purchase

Érdekes, és egyben ellentmondásos, ahogyan a magamfajta játékos a nagy rendezvényekhez hozzááll. Miközben bőszen átkozom a konferenciákat (mert azok persze rosszak voltak, kiábrándítók, jellegtelenek), addig kapásból fel tudnék sorolni legalább egy tucat címet, ami érdekel. Könnyen lehet, hogy én vagyok könnyen lelkesülő játékos, aki csak a kicsit is érdekes és igényes címekre rábólint, aztán fintorogva tolja el magától, de minden évben megolvadok, hiába határozom el jó előre, hogy szigorúan szelektálok, kíméletlenül kaszálom el a gyengébbeket.

Nem is arról szeretnék szólni, milyen véleménnyel vagyok a rendezvényről, a nagy gyártók hozzáállásáról, és azon sem itt szeretnék elmélkedni, merre halad a játékvilág, mit várhatok a következő években, mikor érkezik az új generáció, miért fejleszt Schafer Kinect-re, mire lesz jó a Wii-U, mit csinál a Rockstar Games, és hogyan lőtték el az év leggázabb poénját a Sony előadáson. Jön a nyár, én meg pihenni akarok, sokkal kényelmesebb megvizslatni, mit lehet a levesbe aprítani.

Persze könnyű annak, aki pénzzel és idővel bírja, ironikus, ez a kettő lehetőség szinte sosem jár kéz a kézben, gyakran egyedül sem. Pedig milyen könnyű lenne gondtalanul ide-oda mutatni a polcra, hazamenni, és végigjátszani mindent, ami csak egy kicsit is érdekel. De ahogy országszerte tréfálkoznak: „Nálatok a bab is hús?” Hiába ígéretes az új Assassin's Creed, nekem az egész sorozatot pótolnom kell. Hiába élveztem eddig a Modern Warfare kampányait, ha csak a történeti szál miatt nem fogom megvenni. Hiába követeli a trónt a Battlefield 3, ha a konzolos verzió csak nyomorék kistestvére lesz a számítógépes verziónak. S ahogy telnek a hónapok, az ember kelletlenül, de pénztárcájára és egyéb bokros teendőire pillantva eltökélten húzza ki a listáról az új érkezőket, vagy teszi őket mellékvágányra. Egy olyan beszerzési tervet próbáltam összekalapácsolni, ami a következő E3-ig megköti a kezem a premier címek vásárlását illetően, figyelembe véve a finanszírozási lehetőségeket is.

A Batman: Arkham City olyan nekem, mint a kenyér, így is úgyis megveszem. Sőt, ha nagyon megszorulok, erre a címre korlátozom gyűjtői szenvedélyem, és a denevéres limitált kiadás ugrik a kosárba. Az Arkham Asylum a metroidvania játékmenetével (ami bevallottan a hozzám legközelebb álló felfogás) és az eddigi legszimpatikusabb Batman feldolgozással olyan koktélt tolt elém, aminek máig emlékszem az ízére. Az Arkham City több, mint biztató. A játék elejétől teljes szabadság, jó lesz bóklászni a lepukkant Gotham-ben, még úgysem siklottam el soha neonreklámok között, de úgy általánosságban félelmetes felmérni a terepet, levonni a következtetést, hol tudok hatékonyan vadászni, és hová kell még tápolnom magam. Mellesleg az egész játék egy hatalmas fanservice, rengeteg karakterrel, irányítható macskanővel, no egye fene, kimondom, toporzékoló kislánnyá vedlettem.

Hasonló cipőben járok a Bioshock Infinite esetében is. Rapture meghatározó állomás nemcsak ebben a generációban, de mióta aktívan játszom. Ez lesz az igazi folytatás, bár félek, hogy az első rész okozta játéktörténelmi sokk nem fog megismétlődni. Elizabeth bevonásával és a főszereplő személyesítésével radikális lesz a változás, na meg a napfényben fürdő Columbia is élesen elüt a víz alatti metropolisz egyedi klausztrofóbiájától. Persze a videók láttán komolyabb aggodalmakat nem táplálok.

A Demon's Souls PS3 hiányában az elérhetetlen legenda szimbólumává vált. Nehézségéről mítoszok születtek a világháló bugyraiban, anyagok után kutatva pedig minimális ismereteket szereztem sötét, reménytelen világáról. Nem is csoda talán, hogy egy ízig-vérig véres, és sötét kalandot várok a Dark Souls személyében. Tartok tőle, hogy a túlzott kihívás előbb-utóbb kedvemet szegi, én sem szeretek tizedszerre nekivágni egy hosszabb szekvenciának. A játék szürreális lényeivel, idegen közönyt árasztó kastélyával olyan kétségbeesett hangulatot plántált belém azonban, hogy az igencsak kedvező árú gyűjtői minden bizonnyal a kosárba kerül. Egy kicsit régimódi, ahogy a felületeket nézem, és nekem valahogy ez nyerte el a tetszésemet.

