TE kész vagy meghalni? - 127 óra kritika

Azon kevesek közé tartozom, akik nem igazán voltak hasra esve Danny Boyle előző filmjétől, az oda-vissza ünnepelt Gettómilliomos című Oscar-bombától. Az amerikai filmakadémia díját egyébként sem tartom igazi filmes elismerésnek; csillogás, glamour, nagyvonalú gesztusok, politikai korrektség mindenek előtt, és pofavizit mellékíz jellemzi számomra ezt az egyébként nagy múltú fesztivált. No de könyörgöm, arról a díjról beszélünk, mely távol maradt a Harcosok Klubjától, és - hogy visszatérjek a tárgyalt műhöz - James Franco emberfeletti alakítását is díjazás nélkül hagyta. Maga a sztori már önmagában egy igazi jutalomjátékkal kecsegtet, mely lehetőségből a fenséges forgatókönyv emel kihagyhatatlan ziccert Franco számára, aki nem csak egyszerűen él a lehetőséggel, hanem a feje búbjáig alámerül a szerepbe. Színészi játéka hiba nélküli, pontos, szinte dokumentarista igényű. Fikarcnyi kétségem sincs afelől, hogy az ijedtség, rémület, reménytelenség, dac, félelem, és végül a megváltás ebben a formában jelentek meg abban a bizonyos hasítékban.

A mozinak egyéb komponensei terén sincs szégyenkezni valója. A képi világ a zenével karöltve ha kell melankolikus, ha kell dinamikus színekkel támogatja a cselekményt. Bár a klausztrofób alaphelyzet egyfajta elvárásként hozza magával az erős hangulatfestés igényét, a film ezt nem „izomból”, hanem ésszel teljesíti. Nyoma sincs öncélú, hatásvadász képsoroknak; szinte süt a vászonról a virtuozitás.

Ahogy Aron fokozatosan elveszíti a reményt, a meredély benépesül emlékeivel, életének szereplőivel, akik - ki tudja - búcsúzni, vagy biztatni jöttek. Kétségbeesett helyzetében ráeszmél; ha ki is sétál innen valaki, az nem az az ember lesz, aki bemászott oda. Sorsának elfogadásával a szűk hasíték lassan a halálos veszély ellenére is szinte már-már barátságos, simogató bölcsövé válik, mely talán hősünknek is többet ad, mint amit otthagyni kényszerül. A film nem csupán a filmművészet vívmányainak mesteri alkalmazása miatt válik személyessé, hanem azért is, mert a főhőst fogságba ejtő szikla a mindannyiunkra leselkedő végzet metaforája. Az intenzív filmélmény a megtekintését követő napokban fejti ki igazi hatását, amikor a nézőnek alkalma nyílik olyan kérdéseket feltenni magában, melyekre igazából csak akkor kap választ, amikor majd a saját személyes „sziklája” a kezére gördül.