meat

Értetlenül állok az események előtt, csóválom a fejem, hogyan lehet, hogy egyetlen irányítót sem törtem még szét a Team Meat címe fölött? Pedig az indíték mondhatni megállás nélkül ömlött, és ömlik a mai napig az arcomba. A Super Meat Boy olyan pofátlanul nehéz, hogy a véreset vizelés mindennapi rutinná válik, az idegeket széttépő koncentráció pedig szabályos verejtéktengert eredményez lábam alatt. Férfiasan bevallom, mcmacko tesztjéig még csak nem is hallottam a játékról, s elsőre igencsak húztam a szemöldököm: elég elborult ötlet egy kis húscsomót főszereplővé emelni. Talán kisgyerekkori énem kiáltott valahol mélyen a vásárlásért, aki Prince of Persia-n és Jazz Jackrabbit-on nőtt fel.

Amit nem lehet tagadni, hogy a SMB platformer, abból is színtiszta példány. A játék kis husink terelgetéséből áll, nincs lövöldözés, és logikai feladványok sora. Utóbbi talán hamis állítás, gondolkodni igenis kell, hogyan lesz a következő lecke megoldva, csakhogy itt nem időzhet a játékos, a várakozás egyenlő a biztos, és vérben gazdag halállal. Én, bár nem vagyok a műfaj elhivatott rajongója, azonnal észrevettem azt a törődést és odaadást, ami ezt a díszpéldányt járja át. Kihívásban nem szűkölködő pályák egész garmadája, melyek nem átallnak egyre agyroncsolóbb kihívásokat nyújtani, ami a későbbiekben a húsfiúra vadászó kreatúrákkal egészül ki. Aki azt hiszi, már mindent látott, fizessen be egy körre, újjászületik, és tapasztalni fog. Az elbukás, a halál keserű ízét, a kitartást, a végső diadalba, és a keserves küzdelem virágzó gyümölcsébe vetett hitet. A felütés ezerszer látott, mégis örökzöld, a gyerekmesék végtelen slágere. Meat Boy szíve hölgyét, Bandage Girl-t elrabolja a gonosz Dr. Fetus, a véres szószban tocsogó sütnivaló hős pedig útra kel, hogy elégtételt vegyen, és beleploccsanjon a naplemetébe párjával. Addig azonban hosszú és keserves út vezet. Az idei év legjobb letölthető címe nem fogta sokáig a kezem. Maroknyi szinten át bemutatta a rémesen egyszerű irányítást, majd magamra hagyott. Mikor az aktuális szerepjáték elején még Mungo társaságát élveztem, hogy aztán egy hatalmas rák éles ollója vessen véget szerencsétlen életének. Innen elkeseredett küszködés vette kezdetét, és nem értettem, hogyan is jutottam egyre tovább. Mert igen, én ennél nehezebb játékkal nem játszottam. Meat Boy hasonlít a valós emberekre, miért? Egy élete van. Nincs életfeltöltő csomag elszórva a pályákon, nincsenek kicsiny szívek a képernyő sarkában, ha nekiugrottam valaminek, aminek nem szabadott volna, nos, fakereszt. Tessék csak, lehet újból próbálkozni. Amikor pedig sikamlós kézzel markolászva elértem a pálya végén felém integető lányt, a gonosz Dr. Fetus egyszerűen elragadta. Több százszor. Én pedig ezerszer, és még ezerszer leltem gyalázatos halálom, hogy poraimból (cafatjaimból) feltámadva tovább küzdjek célomért.

Ha maga a fő szál nem lenne elég kihívás, akkor tovább lehet húzni a nadrágszíjat, ki lehet keverni a következő adag hajfestéket, mert garantáltan korán őszül, aki Meat Boy-jal lepaktál. Gyenge szövetséges ő, kit néhol a vak szerencse, néhol a mértani pontossággal kiszámolt ugrások hajtanak tovább. A stresszt tovább növelheti az egész képernyőt kitöltő, egyre közeledő csapda, akkor most gondolkozzak, ugorjak pontosan, kerüljem ki a felém indított rakétákat, egyéb ocsmányságokat. A firka elején vontam kérdőre magam, miért van épségben mindkét kontrollerem? A magyarázatot talán abban ragadhatom meg, hogy a szekvenciák meglehetősen rövidek, nincs egy perc az egész, bár amilyen karcsú, olyan adrenalindús az adott kihívás. Elhalálozom, aztán gyorsan kezdem előröl, fel sem tűnik egy idő után, hogy bedarált valami. A SMB vigyázba vágja magát, és szalutál a nagyok előtt. Amikor rátaláltam az első warp zónára, Video Commander üdvözölt, és rendelte magát kezeim alá, hogy a kis kitérő teljesítése után tovább teljesítsen szolgálatot. Így lehet megannyi karaktert elcsábítani, s meg is éri a vesződség, a mulatságosabbnál mulatságosabb pofák speciális képességeiknek köszönhetően sikeresen vehetik fel a versenyt Dr. Fetus csapdáival szemben. Meat Boy-t terelgetve sokszor csak ámultam, hogyan fogok eljutni ide, vagy oda, esetleg amoda, aztán másik segítőtársammal nevetve gyűjtöttem be a pályák nehézségét bőven növelő ragtapaszokat, amikkel további vendégszereplőket nyithattam meg. Én személy szerint rettegve húzódom el az időmérő kihívások elől, ezek sikeres abszolválása megnyitja a sötét világot, ahol minden szint jóval nehezebb testvére kínálja fel magát, egy életmű betörni az összest.

A prezentációt tekintve nehezebb írásom alanyánál elborultabb példányt találni szerte a virtuális világháló bugyraiban. Az elsőkezű élmények igaz védelmezőjeként nem lövök le egyetlen poént sem, tessék nyugodtan az átvezetőkre koncentrálni, csak kicsik ne lássák, máskülönben megállnak a fejlődésben. Mivel ebben a cikksorozatban ajánlok, rosszat nem akarok írni, negatívumot találni persze, mindenhol lehet, de a Super Meat Boy többek között kiérdemli nálam az év legprofibban összerakott játéka címét is.