Resident Evil: The Umbrella (-ella -ella) Chronicles

Magáról a játékról nincs olyan sok írnivalóm, mivel railshooter révén nem egy túl összetett darab. Mész és lősz, sőt, igazából csak lősz, mivel a railshooterek egyik jellemzője, hogy a menést is megoldják helyetted. Tulajdonképpen nincs más feladat, mint egy célkeresztként végiglebegni az előző Resi játékokból többnyire ismerős helyszíneken és lelőni mindent, ami mozog, meg azt is, ami nem.

Ne parázz Carlos, lesz itt mindjárt nagy bada bumm!

Egyszer volt, hol nem volt...

...volt egyszer egy végtelenül ambíciózus férfi, aki feltörekvő reménységként sok éven át az Umbrella gyógyszerészeti óriáscég támogatását élvezte, miközben csak a megfelelő alkalomra várt. Kiemelkedően tehetséges virológusként az összes szigorúan titkos projekt munkálataiban részt vett, életmentő gyógyszerek helyett élőhalott szörnyetegek létrehozásán fáradozott, és csak hogy több lábon álljon, az elit alakulat kapitányaként a helyi rendőrségbe is beépült. Személyes hatalomvágyát ennyi nem elégíthette ki, mindez csupán egy-egy lépést jelentett valódi terve (VILÁGURALOM!) megvalósítása felé, melynek érdekében semmilyen eszköztől nem riadt vissza. 1998 nyarán eljött a megfelelő pillanat; ekkor habozás nélkül égetett föl maga mögött minden hidat, árult el valamennyi szövetségest és még a saját halálát is eljátszotta, csak hogy egy kísérleti vírustól emberfeletti erőre szert téve térjen vissza bosszúját bevégezni.

Az meg, hogy nem teljesen normális, sosem volt kérdéses.

*- Nézd Jill, hát nem gyönyörű?

• Ööö...*

Albert Wesker, mindenki kedvenc ikonikus Resis főgonosza az Umbrella krónikása, aki a titkok ismerőjeként kellemes orgánumú orrhangján mesélve vezet végig minket a cég és Raccoon City végnapjain. Roppant szórakoztató, ahogy igyekszik tárgyilagos hangnemben, a lényegre szorítkozva elbeszélni a történteket, ugyanakkor modoros fogalmazásmódja és arrogáns megjegyzései tükrözik nem túl barátságos természetét és istenkomplexusát, D. C. Douglas pedig rá is játszik a megfoghatatlan akcentussal. Történelem órája négy fejezetre osztható:

• a Resident Evil Zero eseményei (Train Derailment)

• a Resident Evil 1 eseményei (Mansion Incident)

• a Resident Evil 3 eseményei (Raccoon's Destruction)

• ami eddig kimaradt (Umbrella's End)

Az utolsót kivéve tehát mindegyik egy-egy korábbi rész eseményeinek némileg leegyszerűsített FPS lövöldés felelevenítése, amelyet egy Wesker-féle rövid történeti összefoglaló vezet fel. Ezeket opcionális küldetések egészítik ki, melyekből megtudjuk, mit csinált Rebecca, miután elköszönt Billytől, vagy hogy hova ment Ada, miután Leon halottnak hitte. Hogy a Resident Evil 2 miért maradt ki? Talán mert nem kapcsolódik a Chris-Jill-Wesker trióval fémjelzett főszálhoz, sok az átfedés a 3. résszel, meg ugye így maradt feldolgozatlan anyag egy később kiadható hasonló shooterhez.

Ah, megint rossz vonatra szálltam.

Bumm a fejbe haver

Egy lineáris útvonalat bejárva kell minél hatékonyabban tömegpusztítanunk, vagyis minél gyorsabban és minél több dögöt lezúzva maradunk életben, annál királyabbak vagyunk. Időnként vannak elágazások, ilyenkor választhatunk, merre tovább, később pedig újra lehet játszani a pályát a kihagyott begyűjthető bigyók és a magasabb értékelés miatt. A helyszínek elég rendesen amortizálhatók, ezért a szörnyek mellett nem árt minden mást is rommá lőni, hogy plusz fegyverhez, lőszerhez, elsősegélyhez, vagy az ellenfelek gyenge pontjáról információt adó feljegyzésekhez jussunk. Az extrák unlockolása nagyon hasznos, mert kimaxolt fegyverzettel visszatérve húzós helyszínekre lehet szépíteni a korábbi átlagos eredményen. A fokozatosan növekvő nehézségi szint miatt a játékos előbb-utóbb kénytelen betanulni a pályát, kitapasztalni a lőszer helyes beosztását, és hogy melyik pillanatban milyen fegyvert érdemes bevetni. Ha nagyon az arcunkba másznak a dögök, elő lehet kapni a kést, vagy legrosszabb esetben marad a lökdösődés. Ilyenkor a kamera átvált külső nézetbe, mi pedig szembesülünk a ténnyel, hogy nem csak egy lebegő célkeresztként egzisztálunk.

