guardian

Vége az évnek, én pedig egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez az esztendő nekem, mint játékosnak a nagyszerű arcade címek miatt lesz emlékezetes. Az, hogy a kisebb költségvetésű, rendeltetésszerűen alárendelt szerepre ítélt játékok hogyan verik kenterbe nagytestvéreiket, egy külön elmélkedést is megérne, most viszont egy négy (talán öt, majd meglátom, lesz-e idő és lehetőség) felvonásos cikksorozatra invitálom az olvasót, felvonultatva 2010 - véleményem szerint - legjobbjait. Első vendégem Croft kisasszony.

Úgy vágok beszámolómba, ahogy a játék hajított az események kellős közepébe. Lara újabb kincsre teszi rá mancsát - semmi sem veszik el örökre -, a helyi bandafőnök pedig túlerejére támaszkodva szabadjára engedi a régóta fogva tartott gonoszt, egy meglepő módon angolul kommunikáló démont, aki/ami harcba küldi szép tömegben hemzsegő minyomjait. Ezzel együtt életre kel az ősi védelmező, egy termetes maja harcos, itt pedig gyakorlatilag véget is ér a nem túl ötletes mese. Lara egyedül, vagy újdonsült társával (ez attól függ, egyedül, vagy kooperatív módban vág neki a játékos a kalandnak) indul útnak, hogy csapdákon, és szörnyetegek hordáin átküzdve magát véget vessen a démon ámokfutásának, aki/ami úgy viselkedik, mint egy kisgyerek szilveszterkor. A Guardian of Light-ot nem a története miatt szerettem meg, ez nem is vitás, mint mondtam, a bevezető videó után semmi másra nem kellett koncentrálnom, mint magára, a vegytiszta játékra. Ez pedig nem feltétlenül baj, sőt, igaz, manapság, mikor a történetmesélés és cselekményvezetés újabb lépcsőfokokat hagy maga mögött az iparban, kissé meglepő, de annál üdítőbb. A Crystal Dynamics gyakorlatilag magára hagyja a játékost, csak a kezdeti tippjeivel, illetve a kiosztott feladatok ismertetésével fogja az ember kezét, nem marad más, csak a játék.

Bár új cím született, a csapat nemcsak Lara domborulataival szerette volna megnyerni magának a Tomb Raider sorozat kedvelőit, hanem a hamisítatlan kaland-felfedezés szellemével is. Ebből következik, hogy a kaland során egyaránt harcoltam és oldottam meg logikai fejtörőket. Utóbbiak messze állnak a rémségesen nehéztől, mivel azonban a játék szerves részét képezik, érződik rajtuk az odafigyelés. Kezdhetem az akadálypályákon való átjutással, és a gyűjtögetésre szánt ereklyék megszerzésével, ilyet azonban minden második hasonszőrű alkotásban látni. Ami igazán a kedvemre tett, a stresszhelyzet alatti agytorna. Konkrét példa következik, a megoldás lelövése nélkül. Testvéremmel vágtam bele a frissen beszerzett címnek, már jó pár órája tapasztottuk szemeinket a képernyőre, mikor egy hídon való átjutást szabott megoldandó kihívásnak a program. Az, hogy a híd hirtelen elkezdett visszahúzódni, az csak a kisebb baj, de hogy egy hatalmas húsdaráló is működésbe indult a túloldalon, annál inkább adott okot aggodalomra. Itt érezhettem át azokat az izgalmakat, amiket évekkel ezelőtt nyújtottak példának okáért az Indiana Jones filmek, s ismét megtapasztalhattam, micsoda öröm az utolsó pillanatban megmenekülni. A feladatoknál senki sem fog órákra elakadni, bár van néhány egészen meglepő megoldás, mi kétszer is alaposan csóváltuk a fejünket, igaz, ez egyéni probléma, a játék nyújtotta lehetőségek egyikét mindig sikeresen száműztük fejünkből, mikor pedig szükség lett volna rá, azt se tudtuk, hova kapjunk.

Nem tagadom, a letölthető cím sokkalta akciódúsabb, és ha már itt járunk, kevésbé realista a dobozos rokonoknál, természetfeletti lények egész garmadájával szemben kellett helytállnom. A célzás elsőre fura, de hamar hozzá lehet szokni, utána már mi sem természetesebb. A megszerezhető fegyverek arzenálja viszonylag széles, az alap gépfegyvertől a lángszórón át egészen a gránátvetőig terjed a lista. Bár az alapfegyverek (dupla pisztoly, illetve lándzsa) korlátlanul használhatók, a komolyabb támadóeszközök esetén érdemes beosztani a muníciót, hamar kifogyhat, aki nem figyel. Én főleg a lángszórómból előtörő gyilkos erőben gyönyörködve jártam így. A Lara Croft nem szégyenkezhet vizualitása miatt sem. A látvány meglehetősen kellemes, néhol még az „egész komoly” jelzőt is nyugodtan ráillesztettem. Az már nem semmi, mikor a megtaposott, félrelökött bokrok ide-oda szállingóztak nyomomban. Bár közel áll hozzám a mesés, rajzolt megvalósítás is, a Crystal profizmusáról bizonyságot téve hozta össze az év grafikai szempontjából legkomolyabb arcade játékát.

Amit melegen ajánlok, az a kooperatív játék. Egyedül nem az igazi, nyugodtan el lehet hinni, viszont párban egészen más a helyzet. Egymásnak segíteni jó móka, viszont a csapat növelte a tétet, itt nem egyszerűen kisegítésről van szó, hanem egymásra utaltságról, mindkét karakter képességeit alaposan ki kell használni, ha tovább akar jutni az ember. Amitől pedig valósággal letettem a hajam, hogy különböző szituációkban találtam magam attól függően, hogy párban, vagy magamban vágtam neki a kampánynak. Jobban belegondolva ez természetes, hiszen egyedül hogyan is juthattam volna túl a két embert követelő akadályokon, most mégis tapsolok, jó a kedvem, összeütöm két kezem. Gyűjtögetni is kell, hogyne kellene, a fegyverekről már szóltam, ezek kiegészülnek a szintén hasznos ereklyékkel, melyek egyes tulajdonságaimat erősítették, illetve gyengítették (!), na és voltak vörösen izzó koponyák, maximalistáknak. Komolyabb hibát nem fedeztem fel a címben, a harcok néhol kaotikussá változtak a szörnyek hatalmas tömegeinek köszönhetően, a karakter néhol hajlamos rövid időre beragadni, egyszer pedig egy hatalmas bogárba is beleszaladtam, amit csak az aktuális szint újraindításával tudtam orvosolni. Ennyi? Nagyjából igen, a Lara Croft and the Guardian of Light meglepően jól összerakott darab, és nem is rövid, hirtelen becsülve jó hét órára leköti a játékost. Az érte követelt 1200 MS pont (XBLA), illetve 15$ (PSN, Steam) nem sok, ha a tartalomra, és a többjátékos módozatra hagyatkozom, a szemrevaló sírrabló, és a kalandok kedvelőinek megér egy szaftos próbát. Nálam az idei esztendő legjobb kétjátékos élményeként szerepelt.