choice?

A Bioware Electronic Arts által Xbox 360 és Playstation 3 konzolokra kiadott videojátéka.

Értékelés: ** és fél (a négyből)

Tavaly január-február környékén döntöttem úgy, ideje elmerülni a Mass Effect univerzumában. Az elhatározás hirtelen született, ismerős lehet bárkinek, amikor az egyik reggel úgy ébred az ember, hogy akkor ezt most be kell szerezni. A másik, hogy ha már 360-at vásároltam magamnak, akkor illene kihasználni, hogy érkeznek rá exkluzív címek. Én így vagyok vele, a játékkínálat a fő mérce. 30 óra tiszta játékidő után pörgött le a készítők listája, én meg húztam a szám, mert igencsak nyögvenyelős végigjátszáson voltam túl. Egyrészt dicséretre méltó, ahogy a Bioware felfedezte, nem kell távoli galaxisok után áhítozni, hiszen körülölel minket a tejút rendszer, itt is elfér egy s más. Sokkal testközelibb volt az élmény, hiszen a Mass Effect egy lehetséges jövőképet vázolt fel, még ha botor is az elképzelés. Teletöltötte univerzumunkat idegen lényekkel, azok teljes, és kidolgozott társadalmi berendezkedésével, vallásával, technológiájával, mindennel, amivel egy érdekes kódexet meg lehet tölteni. Igen, az információs-dobozokat gyakran lapoztam fel, és jobban is élveztem őket, mint magát a játékot. Mert az silány és önismétlő volt.

A második rész ugyanúgy jutott el hozzám, mint az első. Úgy éreztem, játszani szeretnék vele, csak nem téved az a sok játékos, és valóban jó. Nem tévedtek. A játéknak volt hová fejlődnie, és ügyesen lépett rá erre az útra, látványos átalakuláson esett át, a javára természetesen. A 37 óra után pedig hibáit tisztán és nem letagadva látva, de elégedetten álltam fel. A Mass Effect 2 legnagyobb erénye, hogy első benyomásaival elkápráztat, és még arra is rávesz, hogy szemet hunyjak hiányosságai felett. Jó példa erre az első pár óra. A feladat adott, én pedig nekiláttam a csapat toborzásának. Mindegyikük egy istenverte profi, a felszerelés első osztályú, valahogy úgy éreztem, a legjobb keretek közt végezhetem a munkám. A holo-számítógépek, modern kutatási berendezések, maga a hajó a letisztultság benyomását keltette. Jó érzés volt a fedélzetre lépni, úgy láttam, itt megbecsülnek, semmi sem áll a feje tetején, céltudatos és professzionális a nagy egész. Talán ez is a Mass Effect egyik nagy csalija, szinte mindenki hibátlanul végzi feladatát, mindent tud arról, amivel foglalkozik. Ez a profizmus fertőzött meg, és terjedt ki életemre is, amikor nem volt kedvem nekiülni egy-egy zsírosabb elemzésnek, elég volt a Normandy legénységére gondolom. Butaság, könnyen meglehet, de volt egy mozgatórugója, ami bekapott.

A rém kezdetleges harcrendszer immáron a Gears of War által megkezdett útra kanyarodott, és egészen szépen lavíroz rajta. Az alapvető elvárásoknak megfelelés még nem érdemel pezsgőbontást, viszont kifejezetten tetszett, hogy két aktuális csapattársam képességeit szorgosan alkalmaznom kellett, nem volt elegendő a fegyverropogtatás. A biotikus erők kombinációja pedig egészen hatékonynak bizonyult. Még a játék elején kísérletezni kell, melyik erő, melyik lőszertípus milyen ellenség ellen hatásos, hová kit vigyek magammal, később, amikor a talaj nem egyszer forró lett a talpam alatt, megköszöntem magamnak a kezdeti nehézségeket. Azért az ilyen rendszerek rákfenéje itt is felütötte a fejét, miután megtaláltam a legjobb kombinációkat, a többit kényszeresen felejtettem el, infiltrator-ként egy kezemen meg tudom számolni, hányszor használtam a láthatatlanságot. Örömteli, hogy a kasztok között markáns különbségek vannak, nemcsak pár fegyver használata, bár nem fogok négyszer-ötször nekiülni a kalandnak, de még legalább egyszer érdemes lesz, hiszen merőben más megoldásokat kínál az assault, az adapt, vagy az engineer példának okáért.

A folytatás már sokkal közelebb áll ahhoz, hogy a KotOR spirituális utódjának tekinthessem. Nagy szerepe van ebben, hogy az egyes helyszíneket valóban megismerhettem. Nagyon úgy tűnik, hogy a Bioware véglegesen rátért a korlátozott, terelgetős szerepjátékok készítésére, de ez jó áll a Mass Effect-nek. A küldetések nagy része egyszer látogatós bolygókon, bázisokon játszódik, de vannak folyamatosan visszatérő állomások is, például a Citadel vagy Omega. És micsoda öröm látni, hogy egy ízig-vérig sci-fi világba csöppentem. Először Omega-n tört rám az érzés, a hamisítatlan mocskos jövővízió, ahol bárki előránthatja lézerpisztolyát a pult alatt. A kis sikátorokban gyanús és morcos alakok, itt-ott hegesztenek, kint pedig siklók szelik a csatornagőztől fülledt levegőt. Ennek éles, de kevésbé sem alárendelt ellentéte a Citadel, ahol a tisztaság, gondoson megtervezett irodák, elektronikus hírközlő modulok várják a látogatót. A Bioware nagyszerűen ragadta meg a színeket, segítségükkel pedig a sci-fi számomra legszimpatikusabb prototípus-helyszíneit plántálta a játékba. Időközben pedig rendre bővült a kódex, így biztosítva folyamatos információforrást a kaland során. Nem csoda, hogy a Mass Effect univerzumát a legjobbak között tartom számon.