Elnézést hölgyem, megengedné, hogy kezet fogjak a bal mellével?

Checkpointok sűrűn akadnak, és nem nehéz észrevenni, ha elértünk egyet, mert ilyenkor hőseink teljesítményükkel nagyon megelégedve bepózolnak és szépen megvárják, amíg a kedves játékos átnyálazza az addigi statisztikát. Játszható karakterek akadnak szép számmal és a legtöbb küldetést két játékos is végiglövöldözheti (Billy-Becky, Chris-Jill, Jill-Carlos), a ráadás viszont általában szólóküldetés, ami során az érzelmileg visszamaradott, kevésbé jó csapatjátékos arcokkal nyomulhatunk (Ada, HUNK, Wesker). Kommentárra attól függetlenül számíthatunk, hogy egyedül vagy partnerrel durrogtatunk-e éppen, mert párosok esetében alap a diskurálás, de a magányos farkasok is elszórakoztatják magukat ciki benyögésekkel. Az ilyesminek mindig nagyon örülök, kár, hogy néhány új szinkronhang kicsit mellément, pl. Rebecca a legelső Resi óta nem volt ennyire idegesítően kislányos. A zene szintén felemás, néha olyan érzésem volt, mintha plázás muzak szólna a háttérben, ami nem igazán ment a daráláshoz, de legalább azok jók lettek, amik viszonylag sokszor felcsendülnek (title theme, Wesker's theme). A grafika kellemes, a szörnyek és a karakterek kinézete a GC-s Resident Evil Remaket és a Zerót idézi, az új átvezetők pedig baromi jók, főleg amikor néhány dögös concept art jellegű állókép is színesíti őket.

- Hé kölyök, neked sose lesz ilyen vastag karod! - tévedett hatalmasat a hunter.

Mi ebben a pláne?

Amíg nem próbáltam, én se tudtam elképzelni, mi a frász értelme van egy rókabőrgyanús Resident Evil FPS-nek. Aszaltam is egy darabig a vinyón, míg egy karácsonyi ajándékvásárlós nap után nálunk szusszanó barátnőm felvetette, hogy szedjek már elő valamit, amiben csak ölni kell. Nem kellett sokat gondolkozni az alkalmas darab kiválasztásán, aztán rákattantunk, de nagyon. Neki olyan volt, mint egy gyorstalpaló Resident Evil tanfolyam, én meg teljesen odavoltam, hogy egészen új perspektívából szemlélve járhattam végig ismét a Spencer villát, Raccoon City utcáit, vagy a rendőrörsöt. Az önfeledt lövöldözés már önmagában nagyon kikapcsolt, a hangulatos átvezetők és az eddig kimaradt mellékszálak miatt pedig abszolút megérte végignyomni. Kedvencem a "Reversed Evil" kitérő volt, amelyben a Tyrant által felnyársalt Wesker magához tér a laborban és az aktivált önmegsemmisítő rendszer miatt hamarosan robbanó házból menekül Lisa Trevorral a sarkában, fordított sorrendben bejárva az első játék helyszíneit egészen a kúria kapujáig, ahol minden kezdődött.

Ennyi lábbal biztos jól focizol. Te leszel a labda...

Az utolsó fejezet annyira nem jött be, mert az Umbrella szibériai laborjába tett kiruccanás még az elvárhatónál is cheesybb lett. A pályák még egész jók, a kültéri havas, illetve az első Resident Evil filmet idéző lézerfolyosós belső részek tetszettek, bár nagyon meglepett, hogy a Red Queen-szálat beemelték a canon történetbe. A Weskert folyamatosan elvtársnak szólító, vaskos kamu-orosz akcentussal beszélő klisékomcsi fazon már eléggé fájt, csak azt csodáltam, hogy a Vlagyimir Sergei névbe már hogy nem fért el az Iván is, ám amikor Iván#1 és Iván#2 nevezetű kretén külsejű csicskásait rám küldte, elmúlt a hiányérzetem. Az orosz fejezet főgonoszai egyébként egytől egyig idétlenek és frusztrálóak voltak, így igazából marhára örültem, amikor végre befejeztem a játéknak ezt a szakaszát.

Összességében nagyon pozitívan csalódtam az Umbrella Chroniclesben, mert minden egyszerűségével együtt sokkal többet nyújott, mint amit vártam tőle. A magamfajta Resi-fanoknak igazi csemege, de a House of the Dead típusú zombilövöldözős játékok kedvelőinek szintén melegen ajánlott. Megnyugodtam, büszkén viselhetem tovább az Ámbréla becenevet.

Kezdetben vala a trailer: