killing

Aki jobban pörög a tévésorozatok világában, minden bizonnyal hallott már az AMC sikersztorijáról. A kis kábeles csatorna egy végletekig kidolgozott, és szerencsés körülmények között kibontakozó koncepció segítségével pár év alatt a nézők és kritikusok által egyaránt elismert céggé nőtte ki magát. A bomba a Mad Men-nel robbant (itthon Reklámőrültek néven sugározza a magyar1), majd olyan szériákat tűzött képernyőre az AMC, mint a Breaking Bad, a The Walking Dead mozgóképes feldolgozása, és a gyengébb nézettségek miatt elkaszált, de kellemes összeesküvés elméleten alapuló Rubicon. Bármennyire is szimpatikus az adó, eddigi személyes tapasztalataim felemásak voltak. Konkrétan a zombis drámának és a kémiatanárból lett „drogszakács” balladájának ültem neki, de az általános ünneplés ellenére (előbbit a nézők, míg utóbbit a kritikusok imádják) találtam kivetnivalót. A The Walking Dead esetében talán az volt a probléma, hogy előtte kiolvastam a képregény első negyven-ötven részét, a sorozat pedig egyszerűen nem nőtt fel hozzá, nem adta vissza azt a komor hangulatot, amit a füzetek. A Breaking Bad-ben nem fedeztem fel azt a grandiózus erőt, amit mindenki hajtogatott, a második évad utolsó két része már lassan három hónapja arra vár, hogy végre betöltsem. Erre levetítik a dán gyökerekkel rendelkező The Killing dupla sorozatnyitóját, én meg vigyorgok, mint a vadkörte, mert erre vártam régen.

Na nem egy The Wire - amit egy nyár alatt daráltam végig, hiába próbáltam tartalékolni, húzott magával -, de sokkal közelebb áll hozzá, mint a legtöbb országos csatornán futó „egy rész egy ügy”, „hibáktól mentes, menő nyomozó vagyok” szériákhoz. Mert ebből áll egy CSI, megtalálják a hullát, aki mellett felfedeznek valami jelet, ezt aztán kismilliószoros optikával kinagyítják, ami alapján elkapják a gyilkost. Ugyanaz a rémegyszerű koncepció, az ügyben érintettek jönnek és mennek, nekem üres az egész, ahogy van. Nem úgy a The Killing! Ha valaki nyomozós sorozatra adja a fejét, az a legjobb, ha egy egész évadon átívelő szálat álmodik meg, hiszen így a néző elmerülhet az esetben. Tudjuk nagyon jól, hogy egy gyilkossági ügyhöz egyetlen csapat sem kap „state-of-the-art” műszereket. Persze én csak laikus vagyok, de a valósághoz olyan szorosan ragaszkodó David Simon műveihez áll közel a sorozat. Csak annak tudom tiszta szívvel ajánlani, aki szeret beletemetkezni egy történetbe, és nemcsak magát a nyomozást, de az egészben mozgó karaktereket is meg akarja ismerni. Hiszen mi magunk is emberek vagyunk, és ahogy a szereplők végzik a munkájukat, rögtön feltűnt, hogy igen, ez sokkal jobban passzol a realitásba, mint az a professzionális kutatás, amit a korábban említett tucatnyomozósdik képviselnek. Ahogy az várható, a sztori szépen, komótosan bontakozik ki, és halad majd a maga medrében, nem bánom, sőt, fel sem kell igazán pörögni (The Wire, megint felhozom), az élet sem kapcsol fel.

Az atmoszféra. Az AMC-re olyannyira jellemző erős képi világ itt sem hiányzott, néhány vágásra egyszerűen jó volt ránézni, olyan andalító, magába szippantó a város és környéke, amilyennek lennie kell egy noir-os alaphangulatot megcsendítő történetnek. Erre csak rátesz egy lapáttal a folyamatosan ömlő eső. Abban rejlik az AMC (na meg a HBO) erőssége, hogy sorozataik arra törekszenek, hogy úgy lássuk karaktereiket, mint embereket, nem pedig, mint tévedhetetlen helyszínelőt, vagy szuperzsarut. Persze előre nem szeretnék elkiabálni semmit, de az első kilencven perc bizalomra ad okot, hogy a Twin Peaks, és a The Wire után ismét egy unikum szülessen a bűnügyi témában.