A Deus Ex: Human Revolution nagyon szeretném, ha olyan lenne, mint az eddigi prezentációk alapján. Úgy játszhatok, ahogy kedvem tartja, aktuális lelkiállapotomnak, türelmemnek megfelelően. Itt is érezni lehet a régebbi játékok szelét, elég csak a levegőben „lógó” dobozra, vagy az áldozatok hurcolására gondolni, de ezek egyszerűen nem tudnak érdekelni, ha azt látom, hogy a prezentációt bemutató előbb kemény és kíméletlen közelharcban teríti le az ellenséget, majd ugyanazon a sikátoron csendben, fizikai összecsapás nélkül halad végig, végül pedig végiglövöldözi magát. Morcos leszek, ha csak korlátozott számban vehetem igénybe a szellőzőcsatornák jótékony oltalmát.

Az Epic szeptemberben szállítja az éves adrenalin adagot. Talán a Gears of War 3 az egyetlen olyan játék, aminél biztosra vehetem, hogy azt kapom, amit várok. Mint ahogy 2008-ban, most sem úttörő megoldásokat akarok látni a játékmenet terén (hiszen az alapok már 2006-ban nagyon a helyükön voltak), de jó látni azt a rengeteg apró újítást, amik összesöpörve meg nem kérdőjelezhetővé teszik a hármas sorszám létjogosultságát. A napokban kiszivárgott videóból tudhattam meg, hogy a horda már berserkert és brumakot is a csapat nyakába fog küldeni, a körök alatt összegyűjtött kreditből pedig védelmi rendszert lehet vásárolni. Talán azoknak, akik futólag ismerik a sorozatot, vagy csak a kampányt játszották, ezek semmitmondó tények, de nekünk, akik órák százain át vállvetve küzdöttek a sáskák hadai ellen, igazi paradicsom lesz. A Gears 3 egyszerű története és karakterei mögött egy vérprofi lövölde áll, ami meg merem kockáztatni, a legkiforrottabb a generációban. A bétába sebtében beleölt 20 óra is csak tovább emelte a várakozás fokát, borzasztóan addiktív lesz. Bár jó lenne Marcus mogorva tekintete előtt izzadni a kontrollert markolva, az Epic Edition nekem túl drága.

Egy korábbi bejegyzésben kifejtettem, mi is az én bajom a Mass Effect játékokkal. A látszólag fajsúlyos döntések csupán kétélűek, Shepard nem nagyon sakkozhatott saját érdekei szerint, és a csapattagok verbuválása, majd hűségük elnyerése is egy rémesen egyszerű küldetéssorozat volt. A záró felvonás le sem tagadja, hogy a kritikai sikerekben fürdő második rész felfogását viszi tovább, de a nagy kérdés, hogy csupán továbbviszi, vagy tovább is fejleszti? Talán túl nagy jelentőséget tulajdonítok neki, de mindenképpen üdvözlendő, hogy a fegyverek használata nincs olyan nevetséges módon lekorlátozva, mint legutóbb, de én egy kissé komplexebb feleletválasztós rendszert szeretnék, nem angyal vagy ördög Shepard-öt.

Titkon reméltem, de hangosan nem mertem kimondani abbéli reményemet, hogy az esetleges Metal Gears Solid HD Collection 360-ra is megjelenik. Pedig Kojima széles mosollyal az arcán informálta a nagyérdeműt, hogy a jövőbeni multiplatform fejlesztések mellett sagája is érkezik a dobozra, még ha nem is teljes pompájában. Nem kérdés, hogy a kollekcióért lecsengetem az árát, egyik legfájóbb pótolnivalóm a sorozat, aminek első három részével játszottam, fejenként kb. 2 órát. Sajnálom, hogy az első rész nem került a lemezre, persze még várhatok egy arcade megjelenésre, de ha minden kötél szakad, még mindig ott van a számítógép, és a rémes port. Az is jobb, mint a semmi. Annyit még elvárnék, hogy a körülményes, rögzített kamerákhoz kötött irányítást a kor igényeinek megfelelően a Guns of the Patriots mintájára szabják át, és az év egyik legjobb csomagját vehetem majd meg.

A Ubisoft az én érdeklődésemből alaposan kicsúszott, csupán az Assassin's Creed van tervbe véve, de hol van még a Revelations! A semmiből jött a Rayman Origins, aminek dobozos kiadását túlzásnak tartom, viszont az alapvetően mesés kaland engem elvarázsolt, pedig Rayman sosem tartozott a kedvenceim közé. Nem mondanám, hogy bármi forradalmat várnék, csupán egy kellemes platformert, ami valószínűleg bukni fog, viszont annál kellemesebb órákat szerezhet. Elég volt ránéznem a gyönyörű, rajzolt hátterekre, és engem felírtak az érdeklődők listájára.

A The Witcher annak idején nem érdekelt, a folytatás prezentációit lesve először az államat keresgéltem a látvány miatt, aztán elmorfondíroztam, nekem ezt a sorozatot pótolnom illene. Az Assassins of Kings első két órája alapján profi szerepjáték, kellemes kihívó harcokkal, józanul használható varázslatokkal, és több nagy területre osztott térképpel, ami nekem, aki mostanság hamar beleszédül a hatalmas, nyitott világokba, üdítő, és a folytonos koncentráció lehetőségével kecsegtet. Szerencsére nem kell a vásárlás miatt törnöm a fejem, hiszen testvérem tárt karokkal nyújtja át billentyűzetét és egerét egy végigjátszás erejéig.