Killzone-teszt; fanboy-módra

Sztori: A játéknak a szaksajtó által leginkább kritizált része, mely tény előtt finoman fogalmazva értetlenül csóválom a fejem. Szerintem a harmadik rész rendelkezik eddig a legütősebb történettel. Visari halott, a Helghan hadigépezet azonban korántsem múlt ki. Már a második részben is kaphattunk némi ízelítőt abból, hogy talán az ISA nem készült fel teljesen az invázóra, mely mostanra végül bebizonyosodott a hadvezetés számára is és gyors visszavonulást rendelnek el a flotta számára, a bolygó felszínén harcoló alakulatokat pedig megadásra szólítják fel. Elég fura parancs ez annak tudatában, hogy a még harcoló alakulatok első kézből tapasztalják meg: a Helghast nem ejt foglyokat. A Visari halálát követő hatalmi harcban ugyanis a Birodalom harci technikájáért felelős Stahl látszik felemelkedni, aki lassan a hadsereg főparancsnokát is befolyása alá vonja. Stahl bácsi egy kicsit radikális nézeteket vall a háborús hadviselés szabályait tekintve, így sorra kezdik helyben kivégezni a foglyokat. Ebben a biztató környezetben a flotta által magára hagyott bajtársakkal a KZ2 főhőse, Sevchenko a kaznan-i dzsungelben húzza meg magát, miközben a Helghast hadsereg az egész bolygót elkezdi átfésülni túlélők után. Biztató, nemde? Ha már a sztori gyengeségeiről van szó, akkor a tisztelt CoD-on nevelkedett tesztelők elmondhatnák, hogy mi a kettős mérce oka. Amit egyfelől dícsérünk, azt egy másik produktumban milyen alapon szóljuk le? A Killzone 3 ugyanis nagyon okosan mutatja be a kétségbeesett visszavonulás történetét. Rögtön az első pályán egy helghast páncélban kezdünk, és a játék egyik főhősének, a fogságba esett Narville szds.-nak a kivégzését kapjuk feladatul. Persze aztán kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik, és a sztori ugrik is bő hat hónapot visszafelé az időben, hogy saját szemmel láthassuk mi is vezetett idáig. Nagyon durva, hogy a játék első felére sütötték a legtöbben a „langyosvíz” bélyeget. Nem értem! Egy olyan háborús shootertől várnak kafka-i mélységeket, mely egy bedőlt invázió utáni kétségbeesett csapatkivonást, majd az ezt követő eseményeket tökéletes intenzitással, elképesztő hangulattal ábrázolja úgy, hogy mindemellett még karakterábrázolásra is marad ideje. Csak egy kiragadott példa: Narville - aki hosszú ideje az első olyan fps karakter (Captain Price óta), akiért érdemes izgulni - kibékíthetetlen utálattal viszonyul Rico-hoz, ugyanis ez utóbbi a KZ2 végén kivégezte Visari-t, mely radikalizálta a Helghastot. Kíváncsi leszek, hogy kettejük között mikor durvul el a szitu, és főleg: melyiknek fogok szurkolni. A KZ3 bizony tele van ehhez hasonló érdekességekkel. A sztorit lesajnáló tesztereket tehát nem hogy nem értem, de kedvem lenne visszakérdezni: Mit akarnak még?

Játékmenet: A KZ2 sokak által kifogásolt egyhangúságának vége. Bár ismét a piszkos sárga, barna és fémes szürke színek dominálnak, ezúttal alámerülhetünk Halghan dzsungelébe, majd megnézhetjük, hogy mi újság a sarkokon. Igaz, legtöbbet a megszokott félsivatagos környezetben fogunk harcolni, de a kép ennél tényleg már csak akkor lehetne változatosabb, ha a játék cselekménye átkerülne Csodaországba. Nem hiszem, hogy egy KZ-tól bárki is vízeséseket, zöldellő mezőket, a gépfegyver csövére szálló lepkéket vagy madárcsicsergést várt volna. Külön öröm, hogy a játék ezúttal tele van nyílt terekkel, és a sivatagos pályák sem merülnek el az önismétlés posványában, hiszen egyszer egy hatalmas roncstelepen harcolunk, majd a hirtelen megjelenő kisvárosnyi méretű mobil-gyárat - mely a szeméttelep bedarálásával állít elő harci gépezeteket - kell elfoglalnunk. Emellett még tiszteletüket teszik a korábbi részekben megszokott járműves részek, és - voilá: a fanyalgók szája betömve.

Grafika: Anno néhányan megmosolyogtak, mikor azt mondtam, hogy jelen konzolgeneráció összhatásában legszebb fps-e máig a Killzone 2. (Persze lettek volna bajban, ha megkérdezem, hogy ugyan akkor mégis melyik játék lenne az.) Várható volt, hogy a KZ3 felülmúlja elődjét, de komolyan mondom, a végeredmény még az én igen magas elvárásaimat is túlszárnyalta. A KZ3 jött, látott, győzött és bedarálta az összes potenciális trónkövetelőt. Nem hiszem, hogy ebben a generációban bárki meg tudja majd ugrani ezt az új mércét. Az effektparádé és a finomhangolt, eredetileg is a tökéleteshez közelítő képi világ olyan univerzumot varázsolnak a tévé képernyőjére, melyek több helyszínen is percekig tartó „céltalan” nézelődésre sarkallják a játékost. Aki nem látta még saját tévéjén mozgásban a játékot, azt el kell keserítenem: csupán gameplay videók alapján soha nem fog tudni képet alkotni arról, hogy miről is beszélek.

Hangulat: A játék másik olyan aspektusa, mely közelít a tökéleteshez. A hangulat mindig is a KZ univerzum erőssége volt és igazából ez az az összetevő, mely nálam (és még sokaknál) minden idők legjobb címeivé teszik ezt a sorozatot. Biztos, hogy van ennél jobb (szebb nincs) shooter, de számomra a Killzone saját kategória, mely mellé nem fér be semmi más. Csak bizonyos szempontból a II. világháború sci-fi újraértelmezése, inkább maga a virtuális háború… háború-szimulátor, stb. (Utólag kérek elnézést a jelzőkért! ;) )

Szavatosság: A fika-gyárosok vesszőparipája: bő 4 órás játékidő. Szvsz hatalmas, egetrengető baromság, ugyanúgy, ahogy baromság volt a Halo: Reach-nél is. A legkönnyebb fokozaton a sztorin végigszaladó, nulla háttérismerettel rendelkező, fél szemmel a Wii-t figyelő casual gamerek idióta hozzáállása szülte ezt a kritikát. A nehezebb fokozaton elkezdve a játék kellemes négy-öt estés szórakozás, melynek aztán neki lehet állni Elite fokozaton, majd Move-val, és még csak ezután kerül elő a multi, ami az első percben garantálja az addikciót, majd a hónapokig tartó kellemes szórakozást.

Összegzés: (Azért az online coop-ot tárt karokkal várjuk egy letölthető patch formájában.) A Killzone 3 áramvonalasított, csúcsra járatott Játékélmény, mely alkotóelemeiben is minőségi, ám összerakva maga a tökéletes Killzone. A KZ pedig - mint tudjuk - csak önmagával jellemezhető.