25 év 25 játéka egy videojátékos életéből. Day of the Tentacle /8. év 1993/

Még a PC-m vásárlása előtt nyáron, a barátaim egy kalandjátékról

beszélgettek nap, mint nap, hogy a különféle megoldásra váró

feladatokból és rejtvényekből, mire és hogyan jöttek rá benne. És hogy mi

az, amit nem tudnak megoldani a játékban, no és persze arról is, hogy

milyen poénokat találtak benne, vagy hogy milyen tárgyak használatával

mi történik, amire a program valami vicces animációval reagál. Miután a kíváncsiságom a maximumra emelkedett, megtekintettem az egyik

barátomnál ezt a játékot, és rögtön tudtam, hogy ez kell nekem, hogy én

ezt végig akarom játszani. Az Amigát alig két hónap elteltével végül

lecseréltem, hogy végre én is PC tulajdonos legyek.

Így 1993-ban megvettem az első PC-t, ami egy 386-os konfiguráció volt

• Akkori áron 5 havi fizetésem volt - ezáltal az első játékaim mindegyike,

szinte csak kalandjáték volt. Ami nem volt elérhető Amigán, azt mindet beszereztem PC-re. De még az Amigás játékokat is újrajátszottam, mert

mind a kezelés, mind az irányítás, no és persze a ”loading” képernyő

nemléte egy új dimenziót nyitott meg a számomra. A játék, ami így elvakított

a Day of the Tentacle névre keresztelték, és egy 80-as évekbeli C-64-es kalandjáték a Maniac Mansion folytatása volt, ami nálam addig kimaradt, de szerencsémre a játékban benne volt, így tudtam ezt a hiányosságomat

pótolni. /A C-64-es nagy címek többsége sajnos nálam kimaradt/ Amikor

végre otthon leülhettem vele először játszani, egy kisebb csodának éreztem

az egészet, elvégre egy addig sosem látott minőségű rajzfilm került elém,

amit ráadásul én irányítottam. Egy hosszú és örökké emlékezetes kaland

része lettem általa.

A Lucasarts abban az időszakban, csak úgy ontotta magából a

kalandjátékokat, az akkori fő riválisával a Sierra céggel, egy nagyon

hosszú ideig tartó verseny alakult ki, a játékosok kegyeiért. Eme

versenynek köszönhetjük azokat a játékokat, amiket manapság már örök

klasszikusoknak nevezünk. Viszont én most csak ezzel az egyetlen

játékkal fogok foglalkozni.

A Day of the Tentacle játékban minden benne van, amitől egy kalandjáték

csak jó lehet. Kiváló történettel rendelkezik, gyönyörű grafikája van, remek elgondolkodtató fejtörői vannak, megismételhetetlen szöveges és képi

humorral, és hihetetlenül egyedi szereplőkel van tele. De nézzük csak

szép sorjában őket, és talán kezdjük a történettel.

Nos a történet tömören és velősen: Meg kell megtenni a világot, bár igaz,

ezt igencsak különös, sőt meglehetősen egyedi módon. Az első részből

már ismert házba visszatérve, a főhőseink egy időutazásban vesznek

részt, ugyanis a lila csápnak világuralmi tervei vannak, a három hősünk

pedig, egy apró hiba következtében, az idő három különböző pontjába

kerül. Magát az időutazást egy végtelenül elvont formában, egy toiletben /Chron-O- John-ban/ élik át. Ezáltal hőseink a múltban, 200 évvel korábban,

a jelenben, és a jövőben, 200 évvel később kell megoldást találniuk arra,

hogy mindannyian visszatérhessenek a jelenbe. Ráadásul a játékban, az

éppen alakuló Amerikai alkotmányt is megreformálhatjuk néhány ötlettel,

mindezt természetesen roppant mulatságos formában. A játék által a szórakoztatásunk garantált lesz, és egyetlen percig sem fogunk unatkozni,

mire eljutunk a végkifejletekig.

A játék grafikája gyönyörű rajzfilmes hatású. Minden egyes helyszínből,

csak úgy sugárzik az egyediség, és a szó szerinti debilisség. Itt még a

legkisebb tárgyak is olyan hangulatot árasztanak magukból, amit más

játékban nem láthattunk eddig. Bár a ház, és a benne található helységek

végig a játékban ugyanazok maradnak, de a háromféle időnek

köszönhetően, minden egyes szobának megvan a maga egyedisége, amitől

örök érvényűvé és feledhetetlené válnak. Tényleg minden egyes

helyszínnek megvan a maga varázsa, amibe bárki könnyedén beleélheti

magát. Ugyanakkor bele gondolt már bárki is, hogy ebben a játékban nincs egyetlen egyenes vonal sem? Azt hiszem, ez mindent elmond arról, hogy

mire is számítson az egyszeri játékos, ha csak most akar megismerkedni

ezzel a játékkal.

A fejtörők olyanok amilyenek. Végtelenül elvontak, és legalább annyira

egyediek, mint a grafikája. Mivel a ház lakói nem normálisak - igaz hőseink

sem - térben és időben egyaránt, ezért senki se számítson, értelmes vagy logikus megoldásokra. Érdemes lesz előkészíteni jó néhány zsebkendőt,

mert a megoldandó feladatok közben tutira, könnyesre fogjuk magunkat

röhögni. A megoldások többségéhez, szükségünk lesz az időben

szétszórt barátainkra is, mert a feladatok annyira összetettek, hogy

nélkülük nem fogunk boldogulni. Lesznek köztük olyan megoldások is, ahol

az idő mindhárom pontján tevékenykednünk kell, hogy a feladat

megoldódjon. Csupán egyetlen feladatot emelnék ki a sok közül. A

jelenben, az egyik szobában Ednát kellene kilöknünk, de ez nem sikerül,

mert folyton megkapaszkodik, a szobában elhelyezet szobor karjában. A megoldás a múltban lesz, ahol Hoagie tanúja lehet a szobor elkészültének.

Az egyik testvér /a jobbkezes/ éppen szobrot készít az ikertestvéréről, aki viszont balkezes. Itt a feladatunk az lesz, hogy egy másik kalapácsot

/balkezest/ keresünk, és azt kicseréljük az éppen használttal. Ezáltal az

éppen készülő szobor, ami a jelenben az eddig eredeti volt, most

megsemmisül és átalakul. Ezáltal az eddig megoldhatatlan feladat /Edna

kilökése/ végre megoldhatóvá válik.

A humor mindig is a Lucasarts erőssége volt a kalandjátékok terén. Aki

játszott már korábban bármelyik Monkey Island részel, az tudhatja, hogy

mire is számítson a játék során. De a humor nem csak szöveges formában jelenik meg, hanem grafikus formában is, elvégre, ahogyan már korábban említettem, a játéknak rajzfilmes a grafikája. A játék során rengeteg

alkalommal lesz, hogy egész képernyős animáció formájában /pdl. az intro,

vagy az időutazás/ mutatja meg az aktuális poént, ami akkor még igencsak ritkaság volt. Anno nem is értettem, hogy miért nem készítetek belőle egy

egész estés rajzfilmet, mert szerintem tuti siker lett volna, és nem csak

maga a PC-s játék, hanem a ”lehetséges” mozi verzió is. A szöveges

poénoknál nekem mind a mai napig, az alkotmányos javaslat, és annak következményei tetszenek a legjobban. A kettesszámú kedvencem pedig,

a jelenben a ház előtti koszos autó, amire a ”Wash Me” felirat van a

szélvédőre felírva. /Ezt még a mai napig is eljátszom sok alkalommal, hogy

ha látok egy nagyon koszos kocsit/ A játék képi humoráról tényleg csak ömlengeni tudok. Nem is értem, hogy manapság miért nem készít bárki is

hasonló játékokat, ahol a képi humor, ennyire a játék része lenne.

A szereplőkre elég csak rátekinteni, és az ember már rögtön tudja, hogy a készítők valami nagyon ”érdekes” anyagot fogyaszthattak nap, mint nap,

amikor a karakterek tervezésével foglalkoztak. Egyes számú főhősünk

Bernard, az 50-60-as évek eminensét eleveníti fel, a keshedt testtartásával,

és a csokornyakkendős fehér ingével. A beszédstílusa pedig, leginkább az ostobák optimizmusának az iskolapéldája lehetne. Bár Hoagie is megér egy misét, a laza zsebre vágott kezeivel, és a mackós járásával, hogy a

ruházatáról, és a loboncos frizurájáról már ne is beszéljünk. Amikor pedig megszólal, az embernek olyan érzése támad, mint amikor egy rajongó, a

legújabb Metal CD-t ecseteli. Utolsó főhősünk - pontosabban főhősnőnk -

a legabszurdabb hármójuk közül. Laverne frizurája úgy néz ki, mintha most csapta volna meg a 220V. A ruhatára is leginkább ehhez illeszkedik, ami

tisztára olyan, mintha a "Woodstock" vagy a "Sziget" - lehet, hogy ott

csapta meg az áram - fesztiválról szökött volna meg. A járása, ami nem

áll másból, minthogy széjjelvetet karokkal, kacsázik, pedig egyenesen

orvosi eset. Igaz a későbbi ”tentacle” ruhás járása is, leginkább a WC-re

futást juttatja az ember eszébe. A szinkron hangja pedig a legjobban lett

eltalálva az egész játékban. Tisztára olyan érzése támad az embernek,

amikor meghallja a hangját, mintha csak most ébresztették volna fel egy

mély álomból. A mosolyát akár tananyagként is lehetne használni, mert

annyira debilre sikerült.

A játékba szereplő többi karakterről is csak lelkendezni tudok. Egyszerűen zseniális, ahogyan a három különféle időben, hogyan néznek ki, és

viselkednek a különféle karakterek. A múltbeli karakterek, akiknek egy

része valójában létező történelmi személyiség, egy komoly görbe tükör formájában elevenedik meg. George Washington-tól és a beszédstílusától,

én még mindig könnyesre röhögöm magamat, de a hidegrázástól szenvedő minisztere se semmi. A jelen karakterei is jó iskolapéldája - orvosi

szempontból - arra nézve, hogy hogyan is néznek ki az igazi örök

vesztesek. A diliboltos árus nálam örök favorit fog maradni. A jövőbeli

emberek és csápok is megérik a maguk pénzét, hiszen itt se lesz közöttük

olyan, akire akárcsak jóindulattal is rá lehetne aggatni a ”normális” jelzőt.

A zenékről és a hangokról is csak a legnagyobb elismeréssel tudok

beszélni. Hihetetlen, hogy itt is mennyire meglátszik, a minőségi munka a programozók részéről. A szinkronról már beszéltem, ami tényleg zseniális

lett. De a játékban a hangok is szintén csak önmagukért beszélnek. Az

összes tárgyhasználathoz, de még az animációkhoz is, olyan egyedi

hangok társulnak, amit eddig egyetlen játékban sem tapasztaltam. Sokszor

a régi, alig néhány perces Tom és Jerry, no meg a Donald kacsás részek

jutottak az eszembe, amikor meghallottam őket, miközben játszottam a

játékkal. A zenék akárcsak a hangok, szintén kiemelkedőre sikerültek a

játékban. Mindhárom idősíknak nagyon egyedi, és emellett nagyon

hangulatos zenéje van. Sokszor olyan érzésem támadt, amikor

meghallottam őket, mintha csak egy nagy kaliberű egész estés rajzfilmhez készültek volna. A személyes kedvencem a 200 évvel ezelőtti múlt, ahol

egy igen sajátságos feldolgozást kapott az a nagyon ”híres” szám, amit

sok-sok Amerikai a szíve mélyén igencsak tisztel.

A Day of the Tentacle a kalandjátékok koronázatlan királya lett 1993-ban,

és a mai napig is viseli, sőt kiérdemli ezt a címet. Sok kihívója volt az évek folyamán, még házon belül is, de soha egyetlen játéknak sem sikerült olyan maradandót alkotnia, mint neki, és aki ezt vitatja, azt csak sajnálni tudom.

Ez a ”JÁTÉK” a videojáték történelemben egy olyan nyomott hagyott, amit

nem lehet kitörölni, vagy megmásítani. Két éve amikor kijött a Monkey Island felújítása HD-ban, mindenkiben az merült fel először kérdésként, hogy mikor

jön a Day of the Tentacle ugyanígy. Márpedig ha valami 16 év után is ilyen erősen a köztudatban van, azt csak a legkiválóbb, és a legmaradandóbb

játékok érdeme. Én reménykedem benne, hogy eme kalandot, újra átélheti

majd hamarosan mindenki, de immáron gyönyörű szép HD-ban.

Maradok annak, aki vagyok, a játékosnak, aki szeret játszani

Arcade Game's Forever