnék, ahol megállt az idő és minden csak a vándorról és a kolosszusokról szól. Éppen ezért helyénvalónak tűnt, hogy a vadállatoktól eltekintve teljesen kihalt ez a halandó számára tiltott föld, és felemelő, bűntudattal vegyes érzés volt egyedüli uraként minden szegletét belovagolva fokozatosan elhódítani az egykor tisztelt, azóta azonban feledésbe merült kolosszusoktól.

Számomra nem csak az epikus, gondolkodást igénylő harcok miatt lett meghatározó mű (a "játék" szó itt nem lenne helyénvaló), hanem sokkal inkább a hangulata és a teljesen szokatlan történetmesélése miatt. Sokan mondják, hogy nincs története, pedig dehogynincs, végig ott van a háttérben és egyénileg kell kihámozni a világ, az apró jelek, a hangok, és a zenében mindig visszatérő motívumok összességéből. A szomorú végkifejlet kezdettől fogva sejthető, a befejezés mégis az egyik legjobb és legmeghökkentőbb, amit valaha láttam, a felvetődő morális kérdéseken pedig az idők végéig lehetne gondolkodni. Vajon önzetlen vagy önző tragikus hősről van szó? Megérdemli, amit kapott? Volt joga belépni az istenek földjére és megölni a kolosszusokat? A bennünk létrejövő hangulatoktól függően a Shadow of the Colossus mindenkinek kicsit másról szól; nekem leginkább az önfeláldozásról és az élet szentségéről.

Arra senki nem készített fel, hogy ennyire fantasztikus zenéje van:

Egy nagyon érdekes olvasmány, amit mindenkinek ajánlok, aki hozzám hasonlóan napokig töprengett a történet befejezésén, lehetséges alternatíváin és az ICO-hoz való kapcsolatán: The ending made clear

További képek: