10-6

Slash

Szóval van nekünk ez a fantasztikus, alig túlmisztifikált gitárosunk, aki dacára az irgalmatlan méretű pénztárcájának és töménytelen reklámnak, finoman szólva nem díjazza, hogy már hosszú ideje csak a Guns N Roses miatt hajlandó őt elismerni a közönsége.

Középszerűbbenél középszerűbb skatulyából való kitörési próbálkozásai után most talán valami tényleg jót sikerült alkotni.

Köszönhetően a tucatnál is több énekes pacsirtának, akik a legkülönbözőbb zenei közegből érkeztek, hogy mind-mind hozzátegyék a maguk kis világát a hírös gitáros számaihoz. Ez (mármint a sok énekes) mindenképp jó választás volt, megelőzve, hogy csupán egy kis réteg igényeit fedje le a korong, arról nem is beszélve, hogy mit ki nem hozott egyes pop / rap előadók hangjából.

A végeredmény pedig egy hatalmas tiszteletadás a '80-as, '90-es évek nagy rockzenéi előtt, melyre bármelyik korabeli GH büszke lehetne.

Hogy valójában hány százalékáért felelős ennek az anyagnak Saul Hudson, azt nem tudom; érdekes lenne megtudni, hogy milyen mértékben szólhattak bele az aktuális énekesek, zenészek, producerek a dalokba. Ez viszont lényegtelen amíg egy ilyen sokszínű, változatos korong az eredmény.

Hősünknél van tucatnyi túlértékeltebb gitáros a szakmában, az pedig még mindig tény, hogy tud húzós témákat írni, csakúgy, ahogy a blues-skálákon való tekergései is egyediek.

Demians - Mute

Bevallom, roppant mód csalódtam ebben a lemezben.

A francia multiinstrumentalista zseni, Nicolas Chapel 2008-as bemutatkozó anyaga első hallásra is olyan erős hatással volt rám, hogy a mai napig nem tudtam kiheverni. Egyedül készített munkája a számtalan áthallás ellenére is olyan kiforrott, olyan egységes volt, hogy elképzelni nem tudtam, hova fog fejlődni pár éven belül. Épp ezért hittem, hogy minimum a második kedvencem lesz az idei felhozatalból.

Ehhez képest amit kaptam: egy cseszett jó indítás, jó folytatás majd innentől kezdve, minden második számnál úgy tesz, mintha most lenne vége a lemeznek.

Egyszerűen nem értem, miért pakolt bele ennyi feleslegesen visszafogott, "mostelköszönökavilágtól" hangulatú, üresen kongó dalt. Szóval a kelleténél messze több önmarcangolás van benne, mint szükséges, s ezt tekintem az egyetlen hibájának.

Így is jó. Sőt, valamiért csak ott van a tíz kedvencemben... igenigen, a modern progresszív rock zene az én nagy szívszerelmem, képtelen vagyok ennél lejjebb pakolni őt a listán, hisz a stílusának megfelel, óvatosan felhúzott dalok, megpakolva az elmúlt korszak nagy együttesek ízeivel, legyen szó akármelyik hangszerről.

James Labrie - Static Impulse

Igen izgalmas ez.

Izgalmas dolgok történnek mostanság a DT háza táján, melyek magukban hordozzák az újra kivirágozás lehetőségét. Ugye, most a doboscserére vonatkozó dolgokba fölösleges elmélyedni, nem is arról kellene, hogy szó legyen itt.

Hanem arról, hogy hogyan volt képes a Dream Theater az utóbbi évtizedben ennyire ellaposodni önmagához képest, amikor olyan bitangjó zenészek dolgoznak benne. Akár Portnoy tucatnyi mellékprojektjét nézzük, akár Rudess számos zenei kísérletét, akár Petrucciét...

LaBrie legújabb szólólemeze is csak ezt erősíti meg bennem. Pont ez a furcsa, hogy idén éppúgy leelőzte saját zenekarának legutóbbi teljesítményét, ahogy 2005-ben tette.

Pedig csak maga köré gyűjtött néhány alázatos és szorgos emberkét, akik hajlandóak teljes mértékben kiszolgálni és a leginkább a hangjához illő zenét írni.

Szóval mi is tetszett ebben az anyagban...

Annak ellenére, hogy maguk a dalok már ezerszer elpuffogtatott klisékből építkeznek, képes az egész erőteljes és fókuszált maradni.

Van egy roppant erős és előtérbe helyezett dobunk, amihez ritka mód illeszkedik az összes gitártéma. De tényleg, nem is tudom mikor hallottam gitár és dob ennyire finom összhangját utoljára egy lemezen. Ezt megfejeli egy kellemes mennyiségű billentyűkön tolt szőnyeg, melyek egyben tartják és színezik is az összes számot, anélkül, hogy átvennék felettük az uralmat.

Így el is készült a hibátlan, egyszerű, de nagyszerű lapunk az énekhez.

Ami természetesen elsőrangú, mint mindig.

Plusz ezt sikerült megsózni egy óvatos mennyiségű hörgéssel is, melyek még a magamféle, death-es megnyilvánulások 99%-ától elzárkózó ember számára is fogyaszthatóak maradtak.

Carbon Based Lifeforms - Interloper

Az ambient svéd nagykövetei újra elvarázsoltak.

Az olcsó ketyerék szanaszét-tuningolását, a digitális mintavételezést és a rögzített sávok utólagosan felismerhetetlenségig effektezését imádó duó brilliáns módon ért a hangulatteremtéshez.

Az összes 6-8 perc közt ingázó daluk maga a mennyország. Vagy inkább maga a Föld. Bizony, az egyszeri hallgató világok teremtésének lehet részese.

Ahogy néhány, a fellegekben úszó hang lassan elindul, mint a folyók, vagy mint a szél... ahogy megjelennek az első ritmusok, melyek a frissen létrejövő élet juttatják az ember eszébe... ahogy egyre nő és szélesedik a számos, legkülönbözőbb hang, képviselve a legkülönbözőbb létformákat, elárasztva a világot, majd a tetőfokon belépő dallamok, amik már igazi értelemmel ajándékozzák meg az élőlényeket, s melyek segítenek egy emelkedettebb tudatállapotba jutni...

nincs mit mondani róla

Gazpacho - Missa for Atropos

Mi vagyunk a kéccázadik pinkfloyd, akire nem figyel a világ, ide lőjetek!

Igazából neki sokkal inkább a következő bejegyzésben lenne a helye, de a szabály az szabály, még ha én magam is találom ki és csak engem érdekel, hogy be lesz-e tartva. Szóval kicsúszott a legjobb 5-ből. Gondolom, most az összes tag sírva fordul az anyucijához, megtörve és reményvesztetten, ezek után)

De miféle zene is ez? A minimalista alternatív rock post-ambientbe ágyazott és világzenei motívumokkal megtűzdelt paradicsomlevese.

A hangzás szinte jéghideg, amíg be nem lép egy-egy kellemesebb, lágyabb hangszer, vagy maga az ének, ami mindig old egy kicsit a feszültségen, de sosincs állandó felengedés, a feszültségkeltő funkcióval ellátott harmóniákkal együtt jár sokszor az újabb, hideg hangszín, ami visszatérő szimbólumává válik a nyugtalanságnak.

Ebben sokat segít a dobok mellé társított különleges ütősök, azok nagyszerű kontúrja és a mellé többféleképpen módosított zongorák.

Finom atmoszférateremtés után, puha ének, lassú akkordok és különös dallamok tánca a melankolikus örökkévalóságban, ahová a történet főhőse száműzi elméjét, elzárkózva a világ kegyetlenségei elől.

Újfent, nem tartom érdemesnek több szót fecsérelni, csak meghallgatáskor válik érthetővé a dolog.

Következő számunkban sokkal több személyes kirohanást és oktalan túlmagasztalást olvashatunk majd, amit az arra érzékenyeknek nem igazán ajánlunk.

No nem mintha bárki is elolvasná. :)