Bár a beszélgetések kiemelkedőek filmes hatásuk miatt, és nagy örömömre az első részben hozott döntéseimnek itt nyoma volt, a paragon-renegade rendszer még erősen gyerekcipőben jár. Erkölcsi döntéseim során két véglet volt: vagy tisztán jó, vagy gonosz döntést hozok. Sajnos nincs átmenet, pedig az életben senki sehol nem találkozik teljesen önzetlen, eredendően jó emberrel. Megromlottal annál inkább. Nos, elégedetlen voltam, de nem hibáztatom a fejlesztőket, hiszen a konzol előtt ülve minden megfontolás nélkül választhatom a kék sort, és akkor jófiú leszek. Míg a való életben nem hiszem, hogy egyes helyzetekben képes lennék megbocsátani, vagy a helyes döntést meghozni. Meg hát nem is jár érte paragon pont. A szerepjátékok készítőinek ideje lenne elmerülni ebben a kérdésben, hogyan érhetnék el, hogy a játékos azt a döntést hozza meg, amit a való életben is meglépne. Mert így sokszor mintha magamat csaptam volna be, meghoztam egy döntést, hogy szépítsem megítélésem, holott a másik út kísértett. Pionír szándékot éreztem a mentések átvitelében. Jó ötlet, hogy egy direkt-folytatásos játékban, ahol döntéseket kell hozni, érezni lehet a reakciókat, jó példa erre a találkozásom Liara-val. De ugyanakkor hibákba is beleeshet a rendszer. A korábban elengedett gyilkos boldogan küld üzenetet, hogy jó útra tért. Ezzel érzékeltetni lehet, hogy a program megítélése szerint helyesen cselekedetem, de most komolyan, mennyi az esélye, hogy egy hidegvérű gyilkos becsületes őrnek áll? Szép dolog a csapatépítés, de ennél primitívebb progressziót keveset láttam. A toborzás egy nagyobb küldetést jelent csapattagonként, akik így követtek a Normandy fedélzetére. Mennyiszer reklámozták, hogy mennyire fontos társaink hűségének elnyerése. Ez miből áll? Egy újabb misszióból. Szerencsére van pár kivétel, de ezek rendre a lojalitás elnyerésével, és így a kemény munka illúziójának lerombolásával járnak. Szépít a helyzeten, hogy vannak kivételes helyzetek, Garrus, Thane missziói rosszul is elsülhetnek, sőt, Miranda vagy Jack lojalitását is elveszthettem volna, ha nem figyelek és békítek. Bár jól elbeszélgettem velük, mégis, egy komolyabb folyamatra vártam, nem pedig egy egyszerű küldetésre. Ugyanez igaz a romantikára is. Hamar el lehet dönteni, ki legyen az ágyas, vele bőven elég egyetérteni, és vigasztalni, ha úgy alakul a párbeszéd. Sajnos a hajó egyéb legénysége papírmasé, a kezdeti barátságos szóváltások után sem a mérnökök, sem a doki, de még Joker sem szolgált újdonsággal. Őket gyorsan le is zavartam az első két-három órában. Így egy picit hamis volt az élet a fedélzeten.

Amitől konkrétan frászt kaptam, a szükséges nyersanyagok beszerzése. A bolygószkennelés, amit úgy vágnék ki a kukába, ahogy van. Már elsőre is fárasztó és idegtépő, de hogy planéták tucatjait kutassam át ezzel a halálosan unalmas módszerrel, az nevetséges. Az első rész szintén borzasztó Mako-s részeihez képest előrelépés nincs, csupán átalakulás. Magukon a fejlesztéseken sem kell sokat agyalni, hiszen ha a játékosnak van elég türelme, és beszerzi a szükséges mennyiségű alapanyagot, az út nyitva áll, bármit meg lehet vásárolni, fel lehet fejleszteni. Bár a rémesen egyszerű QTE-ket felváltották a kódtörős minijátékok, ezekre sem mondanám, hogy sokáig élveztem őket, berögzült mozdulatokkal végeztem el a feladatokat. Rá kellett ébrednem, hogy a tökéletes szerepjáték élmény még messze van. Mert ugyan Shepard esetében döbbentem rá, visszagondolva már rengetegszer megesett velem, hogy a főszereplő bőrébe bújva csupán egy kérdezz-felelek játékot játszottam más karakterekkel. Én kérdeztem, partnerem pedig válaszolt. Shepard nem mesél magáról, korábbi életéről, csak kérdez és kérdez. Kiváló mások meghallgatásában, de érdemben nem nagyon kommunikál. És ez is rombolja a beleélést, hiszen a gyakorlatilag egyirányú érintkezés mereven szembemegy az életben tapasztaltakkal.

Ami azonban lényeges, hogy a Mass Effect 2 elérte, hogy megjelenés napján vegyem majd meg a trilógia záró darabját. Érdekel a végkifejlet, és inkább vágyom, mint remélem, hogy a Bioware képes meglépni a sorozat hibáit. Elsősorban a jó-rossz döntések éles kettőségének eltörlését várom, ne legyen ennyire kétoldalú a rendszer, hozzanak egy kicsit a való életből, a saját benyomásaim, és ne a paragon-renegade csíkok alapján ítéljek. Bár egyszer még biztosan nekiülök, az első végigjátszás mentéseit viszem tovább, felvállalom tetteim, és a misszió kimenetelét. Mordin halott, elvesztettem az Illsuive Man támogatását, de ez így van jól. Év végén meglátom, mi sül ki belőle.