Őrjítő magány - a játék (frissítve!)

Nemrég megjelent egy játék, ami arról szól, hogy valós időben ücsörögsz a konyhádban a gyertyafényes vacsoraasztal fölött, és várod, hogy befusson a lány, akivel épp randid lenne, ám a lány csak nem jön, és ahogy telnek-múlnak a percek, egyre nyugtalanabbul győzködöd magad, hogy biztosan csak lekéste a buszt.

Csak dőlj hátra és válj eggyé Julian Luxemburg elméjével!

Játékmenet: ülsz, nézel ki a fejedből, magadban beszélsz, vonakodva belekanalazol a levesbe, kinyitod a bort, végül megőrülsz. ZSENIÁLIS.

Ha valaki szerint ez valóban egy művészi és intellektuális szórakozást biztosító alkotás, ahogy azt a készítő állítja a honlapon, az legyen kedves magyarázza el nekem is, mitől az. Talán interaktív dokumentumfilmnek elsüthető, amely feltárja, milyen pszichológiai folyamatok játszódnak le egy felültetett férfi fejében, mielőtt baltát ragad és sorozatgyilkosi karrierbe kezd.

Mivel a játékot nagy bánatomra sehol nem találom, megvenni pedig valamiért nem akarom, csak annyira futotta tőlem, hogy kitaláljak hozzá egy szlogent, amivel reklámoznám:

Dinner Date - Mert fél óra épp elég arra, hogy kihűljön a leves.

Közben sikerült beszereznem, úgyhogy végig is játszottam!!

Igazából sok újat nem tudok mondani ahhoz képest, amit már leírtam. Ülsz a konyhában, random gombokat nyomkodsz a billentyűzeten, de sokat igazából nem befolyásolsz, mert Julian elvan magában és fújja a magáét függetlenül attól, mit csinálsz, vagy a konyha melyik szegletét bámultatod vele. Kicsit olyan, mintha valami rövidfilmet néznél és csak a kameraszöget tudnád változtatgatni. Annyi kihatása van a játékosnak az eseményekre, hogy miközben a srác szövegel, eldöntheti, hogy belekanalazzon-e a levesbe, vagy egyen-e kenyeret, beletunkolja-e a szószba stb. A "cselekmény" mindig azon a ponton halad tovább, amikor hősünk - akinek mi a motorikus funkcióit alakítjuk!! - úgy dönt, hogy francba az egésszel, ideje benyakalni még egy pohár borocskát. Közben szídja Meikót, a fel nem bukkant japán csajt, akit borzasztóan le akar fektetni, mert hát 27 éves és idejét sem tudja, mikor volt nála fönt utoljára nő, szídja a kollégáját, aki a randit megszervezte neki, szídja a főnökét, szíd mindenkit, aki csak kihasználja stb. Valahányszor kicsit megnyugszik, nekiáll verset szavalni, vagy lapátol még egy kis levest a képébe, de a magányos monológot azzal se tudjuk elvágni, ha folyton valamit a szájába dugunk, legyen az a kanál, kenyér, vagy egy szál cigi. A történet végi nagy csavar: fél 11 magasságában megszólal a csengő, mire hősünk félredobva minden addigi világfájdalmát izgatottan, bár kicsit részegesen elbotladozik az ajtóig... csak hogy az utolsó reménysugár is elszálljon. Kiba***** szomszédok! Francba a költészettel és a szerelemmel, mindenki ott dögöljön meg ahol van, ideje megkeresni a haverokat és fölszedni valami buliribit, részegen már úgyis bárkivel elmegy az ember!

Húúú, ez aztán a depresszáló... félinteraktív rövidfilm. A "játékos" egy olyan meg nem értett nice guy bőrébe bújhat kb. 20 percre, aki próbál a mai normáknak megfelelni és ezért kényszerből eljárogat a haverokkal olyan bulikba, amiket baromira nem élvez és időpocsékolásnak tart, más módon viszont esélye sincs kapcsolatba kerülni a női nemmel. Hát, mint kiderül, így se jön össze neki. Szegény.

Sajnos ez egy nagyon is létező probléma, nem egy ilyen cipőben járó srác ismerősöm van, nekem csak az nem tetszik, hogy ebből megint az a levonható tanulság, hogy women = bitches and whores. Igazán csinálhatnának egy ilyen játékot egy hasonlóan szerencsétlen nő szemszögéből is, csak hogy fair legyen a felállás.

Annyira mégsem volt szar ez a "játék", mert valamennyire elgondolkodtató. Nem tudom, mi volt a készítő pasas célja, talán az, hogy fölhívja a világ figyelmét az ilyen elveszett lelkekre, akik értékes emberek, csak valahogy nem találják a helyüket a mai világban.