hellmarch

A Visceral Games Electronic Arts által Xbox 360 és Playstation3 konzolokra kiadott videojátéka.

Értékelés: **(a négyből)

Ismerős az érzés, amikor egy olyan tevékenység, amit szinte minden nap elvégzel, és ami feszültséggel, frusztrációval tölt el, egy idő után rutinossá válik, és faarccal veted bele magad? Itt egy kis érdekesség még kislegény koromból: akkoriban karate edzésekre jártam, és mire végeztem, öt-hat óra környékén, már koromsötét volt (ősszel és télen persze). Mikor beléptem a kapunkon, a bejárati ajtóig vagy tizenöt métert kellett megtennem, én pedig végig be voltam sózva, mert nem láttam semmit, végig azt vártam, mikor ugrik a nyakamba valami ocsmányság a tetőről, vagy ránt be a bokorba. Aztán egy-két hónap múltán már csak végigsétáltam a járdán, miközben azon törtem a fejem, mi lesz a vacsora. A kezdeti állapotot a Dead Space című játékkal állítom párhuzamba, míg a rutinos caplatás a folytatást szimbolizálja. Ezzel lényegében mindent el is mondtam, azért folytatom tovább.

A Dead Space 2 nem rossz játék, távol álljon tőlem, hogy ezt állítsam, de nem is jó. Most kérlek, olvass tovább, megpróbálom kifejteni, miért is nem, de nem lesz könnyű dolgom. Mert amikor a történet végére értem, rögtön az fogalmazódott meg bennem, hogy a Visceral friss megjelenése egy profin összerakott folytatás. Aki affinitást mutat a zsáner felé, nem érdemes kihagynia, mert ilyen kiélezett, és valóban túlélésre törekvő kalandot nem sokat kap manapság. Időhiányban voltam, így normál fokozaton vetettem magam a Sprawl végeláthatatlan járataiba, és meglepődve, ugyanakkor elégedetten bólogatva nyugtáztam, hogy ilyen kihívást az előd ijesztőbb névvel ellátott szinteken kínált. A lőszer és az elsősegély csomagok szűkösre szabottak, mint a boltok száma, ahol beválhatom a nyerő csoki papírjaimat, az ellenfelek gyorsabbak, és nagyobbat sebeznek, ráadásul többen is vannak. El nem tudom képzelni, hogyan fogom magam átverekedni a már most legendás hardcore módon, ahol mindössze háromszor menthetem el az állásom, és nincs checkpoint. Nem az alkalmi közönségnek szól tehát a móka, e tekintetben pedig nálam mindig nagy vállon veregetést kap az aktuális alany. Szeretem a kihívásokat. Nem fölöslegesen dobálózom olyan jelzőkkel, mint a profi, mert a Dead Space 2 valóban tanítanivaló játékmenetet pakolt le elém. Az első részben például nem kényszerültem a széles fegyverarzenálra, bőségesen elegendő volt a plazmavágó, olyan eshetőségekről pedig már nem is beszélek, hogy a nekromorf leszaggatott karmát küldöm telekinézissel a feje közepébe, hogy így spóroljak a muníción. Ahogy haladtam a fejezetekben, úgy világosodott a kép, melyik ellenfél ellen melyik fegyver hatásos, mikor mit kell alkalmaznom, és mikor kell menekülőre fognom a dolgot. Néha egy-egy fejtörőbe is beleakadtam, és örömmel nyugtáztam, hogy az esetek többségében az agyalás közben az életemre törő rémségekre is koncentrálnom kell, vagy a legközelebbi oxigéntöltő-állomás után is kutakodhattam. Ilyen stresszes helyzetben éleződik ki a játék, és bevallom, így sokkal élvezetesebb, de még inkább izgalmasabb a dolog, mintha téblábolva keresném a megoldást.

Az űrállomást járva változatos helyszíneken fordultam meg. És itt nem olyan kicsinyes különbségekre gondolok, amelyeket az Ishimura fedélzetén tapasztaltam. A Sprawl nemcsak munkát, otthont is adott az embereknek, akiknek szükségleteik vannak. Nemcsak lakásokban, vagy neonreklámokkal díszített termekben fordultam meg, de eljutottam egy templomba is, persze a régi szép időkre emlékeztető műhely- és laboratóriumszerű termekben is tiszteletem tettem. Viszont mindenhol egyszerűen végigterelt a program. Eltűnt a felfedezés öröme, ezt bizonyítja a térkép hiánya is, a leágazások száma minimálisra csökkent, van egy „fő vezeték”, amiről nem nagyon lehet letérni, és oda az első rész nyújtotta izgalmakkal teli barangolás. Mert bő két évvel ezelőtt a lehetséges veszéllyel dacolva is elbarangoltam oda, ahová máskülönben nem lett volna kötelező, hogy megnézzem, milyen finomságokat találhatok. Most pedig a vékony, kék vonalat követve csak itt-ott találtam egy ajtót, ami egy pici szobát rejtett. Egyszerűen nem tudtam letérni a kitaposott ösvényről, csak a kötelezően megszabott útvonalat járhattam, ami kötelező, az alternatívák jelentette felelősségvállalás, és kockázat kiveszett. Hiába bővelkedik küzdelemben a fő szál, azon egyszerűen végig kell haladni, ott nem gondolhattam meg, hogy megéri-e vállalni, avagy sem. Van egy még nagyobb hibája a játéknak, amin majdnem el is vérzett, az pedig a rettegés halványulása. A Dead Space egy félelmetes alkotás volt, féltem befordulni a sarkon, szorongva vártam, mi fog történni. Most másképp működik a dolog. A nekromorfok olyan nagy számban özönlenek, hogy a küzdelemben elfelejtettem félni, nem nagyon ijedtem meg, mert a szörnyek hirtelen rohamait már korábban megtapasztalhattam. Például a földön mozdulatlanul, de látszólag sértetlenül fekvő ocsmányság minden bizonnyal a nyakamba ugrik, amint a közelébe érek. Vagy elég megvizsgálni a lift plafonját, és rögtön meg is állapítom, hogy be fog-e ugrani egy ellenség. Nem azt mondom, hogy faarccal haladtam előre, mert itt is van „parafaktor”, de érzésem szerint jelentős a visszaesés. Valóban, a játék néha olyan túlzásba esik a rondaságok számát illetően, hogy inkább felhúztam magam, és „Dögölj már meg végre!” kiáltással vetettem magam áldozatomra, minthogy rémülten mentettem volna az életem. Itt váltott a bizonytalansággal teli út a házig napi rutinná. Amit nem feltétlenül élvez az ember. Nem voltam büszke magamra, hogy nem féltem, mert félni akartam, de nem sikerült, helyette szitkozódtam, ütöttem, és tapostam. Mintha Isaac maga is meglátná ezt a képtelenséget, többször is utal arra, hogy megszokott dolog már a nekromorf-vadászat. Volt az első felvonásban egy lény, ami a frászt hozta rám, még a harmadik végigjátszásnál is görcsbe rándult marokkal vártam, mikor jelenik meg. Utáltam, mégis a játék egyik legnagyobb élményeként emlékszem rá a mai napig. Ennek a kreatúrának a testvérébe botlottam, és ott szállt el a horror-élmény, mert csak idegesített, nem kergetett az őrületbe. A játék utolsó pár fejezete egy rohanás, ami inkább egy hentes trancsírozására emlékeztet. Így levonva a konklúziót, a Dead Space 2 nem túlélő-horror, hanem túlélő-lövölde, annak viszont nagyon jó, a korábbi profin összehegesztett mechanikáról már értekeztem. Sajnálom, hogy ezúttal nem sikerült azt a rettegést hozni, mint 2008-ban, biztosan emelkedett az ingerküszöböm is az évek során, de érezhetően akciódúsabb, és kevésbé sejtelmes, feszülten várakozós lett az idei adag.

