16-11

Alter Bridge - AB III

Elöljáróban szögezzük le, Myles Kennedy zseniális énekes, aki fantasztikus dallamokkal látna el bármilyen amerikai tucatrokkot és fantasztikusan váltogatja a hangszínét. E mellé kapunk egy Tremonti-féle, riffek és virtuóz szólók írására szakosodott gitárost is, aki nagyszerű tartalmat pakol a ritmusszekcióra.

A klasszikus rock-nóták huszonegyedik századi manifesztációja tehát adott, dinamikus, erőteljes, valamint nagyívű, epikus dalokkal megtöltve.

Valamiért azonban mégis van bennem egy kis elégedetlenség. Gyakorlatilag a lemez 14 számának, mind a 66 perce ezt a két sémát dobálja, lélegzetvétel nélkül, aminek következtében idő előtt belefárad az ember füle. Amikor pedig több nekifutás kell egy lemez végighallgatásához, akkor az semmiképp sem számít jó pontnak a teljes mű szempontjából. Mindezek mellett ott érzem a helyét idei kedvenceim közt, ha nem is az élvonalban.

Még ha nem is vált kedvencemmé az összes szám, de amii megtetszett belőle, az igazán a szívemhez nőtt már első hallgatásra.

Alexander Brandon - Earthscape

Alexander bácsi neve ismerős lehet a játékosok számára. A Jazz Jackrabbit és a Deus Ex játékok zenéjéért felelős úriember számtalan alkalommal tett már tanúbizonyságot arról, hogy mindig képes elkapni az adott képsorok, játékbeli történések hangulatát. Saját neve alatt ehhez képest jóval kevesebb művet jelentetett meg. A mostani legnagyobb hiányossága is csupán az, hogy alig több, mint fél óra. Nem tudom, milyen megfontolásból dobott piacra egy ilyen nyúlfarknyi darabot. Legalább amit hallunk, az hozza a szokásos színvonalat.

Jellemző az úrra, hogy már az őskor óta képes a legkevesebb eszközből kihozni a lehető legtöbbet. Húzós, az ember testét mozgásra késztető ritmusai, emlékezetes dallamai az azonnal felismerhető hangzásvilágába ágyazva, továbbra is elsőosztályúak. Kifejezetten imádom azt a különleges, hideg zongorahangszínt, amit használ.

Joe Bonamassa - Black Rock

A tavalyi lemez után, szinte pihenőt sem hagyva magának, turnéba vágott, majd nyomban elkészítette újabb lemezét a BB King-féle iskola hírnöke.

Mint ilyen, továbbra is legfőbb jellemzője, hogy a legnagyobb tisztelettel nyúl még a legegyszerűbb blues-akkordkörökhöz. A legpuritánabb témát is eredeti módon dolgozza fel, teletömve a modern világ többtonnás gitártémáival és a lehető legpuhább énekével.

Jelen korong tartalma a tavalyihoz képest sok szempontból változott.

Habár a kocsmák, börtönök, folyóparti táborok hangulatát továbbra is megtartotta, továbbra is vegyítve az akusztikus és a rezonátoros gitárok nyers, acélos hangját a torzított elektromos gitárok harapósságával, több számban megfűszerezte azt az angolszáz népzene motívumaival. Ezek mellett pedig sokkal sötétebb, súlyosabb atmoszférát adott az egész zenének.

Steve Lukather - All's Well That Ends Well

A Toto együttes fő zsenije már bőven a mai kor nagy öregei közé tartozik.

Lukather mindenhol megfordult zenei körökben, mindenkivel zenélt és számtalan sikert ért el, valamiért még sem nyugszik.

Szeretjük az ilyet, amikor nem az újabb köteg pénz, hanem az újabb önkifejezési lehetőség lebeg valakinek a szemei előtt.

A szakma mamutjaként igazán érett zeneiség jellemző rá. Habár a poposított jellegtől nem képes elszakadni, ez nem is baj, hiszen azt roppant jól csinálja, megbolondítva számtalan harmóniaváltással és összetett motívummal, melyek enyhén progresszívessé, helyenként fúziós-jellegűvé gyúrják a többszöri hallgatást igénylő muzsikákat.

Hangzásvilágára jellemző, hogy rühell sokat tökölni a tökéletes beállítások és hibátlanul felvett hangszerek reményében. A lehető legkevesebb próbálkozással feljátszott sávok és az esetleges hibáik sokkal spontánabb, élőbb jelleget adnak a daloknak, csakúgy, mint az kevés effekt használata.

Elvitathatatlan tény az is, hogy számlálhatatlan kilométerrel a kezeiben, roppant megfontolt, ízes szólókat és pezsgő groove-val ellátott dalokat tud írni.

Jaga Jazzist - One-Armed Bandit

A soktagú norvég együttes (most talán 9?) újabb kalandozást tesz az elektronika és a modern dzsessz világában.

Azonnal feltűnik a csodálatos, szinte álomvilágszerű környezete a lemeznek, amit, temérdek egyszerű dallamocska tölt fel. A számos hangszer közt egyet sem nevezhetünk elsődlegesnek, mely igazán elnyomná a többit, a legkülönbözőbb instrumentumok csakis együttesen képesek elérni ezt a jellemző hatást. Számos különböző zenei inspirációt megélt, legkülönbözőbb ízlésvilággal megáldott zenész ül össze egy újabb, igazi örömzenélésre. Sokszor van olyan érzése az embernek, mintha kis csecsemőként hallgatná valamelyik felhúzható játékát, ami egy egészen más univerzumba, a saját kis álomvilágába repíti el.

Igazi, bódító hangulatok, butuska zenék egymásmellettisége adja ezt a különleges ízt, amit nehéz elfelejteni, ha egyszer rákap az ember.

Pure Reason Revolution - Hammer And Anvil

Ilyenkor szokás mondani, hogy egyik szemem sír, a másik pedig nevet.

A Courtney testvérpár az elmúlt évtized egyik igazán intelligens együttesét alapította meg, ötvözve a grunge, prog és elketronika legfontosabb elemeit, mindezt pop-os dalokban megírva, melyek pszichedelikus körítést kaptak.

2006-os lemezük, a Dark Third maradandó alkotás marad a zene történetében.

(nem csak számomra, Rick Wakeman is elismerte az együttest rendesen...)

Ezután azonban kivált a testvérpár dobok mögött ülő tagja, ami drámai változást hozott létre. A bítek elektromossá válása csak az első lépés volt, szép lassan szinte az egész zene átmentette magát az elektronikus zenék világába.

Baj? Nem feltétlenül.

A dallamvilág megmaradt, csak mindez egy olyan környezetben, ahol helyenként egésze nehéz eldönteni, hogy hol hallani szétcsavart gitárt és hol hallani mesterséges hangokat. A korábbi Beatles - Kraftwerk - Pink Floyd közti hiányzó láncszem helyett sokkal inkább helyezhető a Depeche Mode és a Nine Inch Nails közé. Az előbbitől elborultabb, a másodiktól viszont még jóval slágeresebb, könnyen emészthetőbb.

Jó. Még így is baromi jó.

De akkor is hiányozni fognak azok a hosszú kompozíciók és különleges gitárharmóniák...