A Visceral és az EA karöltve nagyszerű munkát végzett az univerzum megalkotásában, és most sem érheti panasz az ilyen irányú törekvéseket. A játékot most is egy animációs film kíséri, biztos vagyok benne, hogy idővel egy újabb regény és képregény is érkezik, dicséretre méltó az ilyen mértékű gondoskodás. A már jól megszokott naplók begyűjtése sem maradhatott el, ami egy átfogó keretet biztosított az egyébként közepesen gyenge történetnek, de ezek sem tették sokkal színesebbé azt, valahogy ez a plusz is kimaradt. Nem győzték hangsúlyozni a srácok, hogy Isaac személyiségére ezúttal nagyobb hangsúlyt fektetnek (én inkább azt mondom, most adnak neki), nem kell irodalmi szintű mélységekre gondolni, de a derék mérnök ezúttal már hangot ad véleményének, és érzelmeinek is, sokkal inkább saját ördögeivel kell megküzdenie, mint az állomást elárasztó lényekkel (gondolja ő, én meg itt szenvedek a rám törők hordáival), de ez is idegesítő lesz egy idő után. Mint egy film, amin érzed, hogy van benne valami, mégsem szereted meg a karaktereket, ott pedig menthetetlenül veszve van a dolog. Nem érzem, hogy bárki is igazán hiteles és kidolgozott személyiséget kapott volna, Clarke teszi, amit tennie kell, magyarázatot is kaptam döntésire, de nem éreztem mögötte a teljes meggyőződést, szenvedett a gárda a vérgőzös tortúra alatt. Mennyivel nagyobb frászt hozott volna rám, ha Isaac nem csak a megszakadt videó kapcsolat miatt szitkozódna, hanem iszonnyal eltelve kiáltana egy izgalmasabb helyzetben. Gyors tanács a készítőknek (nem tanító jelleggel természetesen): Isaac éppen belép egy terembe, amikor kialszanak a fények, és fémes kaparászások, elnyomott nyögések törnek utat fülébe. Mennyire hiteles lenne, ha a hős sírós hangon elhadarna egy imát, esetleg el is zokogná magát a félelemtől. Szerintem ez lenne természetes. És akkor én is megizzadtam volna, és csakúgy, mint az Ishimurán járva, folyamatosan a hátam mögé tekintettem volna, nem lopakodik-e valami utánam. Ugyan most egyáltalán nincs súlya, de Ellie személyében azt hiszem, megvan az idei eyecandy a virtuális hölgyek között, aki kíváncsi volt casper ideáljára (ugyan ki lenne :P), az most már tisztán lát.

Van egy faktor, amiben viszont a produktum vitathatatlanul az élvonalba sorolandó. Ez pedig a hangzás. Kiemelten fontos tényező ez egy horrorban, és bár nem sorolnám a jó darabok közé írásom célpontját, a hangokkal nem volt gond. Itt nyer értelmet a térhatású hangrendszer, vagy fejhallgató, elképesztően hiteles minden. Ha a szörnyek miatt nem is, az általuk keltett lárma miatt feszengtem. Itt egy elfojtott hörgés, ott egy betört ablak csörömpölése, na és az a sejtelmes, fokozatosan az iszony beteljesülése felé áradó dallam, nálam kiérdemli a mesteri jelzőt. A közelmúltban a Deadly Premonition ellenségeinek hangján akadtam ki (jó értelemben, elérte a hatását), ezt ismét átélhettem, nagyon tetszett. A többjátékos lehetőségről nem szeretnék írni, egyrészt alig próbáltam, másrészt nem érzem úgy, hogy valamennyi jelentősége is lenne, nem ezért ültem le játszani. Ne értsetek félre, egészen vállalható a multi, de az a maradék óvatosság is elpárolog, ami a kampányban még felütötte a fejét. Ajánlom, aki élvezni szeretné, gyűjtse össze a baráti társaságot, együtt vadászni már lényegesen jobb móka, mint találomra belemerülni egy ismeretlenekkel teli csoportba, ahol aztán semmi megtervezett együttműködés vagy izgalom sincs. Sajnálom ezt mondani, és szívem szerint nem is tenném, de inkább ne jelent volna meg a második rész. A harcrendszer tökéletesedett, igazi kihívást nyújt, nagyszerűen felépített szekvenciák fogadtak, a Dead Space 2 egy nagyon jól összerakott shooter, de lényegében soványodott, ez pedig a félelem megteremtése, és fenntartása. Az egyetlen elem, amiben nem fejlődött, hanem visszaesett a sorozat, és mégis, a leglényegesebb ingrediens okozott csalódást, bevallom, a szívem szakad meg, mert a széria a szívemhez nőtt, és egyetlen vele töltött percet sem bánok (első nekifutásra kilenc és fél órát ölelt fel a végigjátszás), megkérdőjelezhetetlen helye van a gyűjteményemben. Sokan a tökéletes folytatásnak tekintik, én viszont megláttam benne a visszaesést. Talán nem is ez volt a játék elsődleges célja, a horror legmélyebb bugyraiban való elmélyülés, de én ezt vártam tőle. Ülj le elé, és játszd ki, többször is, mert tényleg megérdemli, és nem is állítom, hogy a Te esetedben így lesz, de nálam elmaradt a varázs.